2017. november 16.
Az utóbbi időben itthon is egyre jobban láthatóvá válik az a jelenség a progresszív színtéren, hogy a hagyományos, énekesek vezette zenekarok mellett egyre nagyobb teret vágnak ki maguknak a teljesen instrumentális megközelítésű előadók is, különös tekintettel a szólóban alkotó zeneszerzőkre. Ebben az irányban mindenképpen mérföldkőnek nevezhetjük az Animals As Leaders tavalyi teltházas koncertjét az A38 Hajón, ahol a fúziós metal nagyágyúi előtt két szólógitáros, az ausztrál Plini és az Intervals név alatt alkotó Aaron Marshall nyitottak. Előbbi már idén tavasszal vissza is tért a Hajóra headlinerként, és utóbbira sem kellett olyan sokat várni: a kanadai gitárguru most hétfőn vette be fedélzetet a texasi Polyphia és torontói földije, Nick Johnston társaságában.
A nevezett előadók mindegyike elég sajátos és sokszínű zenei világot alakított ki magának az évek alatt, de egyvalami mégis közös bennük: alapvetően mindannyian a metál felől érkeznek, vagy legalábbis a közönségük jó részét metálarcok közül merítik (2017-re Budapesten tényleg semmilyen gitározós koncert nincs egy-két kósza Apey & the Pea-póló nélkül), ugyanakkor saját maguk sokszor már alig férnek bele a progresszív metál vagy rock címkéjébe. Mert mik is egy átlagos metálbuli velejárói? Eltorzult arccal ordító nézők, szélmalomként forgó hajkötegek, méretes pitek, izzadság – mind olyan dolgok, amik mondjuk egy Plini-koncert finom témázgatásaira nemigen fognak valaha is előfordulni. Ezekre a bulikra nem dühöngeni és a mindennapok feszültségét levezetni jönnek a nézők, hanem elveszni a zenei atmoszférákban, rácsodálkozni a temérdek hangszeres villantásra, esetleg vigyorogva elbólogatni egy-egy húzósabb grúvra. Ebből a szempontból pedig az egész dolog tulajdonképpen már közelebb áll egy jazzkoncerthez, mint a rockhoz. Persze néha azért előkerül egy-egy olyan Drop G#-re hangolt riff, amit hallva az ember önkéntelenül is a léggitár után nyúl, de az ilyesmi nagyjából pont ugyanannyira jellemző csak, mint mondjuk egy Architects-koncerten az öngyújtózás. Na nem mintha bánnám, hogy az első sorokban sem kell a beugráló vagy hátulról beúszó arcok talpai elől védenem magam: pont jól van ez így.
Ami a hétfő esti performanszokat illeti, a programot Nick Johnston nyitotta, aki mindkét másik fellépő anyagain is vendégeskedett már, egyébként pedig a negyedik szólólemezénél tart. Ennél többet sajnos nemigen tudok róla mondani, mert nem elég, hogy eleve késésben érkeztem, de a Hajón megszokott jó szervezettség tükrében elég furcsa módon még az egész este menetrendje előrébb is csúszott egy jó 15-20 perccel, így a Remarkably Human tételei helyett már éppen csak azt tudtam meghallgatni, ahogy a már ekkor is feltűnően népes közönség feltűnően hangosan éljenez a kanadai gitárosnak.
