2018. november 29.
Az August Burns Red legutóbbi két magyar koncertje a tökéletes példa arra, hogy a közönségkedvenc lemezek végigjátszása igazából kétélű fegyver: a progresszív metalcore állócsillagai tavaly a Dürerben a teljes Messengers albumos bulival az egész karrierjük legjobb húzását adták be, de közben meg olyan magasra is rakták saját maguk előtt a lécet, hogy idén márciusban, a Heaven Shall Burn előtt adott koncertjükkel csúnyán le is verték azt. Így hát amikor bejelentették, hogy még az év vége előtt újra eljönnek hozzánk headlinerként, sokáig gondolkodtam is azon, érdemes-e egyáltalán megint megnézni őket, tartva egy újabb csalódástól. Aztán végül csak elengedtem a dacoskodást és lementem kedden az Akváriumba, ahová a banda a francia Betraying the Martyrs és a floridai Wage War társaságában érkezett, és Jake Luhrsék bőségesen meg is hálálták a megelőlegezett bizalmat: a tavaszinál lényegesen jobb bulit toltak most, ami még mindig nem volt akkora atomrobbantás, mint a düreres Messengers-ünnep, de ezt leszámítva abszolút kimaxolták a lehetőségeiket.
Az estét nyitó Betraying the Martyrs jó pár éve stabilan jelen van az európai metalcore-színtéren, nálunk is már a sokadik koncertjük volt ez. Meg is látszik rajtuk a sokéves színpadi rutin. Különösen Victor Guillet szintis/vokálos pörög folyamatosan, mint a búgócsiga, de adott esetben a gitárosok is simán összeállnak egymás hangszerén játszani, és Aaron Matts személyében van egy kőkemény kiállású frontemberük is, bár ő a dalok között hajlamos túltolni a faszagyerekséget. (Például amikor az egyelőre nem túl aktív közönség nem kiabált neki elég hangosan, simán bekérdezte, hogy „mi a szar volt ez?”, ami nekem elég visszás volt – egy Phil Anselmótól belefér az ilyen, egy metalcore-turné nyitóbandájától nem annyira.) Viszont összességében korrektül nyomták a srácok, csak épp nem túl izgalmasak a dalaik: mindegyik a moshmadár breakdownokra van kihegyezve, amik között az összes többi téma csak tölteléknek tűnik, a gyors kalapálásoktól a dallamos refréneken át a szintis ügyekig. A legjobb részek azok voltak, amikor Guillet a szintit hátrahagyva előrepattogott ordibálni Matts mellé, na olyankor azért eléggé fejbevágó volt az összhatás. Meg szerencsére alapból úgy szólt a banda, mint az ágyú (ez az összes többi zenekarnál is megmaradt), szóval végülis élhető volt a bulijuk, de fél óra bőven elég volt belőle.
Utánuk a Wage War viszont kifejezetten kellemes meglepetés volt, nagyon príma szettet toltak le a floridai arcok. Pedig ők sem hoznak semmi újat a műfajba, viszont a bevett panelekből pont jó érzékkel építkeznek – megérte felkérni az A Day to Remember tagjait, hogy segítsenek be a dalszerzésbe, az biztos. Ráadásul jól elő is tudják adni magukat, Briton Bond frontember tök kedves, hálás arc benyomását keltette, miközben Stephen Kluesener dobos zsiványul verte hátul a grúvos témákat, és az óriási Adidas logós pólóban feszítő Cody Quistad gitáros is királyul hozta az éneklős témákat, amik vissza is repítettek az időben vagy 10 évet. Igazából az egésztől olyan érzésem volt, mintha nem is valami mostanában feltörekvő, a második lemezénél tartó csapatot látnék, hanem egy olyan bandát, akik a kétezres évek közepe óta masszívan benne vannak a dolgokban. A nyitó franciákkal ellentétben a Wage War bulijára már a közönség is eléggé rápörgött, sokszor egymás feje fölött úszva ordították a szövegeket az arcok, szóval ez egy hibátlan második felvonása volt az estének.
Ahogy a bevezetőben mondtam, az August Burns Redtől nagyjából egy erős közepes koncertet vártam, de ehhez képest JB Brubakerék simán totál elcsavarták a fejem, hogy aztán módszeresen meg is csapkodjanak azokkal a bizonyos flip-flop papucsokkal. A srácok zenészi teljesítményét már méltattam épp eleget, egyben vannak, mint a fagyott kutyaszar, egyszerűen nem tudnak hibázni – az egész bulit téli sapkában végigbömbölő Jake Luhrs viszont most még magához képest is óriásit alakított, eddig még soha nem pislogtam rá így, hogy „azanyja, ez meg miféle embertelen hangokat ad ki magából!”. Kommunikálni mondjuk nem sokat kommunikált velünk, de amikor mégis, azt a szokásos pozitív hangnemben tette. Az is több mint valószínű, hogy ez volt a banda eddigi legerősebben megdörrenő budapesti koncertje (az Akvárium fenomenális hangrendszerét sem lehet eleget dicsérni). De ami a legfontosabb, hogy most végre folyamatosan megvolt a levegőben az a szikra, az a kis plusz, ami egy simán jó koncertből igazán felemelő élményt csinál. Ahogy a banda szlogenje is mondja: dühös zene, vidám embereknek.
A bő egyórás műsort az új albumot is nyitó King of Sorrow indította, és bár továbbra is tartom, hogy a Phantom Anthem bőven nincs a banda legjobb munkái között, de a koncertprogramba szerencsére elég kevés üresjárat csúszott be, húzónóta viszont annál több. Az abszolút csúcs nekem a buli egyharmadánál a Fault Line + The Frost páros volt (mennyire csodálatos dalok, baszki!), de persze nagyot taroltak az apránként adagolt „régi” számok is (Composure, Back Burner, Marianas Trench, Meddler), és a szett legvégén a Ghosts + Martyr + Empire blokk is parádé volt. A Martyr közepén az elszállós, tappinges, feszültségkeltő rész például olyan szintekre vitt pár embert a pitben, hogy jóformán valamit törzsi rituálé-szerű táncot jártak rá, csak eső helyett a breakdownra várva. Ezután a dal végi döngölés pláne felvillanyozólag hatott, na meg a zárószám gyerekkórusos része is libabőrös élmény volt, ahogy mindig.
A ráadást Matt Greiner kezdte egy jól elhúzott dobszólóval, ami meglepő módon pont a koncert egyik gyengepontja lett: gyakorlatilag nem volt sokkal több egy „nézzétek, milyen keményen tudok duplázni” kimenetű parasztvakításnál, és a közelébe se ért a tavaly a Dürerben előhúzott, tényleg fergeteges Matt + Dustin dobpárbajnak. Ennél azért jóval többet is tudott volna mutatni az egyik kedvenc fifikás ütősünk, ha akar. Még jó, hogy a magánszáma után hamar előrejött lelkesen dicsérni Budapestet és magyarokat, amivel aztán mégiscsak jól zsebre tett mindenkit. Végül a srácok eltolták az új lemezről Floatot (ami sajnos még mindig elég töltelékszagú dal), a befejezés meg mi más lett volna, mint a White Washed, amire megint óriási energiák szabadultak el, tökéletesen zárva az estét.
Hiába voltak rossz tapasztalataim és fenntartásaim, ezzel a bulival az August Burns Red végül megmutatta, hogy a Messengers album nélkül is képes összehozni egy végig kiválóan működő bulit. Teljesen egyértelmű, hogy a lemezvégigjátszó ünnepet leszámítva, a besztof műsoros koncertek közül ez volt a legjobb és a leghatásosabb, amit eddig láttam JB-éktől. Jó lenne, ha mindig ilyen lenne. (De ha netán úgy adódik, egye fene, jövőre egy teljes Constellations-ös szettel is kiegyezünk…)
Fotók: Révész Patrik
BTM fotó: Somogyi Lajos – Bands Through the Lens
