2011. november 4.
Az idei novemberünk az egész évhez hasonlóan bővelkedik a jobbnál jobb koncertetekben, és a potenciális felejthetetlen esték számában, hiszen lesz itt még nekünk Showbread, Grindrise Fesztivál, Pulling Teeth, As I Lay Dying, Morbid Angel (Benighted), illetve már most tudjuk, hogy a december sem lesz épp uborkaszezon, továbbá a 2012-es esztendő sem indul éppenséggel túl rosszul. A dömpingtől függetlenül a november harmadikát viszont kétszer aláhúzva véstem be naptáramba, ugyanis tudtam, hogy aznap este a Dürer Kert kisterménél jobb helyen nem is lehetek majd, hiszen a Skalar Music Hungary és a Godspeed Shows szervezésében a budapesti Shell Beach, a legendás Mike Watt és hű szárnysegédei, illetve az esemény fő mozgatórugója, az észak-ír post-rock csoda, az And So I Watch You From Afar adott koncertet. És, hogy milyen volt? Ámulatba ejtő.
Tudtam, hogy a kezdés nyolckor lesz esedékes, ebből kifolyólag magamhoz képest meglepően korán, már 19:55-kor megérkeztem a bulinak otthont adó Dürer Kert aulájába. A negyedórával (20:15) eltolt startolási időpont kellő időt biztosított ahhoz, hogy felmérjem a merchpult portékáit, beállítsam a fényképezőgépem, és hogy egy könnyed diskurzus keretein belül megvitassuk Viva Mark szexuális életének mocskos titkait. Viccet félretéve, azontúl, hogy utólag egyértelműen az idei év egyik legjobb bulija volt a tegnap esti, el kell hogy mondjam, ezt előzetesen gondolni se mertem volna. A meglepően nagy létszám pedig szintúgy óriási örömmel töltött el, de a júniusi Russian Circles buli teltháza után valahogy ezt már el is vártam egy hasonszőrű post-rock találkozón.
Meglepő, vagy sem, előzetesen engem a Shell Beach koncertjének híre mozgatott meg a leginkább. Nagyon régen nem láttam már őket élőben, és múltkori megainterjúnk, illetve a The Greatest Skeptic debütálása után tegnap esti jelenlétemet majdhogynem kötelezőnek éreztem. A negyed kilenckor esedékes kezdés rögtön egy új számot jelentett, aminek első pár taktusa után örömmel konstatáltam, hogy az üvöltések még mindig megvannak, sőt intenzitásuk és kihasználtságuk talán még pozitívabb irányba billentette el az összképet. Zoliék kiváló formában voltak és a kiváló koncertélményhez szerencséjükre nagyban hozzájárult a főzenekartól kölcsönkapott fénytechnika is, a füstgépről nem is beszélve. Azontúl, hogy az új dalok kerültek előtérbe, így a már említett The Greatest Skeptic, vagy a lentebb is megtekinthető Vital Signs egy-két régebbi klasszikussal is megörvendeztettek a srácok, így itt volt a Stendhal Syndrome és a Sirens is az Acronycal lemezről. Bevallom őszintén, nekem hiányoztak az olyan dalok, mint az Are we OK? vagy a The Visitor, de tény, hogy az előírt fél óra nem sok, szelektálni pedig kell. A hangzás tekintetében sem nagyon lehetett okunk panaszra. Minden hangszert kiválóan ki lehetett venni, egyedül az énekhangereje volt néha vagy túl hangos vagy túl halk, viszont örömmel konstatáltam, hogy Pál úr mikrofonja végre először egy koncerten ideális hangerőn szólal meg és mikrofonhoz hajolgatás végre nem csak holmi látványelem. Nagyon kíváncsi vagyok már a This is Desolation dalcsokrára, mivel az új dalok mindegyike izmosan, koncertképesen dörrent meg, a zárótétel pedig igazi kuriózumként tetszelgett a fiúk előadásában.