A másodikként fellépő Polyphiát viszont már elcsíptem, több értelemben is. A texasi instrumentális négyes legfőbb jellemzője a feltűnően mozgalmas és fülbemászó gitárjáték, ami egyeseknek talán már túl giccsesen élénk és vidám is lehet, szerintem pont sikerül belőniük a megfelelő árnyalatot. A srácok nem is nagyon bocsátkoztak keményebb riffelésekbe, végig a felemelő témázgatások adták a szettjük vezérfonalát, meg persze a szüntelen gitárvarázslás, főleg a jobb oldalon egy rózsaszín Ibanezt pengető, kissé anime-karakter kiállású Tim Henson részéről, de a túloldalon a klasszikus rocker fizimiskájú, a saját hajzuhataga mögött elvesző Scott LePage-nek sem kell szégyenkeznie. A ritmusszekcióból Clay Glober basszer zeneileg nem sokat villantott, inkább a konferálásaival tett hozzá a bulihoz (amelyek szerint nagyjából a banda minden második száma vagy az ivásról vagy a füvezésről szól – nem is csoda, hogy ennyire feltűnően vidám mind), 
az alapból félmezkóban nyomuló Clay Aeschliman dobos pedig stabilan húzta magával a bandát, de tényleg úgy, mint egy traktor, egyértelműen ő hozta a szettbe a legtöbb metálos súlyt. A csapat műsorában olyan dalok sorakoztak, mint a nyitó Euphoria, az Icronic, a Lit vagy a Champagne (sajnos Nick Johnston kameója nélkül), összesen talán 40 percben, amit a közönségük hallhatóan keveselt is (nem is csoda, lévén a délután kiírt menetrend alapján közel egy óra is jutott volna nekik), de hiába a lelkes visszázás, a srácok kénytelen-kelletlen levonultak.
Furcsa szokás ez a mai koncertiparban, hogy a nagyobb bandák sokszor még minimális reakció mellett is visszajönnek plusz 2-3 számra, csak mert épp így találták ki a műsört, miközben ha a közönség épp egy előzenekart érzett be annyira, hogy visszahívják őket, abból csak a legritkább esetben következhet egy utolsó utáni dal. Tényleg kár, hogy mára ennyire sterilizálva lett a ráadás intézménye, pedig nincs is nagyobb hangulatfokozó annál, amikor tényleg teljesen spontán módon kap egy bónusz fejezetet egy buli. Ettől függetlenül én, mint laikus hallgató, így is remekül elvoltam a Polyphia szettjével, de könnyen lehet, hogy a szemmel láthatóan elég népes rajongótáborukból többeknek épp emiatt lett csalódás a srácok első hazai fellépése.
Aaron Marshall pályája talán a legjobb példa arra a fentebb említett jelenségre, amikor egy metálzenész levedli magáról a fémes skatulyát. Az este főhőse tényleg hosszú és éles fordulatokkal teli utat tett meg az évtized eleje óta: 2011-ben még a Periphery iskolájában tanuló djentszakosként tört be a progszíntérre, majd szép lassan körülvette magát egy stabil felállású zenekarral, amely folyamatnak a kicsúcsosodása az volt, amikor Mike Semesky érkezését követően az Intervals nagyjából egy évig hagyományos, énekeses felállású progmetál-zenekarként működött – 2014-ben a Dürerben a Protest the Hero előtt is így láthattuk őket, de aztán jött a töréspont, és Marshall magára maradt a projektben. Ekkor döntött úgy, hogy ideje a nulláról újrakezdeni: elhagyta a vokálokat, elhagyta a djentelést, jóformán elhagyta a teljes addigi életművét, és egy megreformált, sokkal színesebb és felemelőbb hangzású Intervalsként tért vissza, aminek azóta ő az egyetlen hivatalos tagja, aki jellemzően minden turnéra más és más kísérőbrigádot toboroz maga mögé. Ennek jegyében a tavaly az Animals’ előtti szett szinte kizárólag a legutóbbi The Shape of Colour album bemutatásáról szólt, a mostani első headliner fellépés viszont ehhez képest egyszerre volt egy lépés előre és hátra is.
