A kiábrándító pofon: August Burns Red – Phantom Anthem

august burns red phantom anthem

Tracklist:

01. King of Sorrow
02. Hero of the Half Truth
03. The Frost
04. Lifeline
05. Invisible Enemy
06. Quake
07. Coordinates
08. Generations
09. Float
10. Dangerous
11. Carbon Copy

Műfaj: Progresszív metalcore

Támpont: Texas in July, This or the Apocalypse

Hossz: 55:59

Megjelenés: 2017. október 6.

Kiadó: Fearless Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

August_Burns_Red_-_Main_Press_Photo_2017

Felesleges lenne kisregényt írni a metalcore hanyatlásáról, mindenki vágja, mi a helyzet. A stílus nagyjai korábbi hangzásukat hátrahagyva kínlódnak (Trivium, All That Remains, Parkway Drive), kiégnek (Caliban, The Devil Wears Prada), biztonsági játékot űznek (Killswitch Engage, Unearth), feloszlanak (As I Lay Dying, Shadows Fall, Poison the Well) vagy szimplán csak nem mutatnak túl sok életjelet (Misery Signals), és a nagy visszatérések (Still Remains, I Killed the Prom Queen) visszhangja is eléggé felemás. Bár az August Burns Red legénysége sem állt mindig a helyzet magaslatán, mégis a Norma Jean és a Darkest Hour oldalán stabil helyet foglaltak el a szcéna legmegbízhatóbb szereplői között. Ugyan a hivatkozási alapként szolgáló Messengers / Constellations kettős által feltett lécet azóta sem sikerült megugraniuk, de képesek voltak relevánsak maradni: mindig tudták, mikor és mennyit kell bővíteniük zenei eszköztárukon ahhoz, hogy ne eméssze fel őket a saját hangzásviláguk, és a régebbi rajongók se lökjék félre az aktuális lemezt, amolyan „ez már nem az igazi” hozzáállással. Aztán eljött 2017, ők pedig méretes pofont kevertek le a bizalmamnak.

Bevallom őszintén, ennyire még sosem vártam, hogy véget érjen egy August Burns Red-album. Már a két előzetes dal után sem tudtam, milyen elvárásokkal fussak neki a lemeznek, mert míg az Invisible Enemy egy kínosan semmilyen Messengers-idézésként hatott, addig a The Frost az egyik legtökéletesebb nóta, amit a pennsylvaniai csapat valaha is összehozott. Szerettem volna elhinni, hogy inkább a második véglet lesz a domináns, azonban a Phantom Anthem sajnos rengeteg sebből vérzik. Az album egyszerűen nem bír semmiféle kohézióval, nincs egy egységes atmoszféra és lényegében akárhányadik szám lehetne akárhányadik. Ez a dalok szintjén is kiérződik, valahogy nem állnak össze működőképes egésszé, pedig a recept ezúttal is változatlan: technikázás, breakdown, leállás, breakdown, technikázás és így tovább, valamint ezen összetevők ismétlése teljesen random sorrendben. Azonban míg eddig képesek voltak a szó szoros értelmében dalokat gyúrni belőlük, itt minden amit hallunk, az egy mérsékelten szórakoztató stílusgyakorlat. Az egyik legégetőbb probléma pedig a sablonosság – képesek olyan kliséket előhúzni (sokadszorra is), melyeket így 2017-ben már nekik sem tudok megbocsátani. Ezek a néhol posztrockos, néhol népzenei motívumokkal átszőtt lassulások pedig amilyen érdekesnek és újszerűnek hatottak az előző 2 albumon, itt legalább ugyanannyira kiszámíthatóak és csak az unalomfaktor további növelésére alkalmasak. Igen aggasztóak továbbá a visszatérő momentumok: a Lifeline végén konkrétan megkapjuk újra az előző lemezes Everlasting Ending zárását, de több helyen is találkozhatunk újrafelhasznált ötletekkel, melyek szintén nem javítanak az album megítélésén. Ráadásul a szövegvilág is jóval sekélyesebb, mint eddig bármikor, Jake Luhrs pedig – bár remek frontember – ezúttal olyannyira beszorult a saját keretei közé, hogy néhol szinte már kín hallgatni.

Azonban itt jön képbe a színtér alighanem legjobb dobosa, Matt Greiner, akinek a játéka ezúttal is hibátlan, valamint JB Brubaker gitáros is képes villantani 1-2 pofátlanul ragadós témát, ők ketten pedig stabilan a középszer felett tartják a produktumot. A produceri munkáért Carson Slovak is megkövetel egy riszpektet, ugyanis ennyire tisztán és magabiztosan a Messengers óta nem szólalt meg egy August Burns Red-album sem. A már méltatott The Frost mellett pedig kapunk még egy bivalyerős nótát Coordinates címmel, mely remekül prezentálja, milyen lehetett volna az album, ha egy kicsit is több időt töltenek a srácok a dalszerzéssel – ami sajnos nem így történt.

Fogalmam sincs, hogy kinek a sara igazán a Phantom Anthem – benne lehet a Fearless faszkodása (megjegyzem, még mindig rejtély számomra, hogy egy ilyen zenekar mit keres náluk) ugyanúgy, mint a srácok türelmetlensége, ennek eredménye pedig egy sokadik hallgatásra is felejthető sorlemez lett. Ugyanabba a hibába sikerült belefutniuk, mint anno a Leveler idején: 2 év egyszerűen kevésnek bizonyult arra, hogy megismételjék, vagy legalább kicsit is megközelítsék az előd szintjét. Mi pedig mást nem tudunk tenni, mint reménykedni benne, hogy legközelebb nem csak dalba foglalják, hanem be is tartják a “hallgatni arany” bölcsességet. 6/10

  • Petrekin Dávid

    Sajnos elég korrekten leírja a cikk a tényeket :S Pedig vannak jó számok rajta, ha még egy évet várnak vele, és csiszolgatják a végterméket, sokkal jobb lehetett volna.
    Már csak azért sem értem a 2 évenkénti fix lemezkiadást, mivel nagy bevételük már nem lehet belőle, a koncertjeik pedig konstans nagy érdeklődést váltanak ki mindenkiből. Esetleg egy EP elég lett volna ahhoz, hogy pár pólót még piacra lehessen dobni, aztán a nagylemezzel elég lenne 3 évente tarolni, de akkor nagyon.
    Sajnálom nagyon, mert nemrég az Enter Shikari esett ki a “biztos pontok az életben” listáról, most meg az ABR. Már nem sokan maradtak :(