Az este színvonala és élményfaktora koncertről koncertre fokozódott, Mike Watt és csapata ugyanis olyan mértékében pozitív csalódásnak minősült, hogy szerintem az egybegyűltek nagy többsége hozzám hasonlóan csak pislogni tudott (kivéve, akik ugye csak miattuk jöttek). Bevallom, amikor a szervezőiroda közzétette a tényt, hogy az ’Afar előtt a legendás Mike Watt fog játszani fülem-farkam behúzva a wikipedia végtelen tudását hívtam segítségül, azonban azután sem lett sokkal érthetőbb az ötvenhárom éves basszusgitáros (Minutemen, Firehose, dos, újjáalakult Stooges, Porno for Pyros) körül kialakult imádat. Azonban az a bő háromnegyed óra, amit a színpadon műveltek, bőven meggyőzött arról, hogy mégis miért számít akkora legendának amekkorának. A háromtagú formáció hivatalos nevén (Mike Watt &) The Missingmen gyakorlatilag egyetlen „dalba” sűrítve egy olyan borult, de mellette zeneileg mégis hihetetlen magas színvonalon mozgó előadást bocsátott a gyanútlan budapesti közönség elé, hogy a legtöbben hozzám hasonlóan csak tágra nyílt szemekkel bámulták végig a fellépést. Mind a dal(részletek) szerkezetében, mind az előadás módjában, hihetetlen elborult, formabontó és izgalmas megoldásokat tapasztalhattunk a humoros szót pedig akkor meg sem említem. De miért olyan különleges ez? Én személy szerint sok mindent várnék két ősz hajú veterántól, illetve egy apagyilkos-kinézetű dobzsenitől (minden tiszteletem, Mr. Raul Morales) csak azt nem, hogy egy ennyire változatos, innovatív és borult performanszot látok tőlük. A belőlük áradó alázat és a szerénység ténye pedig igazán nem is lehetett kérdéses. Utánaolvasnom felesleges volt, látnom kellett őket, hogy megértsem, miért legendásak az urak, főleg Mr. Mike Watt és Mr. Tom Watson.
Ezután jött el az a pillanat, amit sejtettem, de gondolni, azért nem mertem. Jött négy ír srác és lerombolta a kistermet. Az ’Afar alapvetően ugye egy post-rock bandaként indult, de ma már, legalábbis a koncert alapján minden jelenlevő érezhette, hogy ennél jóval többről volt szó. Megérkezett négy karakter, akik zenéjükkel a nagybetűs ember szinte teljes érzelmi skáláját képesek voltak belesűríteni egy egyórás szettbe. Az érzelmileg hihetetlen változatos, katarzisokkal teli fellépés egyaránt felvonultatta a legfájdalmasabb mélabút, az energiától szétrobbanó intenzitást, illetve a megnyugvás és az ellazulás örömmámorát. Az, hogy pozitívan csalódtam, az nem kifejezés. Ez a négy zenész az év egyik legjobb buliját volt képes összehozni, így nyugodtan állíthatom, hogy, aki azon agyalt, hogy, akkor jöjjön-e vagy sem, és végül nem tette, az bizony hibázott. De nem kicsit. A Budapesten ezúttal már harmadszor (!) bizonyító (először a Maybeshewill oldalán megfordult) belfasti négyes-fogat mindamellett, hogy érzelmileg tényleg eljutottak A-tól Zs-be és vissza kiváló technikai megoldásokkal kápráztatták el a közönséget. A math rock címke így tényleg nélkülözhetetlenné vált velük kapcsolatban, az energikus előadásmódról nem is beszélve. Rory felhúzott búgócsigaként ugrálta és pörögte végig a koncertet, néha a közönség között a földön kúszott néha pedig önmagából kikelve rángatózott. Az aktív zöld-szag belengte a termet, de állítom, hogy az emberek nagy része a lemezen hallható megszólalást várta, és ilyen tekintetben számomra, mint ASIWYFA-szűznek meglepő volt, hogy egy ennyire energikus előadást láttam, és hogy a lemezeken megszokott összképhez képest mennyire más módon dörrentek meg a dalok élőben. Ez az újszerűség azonban nemcsak más volt, hanem sokkal, de sokkal ámulatba ejtőbb és életképesebb, és pont ez volt az, ami miatt annyira ámuldozva hagyták el az emberek a koncerttermet. Én úgy gondolom, hogy mindenki megkapta, amit szeretett volna, sőt még annál is többet. A dalok tekintetében a két nagylemez egyes tételei kerültek előtérbe, de a Letters EP dalai közül is felcsendült kettő. A szett a következő volt: BEAUTIFULUNIVERSEMASTERCHAMPION; Gang (Starting Never Stopping); Search:Party:Animal; A Little Bit Of Solidarity Goes A Long Way; 7 Billion People all Alive at Once; D Is For Django The Bastard; S Is For Salamander; Don’t Waste Time Doing Things You Hate; The Voiceless; Set Guitars To Kill. 10/10 – igen, én az ilyet hívom kiváló estének.
A lehetőségért köszönet a Skalar Music Hungary-nek és a Godspeed Shows-nak.