Előre, hiszen mindjárt megjelenik a következő nagylemez, a The Way Forward, aminek ez a koncert már tulajdonképpen az előrehozott bemutatója volt: a banda négy dalt is eljátszott az anyagról, amelyek remekül passzoltak a Shape húzódalai közé, nagyjából ugyanazt a vonalat is viszik tovább, tele fogós témákkal és a messziről felismerhető Intervals-dallamvilággal. A hátralépés pedig olyan szempontból jött, hogy headlinerként Marshallnak most végre a korai, keményebb dolgaihoz is jutott ideje visszanyúlni, és ennek szellemében a műsor közepén egy fújásra majdnem végig is játszotta az új csapattal a 2012-es In Time EP-t. Ez volt az a rész, ahol az ámuldozás helyett a közönség is egy kicsit buli módba kapcsolt, az Alchemy és a Mata Hari héthúros riffcsodáira én is muszáj voltam előkapni a léggitárt, és Nathan Bulla dobos is ebben a blokkban tudta leginkább kiélni a csépelhetnékjét, ami hallhatóan végig kikívánkozott belőle. Irtó keményen játszó dobos, az újabb dalok lazaságához képest talán egy kicsit túl kemény is, legalábbis a lemezeken hallottaknál jóval szigorúbban játszik, de csak pont annyira, hogy az még ne húzza szét az összképet. Mellette Jacob Umansky (lásd még: Painted in Exile) végig betonbiztosan, de többnyire a háttérbe húzódva pengette a mélyeket tekintélyes hathúros bőgőjén, és Sam Jacobs ritmusgitáros is jobbára megmaradt a riffek alapozásánál. Egy-két villantásnyi teret azért mindannyian kaptak, de végig érződött, hogy itt mégiscsak Aaron Marshall az egyetlen főszereplő. Viszont az állandó felálláson kívül Budapest kapott még egy különleges vendéget is: David Maxim Micic ugrott át Szerbiából, hogy élőben is elnyűje az Epiphany végén hallható ikonikus szólóját, amit aztán sikerült egy elkésett belépéssel kissé elszúrnia, de a közönségsikert láthatóan így is bezsebelte, és Aaron is hősként méltatta a dal végén.
Innentől egy fokkal talán emelkedettebb hangulatban telt el a műsor maradéka, amiből még három dal volt hátra (Momento, The Waterfront, Libra), majd végül jött az a rész, amit Marshall a kedvenc részeként konferált be, mégpedig a hosszú improvizációs jam session Jacobs-szel, Johnstonnal és Micic-csel, ahol a gitárosok sorban körözték le egymást az újabb és újabb szólókkal. Nem tudom, hogy koncepció volt-e, vagy csak Aaron tényleg ennyivel jobb mindenkinél, de – az én fülemben legalábbis – magasan leiskolázta a többieket, bár Micic azért néha borsot tudott törni az orra alá, főleg amikor fogta magát, és elkezdett belejátszani a főnök szólójába. Ebből aztán – mintha csak egy ebédlői kajacsata zenei előadását hallottuk volna – elég hamar egy kaotikus hangorkán keveredett, ahol már mindenki össze-vissza tekert a maga hangszerén, majd egy gyors tussal le is zárták a mókát, és csapó. Nem mondanám, hogy ez így nagyobb zenei élmény lett volna, mint mondjuk egy Tapestry vagy egy Slight of Hand (hogy a teljes mértékben mellőzött A Voice Within album énekes eposzairól már ne is beszéljünk), de a másik oldalról nézve meg az is biztos, hogy semelyik konkrét dalon nem nevettünk volna annyit, mint itt a végén, szóval tulajdonképpen pont tökéletes befejezése, vagy inkább levezetése volt az estének.
Összességében tehát egy újabb nagy adag zenei élményt kaptunk a három fellépőtől és a Hajótól, és habár a teltház veszélye még bőven nem fenyegette az estét, de az egyre biztosabbnak látszik, hogy itthon is életképesek az eféle instrumentális gitározós koncertek. Bár nem egy nagy színtérről van szó, de már most is van pár olyan húzóneve, akiknek idáig is elér a hírük és a táboruk, és akik hátán a többiek is maguk mellé tudják állítani a közönséget, és ha folytatódik az eddigi minta, akkor talán legközelebb már Plini és az Intervals után David Maxim Micic vagy a Polyphia is headlinerként térhetnek vissza Budapestre. Ha így lesz, mi biztos ott leszünk.
Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens
