2011. augusztus 1.
Hét év hosszú idő, és ez nem csupán az Ensign legutóbbi, Süsis bulijától mostanáig jelent igazi mértéket, hanem úgy általában a hazai hardcore-színtérben is. Ugyanis ahogy még tavaly és egyes idei koncerteken is úgy tűnt, hogy valóban kilátásban lehet egy olyan generációs utánpótlás, amely a mostani harmincas korosztálytól annak alázatát és kérlelhetetlen ismeretvágyát maradéktalanul fogja megörökölni saját magára vonatkoztatva, addig a szombati Ensign-visszatérés a megjelentek alapján jóformán azoknak jelentett bármit is, akik akkor (2000, 2003, 2004) is ott voltak már, mikor a banda még saját útját járva tett kitérőt hazánkban. Ez pedig csak azért szomorú, mert adott volt egy olyan este, ami tényleg a múltidézés jelenéről és továbbéléséről szólt, melyet a mi feladatunk lenne biztosítani, fenntartani. És legyen szó akár az Orance County Scenester-dokumentumfilmről, akár a Wrooong! és a 2004-es koncertet megidézően feldolgozásokkal kiálló – és különben is eseményszámba menő – Motivation bulijáról, ez a közeg főként nekünk, fiataloknak jelentett volna igazi többletet, mert így érezhettük volna igazán azt, hová is tartozunk. És Tim sem véletlenül jegyezte meg azt, hogy akkor beszélhetünk saját színtérről, ha fenn is tudjuk tartani azt.
Ennek a mondatnak pedig főképp a koncertek előtti vetítés adott igazi hangulatot, hiszen ha nem is volt lehetőségünk a DVD sajnálatos megakadása miatt végignézni Evan Jacobs dokumentumfilmjét, amit láttunk, mégis több volt annál, minthogy ennyivel megelégedjünk. A hét éven átívelő bemutatás alól alig menekülhetett meg bárki, akinek valaha köze is volt Orange County színteréhez: hihetetlen élmény volt az amatőr kamerás felvételekből, valamint a narratíva súlyából és a beékelt képekből megízlelni mindazt a tüzet és kitartást, ami igazán értékessé és közelivé tette ezt a folyamatosan izzó kört, és Evan rálátása szerencsére épp annyira volt szubjektív (hiszen saját bandáját, az Ice-ot is nyomon követhettük), amennyire tényleg következetesen vette górcső alá azt, hogy az OCHC hogyan törhetett be a mainstreambe. Végigkísérhetjük karrierjének változásában Zach de la Rochát, betekintve abba, hogy az Inside Out után milyenek voltak a Rage Against The Machine első koncertjei, valamint a jótékonysági újjáalakulás hogyan sült el; láthatjuk felnőni az Offspringot, és azt is megtudjuk, hogyan került Téglás Zoli az Ignite-ba, ám mindezeknél jóval fontosabb az a belső igényesség, ami külön foglalkozik olyan, mára sajnálatos módon némiképp alulértékelt zenekarokkal, mint az igen sajátos hangzású Triggerman, a hardcore és post-hardcore közötti utat megnyitó Headfirst, a Farside, a tragikus haláleseten átverekedett Gameface, vagy épp a Sense Field. Ugyanígy öröm volt jobban megismerni a xChorusx (A Chorus of Disapproval) működését, a Blackspot felemelkedését, valamint azt, hogy a Revelation Records, mint olyan, hogyan állhatott saját lábaira.
Ezek nem véletlenül váltak történelmi pillanatokká, ahogy Orange County színterének sokszínű hitelessége sem véletlenül hívja fel a mai napig magára a figyelmet: amennyit láthattunk a filmből, Evan narratívája igen előrelátóan két részre osztotta a feldolgozott hét évet. 1990-től 1994-ig látjuk a legizgalmasabb részeket, beleértve még az Outspoken, a Strife és az Unbroken kiemelését is (épp itt akadt meg a lemez), hogy az Insted libabőrös búcsúkoncert-bevágásáról, valamint a No For An Answer és Carry Nation-archívokról meg ne feledkezzünk, míg 1995-től már a mainstreammel számolt saját beszámolója szerint. Evan persze saját élményeit sem restelli szerencsére megosztani velünk, így promoter- és koncertlátogató élményeire is kitér: egyáltalán arra, hogy ebben az időszakban mit is jelentett a hardcore, és hogy mekkora távokat utaztak át azért, hogy akár elkísérjenek egy-egy koncertre egy ismerős zenekart, akár azért, hogy lássák mondjuk a Quicksandet, amely búcsúturnéján is ellátogatott Kaliforniába, ahogy korábban szinte minden fontosabb alak (Into Another, Gorilla Biscuits) így tett. És ahogy körbenéztem, mindannyiunkat lebilincselte az a közeg, amit Evan ezzel a számtalan archív felvétellel, közbeékelt fotóval, flyerrel és történettel megosztott velünk: igazán kár, hogy nem érhettünk a végére, de remélem, lesz mód a felvétel megrendelésére, mert valóban értékes munkával van dolgunk.
A vetítést követően ki lettek víve a székek (szerencsénkre a Dürer Kert illetékesei hoztak is be még többet belőle, mikor látták, hogy többen állva maradtunk), nekem pedig egyéb teendők miatt sajnos ki kellett hagynom a Wrooong! programját, de a Motivation feldolgozásokkal teli szettjére szerencsére visszaértem, aminek kiváltképp örültem is, hiszen válogatásuk alátámasztotta mindazt, amit képen láthattunk, az egyes dalok közötti szövegmagyarázatok és átkötések pedig nem csupán még fontosabbá tették a szettet, hanem olyan keretbe is helyezték az egyes dalokat, amelyek még inkább alátámasztották a dalszövegek kérlelhetetlen fontosságát ebben a szubkultúrában. A közönség azonban már láthatóan itt is inkább állt, amivel nyilván nem feltétlenül van baj: inkább csak az a kérdés fogalmazódott meg bennem, amilyen kontextusba az egész beszámolót szeretném helyezni, nevezetesen arra gondolva, hogy mi, fiatalok, miért nem voltunk többen ezen az eseményen. Mert ha el is vonatkoztatunk azoktól a faktoroktól, hogy egy nyári koncertről van szó, mégis a lehető legbarátibban voltak tartva a jegyárak, a ‘Hardcore Scenester pedig önmagában is biztosított annyi rálátást a színtér folyamatos változásaira, hogy ettől csak még érdekesebbnek és értékesebbnek hasson ez a közeg. És persze azt is aláírom, hogy az ősforrás tisztelete nyilván nem olyan divatos manapság, mint a fűben ülve webkettes spleennel telítve tumblr-lapokat vagy Facebook-bejegyzéseket nézegetni, várva mondjuk a Touché Amoré megérkezését, de akkor is ez bizonyul stabil és megroppanthatatlan alapnak holmi múló szeszélyekkel és belső trendekkel szemben: noha ideig-óráig nyilván megvan a konstans sebnyalogatás bája is, de őszinteség terén mégis közösségi gondolkodásról, közösségi cselekvésről és közösségi értékőrzésről szól ez a színtér. Legalábbis egykor arról szólt.
És valahogy hasonlóképp igaz lett ez az Ensign koncertjére is, hiszen amíg a januári Supertouch esetében még megvolt az a két résztvevős kapcsolat, ami elvitte a hátán az egész teljesítményt, úgy valahogy ebből az estéből hiányzott az interakció szikrája. Pontosabban csak arról van szó, hogy módszeresen megváratta magát a hangulat kiforrása, hiszen a két helyettesítő taggal turnézó banda hiába hozta azt a szettet, amit a közönség a Süsis feldolgozásbulin várt volna, a dalsorrend harmadik negyedében érkező Cro-Mags feldolgozásig valahogy nem jött létre az a közös hang, ami Tim szerint a korábbi bulikat jellemezte. Persze eleinte a dalok között próbálta fűteni a közönséget azzal, hogy „nem erre a Budapestre emlékszem”, mindezen szavak mégsem eredményeztek radikális változást egészen az előbb említett szerzeményig, mire a záró Never Give In és a DBC is megérdemelte azt az ovációt, amire ezek a nóták, valamint maga az Ensign hivatott volt az este folyamán. Elvégre a banda szinte minden kötelező dalt eljátszott: terítékre került többek között a 15 Years, a Pale Horse, a ‘Black Clouds, a Hold, az Absolute Zero, az intrót követően berobbanó #22, a ‘Silent Weapons, a Day By Day, valamint két új nóta is, amelyekkel első hallásra nem is volt különösebb probléma. A koncertet közjátékok, intermezzók szakították meg, a zenekar ilyenkor vagy hangolt, vagy pihent, esetleg Tim ragadta meg az alkalmat arra, hogy megossza pár gondolatát a közönséggel, és ezek java része valóban tanulságos volt: mert valóban szükség van mindenkire, elvégre együtt alkotjuk és építjük a színteret, és ez a világ minden táján így működik. A hevesebb reakciók elmaradása azonban valahol jogos volt, elvégre a megjelent közönség nagyobb része már megtette a magáét azért, hogy Budapesten valóban jelentsen valamit az, hogy hardcore-koncertek jöhetnek létre, és hogy erre igény mutatkozzon. Innentől pedig ez a mi dolgunk, és épp ezért éreztem fontosnak azt is, hogy ezt a lehető legjobban hangsúlyozhassam az alábbi beszámolón belül. Mert ahogy az Ensign is talpra tudott állni, sőt, lelkesedésükben azt is megosztották, hogy ha minden jól megy, már jövőre meg is jelenhet a visszatérő lemezük, úgy bízom abban is, hogy akik eleve nyitottak arra, hogy ebben a közegben érezzék jól magukat, előbb-utóbb kedvesnek találják maguknak a hardcore szubkultúráját annyira, hogy ne féljenek tenni is azért, hogy ez az egész működhessen, fennmaradhasson és tovább virágozhasson.
Mert érdemi igény épp úgy van rá, mint lehetőség az átvételre, és úgy gondolom, hogy nem kell ehhez több alázat és figyelem annál, mint amennyit jelenleg pár olyan divatosabb fiatal zenekar rabol el abban az értelemben, hogy nem feltétlenül járna nekik. Nyilván én sem teljes pálfordulásra célzok: csupán arra, hogy merjük tudni, honnan is jött ez az egész, mert az alapok tisztelete és tisztánlátása nélkül lehetetlen hosszú távon bármit is ápolni, fenntartani, gondozni. Máskülönben minden összeomlana, ezt pedig egyikünk sem akarhatja, így továbbra is remélem, hogy ha divatba nem is feltétlenül jön mindaz, ami mára legendássá nőtte ki magát (bár a kilencvenes évek riffcentrikus hangzása szerencsére ismét reneszánszukat élik), attól még kellőképp a helyére kerül ahhoz, hogy az a maréknyi fiatalabb, aki velem együtt megjelent a koncerten, legközelebb már ne érezze magát ennyire elveszve azért, mert nem érti, mások miért nem érzik ugyanezt szívügyüknek.
