2024. november 22.
Jóllehet az utóbbi évekre Magyarország szervesen beépült a keményebb zenék turnéiparának nemzetközi vérkeringésébe, azért még mindig nem kifejezetten gyakori eset, hogy egy világszerte robbanásszerűen feltörő, sikert sikerre halmozó nyugati produkció valós időben begyűrűzzön hozzánk is (ahogy az sem garantált, hogy ha egy sztárbanda bejelent egy budapesti koncertet, az tényleg megvalósul, meg az sem, hogy ha meg is valósul, abban sok köszönet lenne…). Persze ez alól is van kivétel, például a Sleep Token, ami simán az utóbbi évek egyik legnagyobb rockzenei sikersztorija. A brit banda hét év lassú építkezés után 2023 elején vált igazán felkapottá az egészen sajátos, a progresszív metal mellett popos, hip hopos, sőt R&B-s hatásokat is mutató zenéjével, na meg a teljes anonimitásba és misztikumba burkolózó lore-jával.
A társaság alig pár hónappal a berobbanás után, tavaly nyáron máris a Budapest Park nagyszínpadán találta magát, azonban az már ott és akkor is mindenki számára világos lehetett, hogy az Architects vendégeként a délutáni napsütésben előadott műsor még bőven nem a Sleep Token-élmény kimaxolása volt. Szerencsére nem is kellett sokat várni, bő egy évet csak, hogy ami tavaly még félpályás demóverziónak érződött, annak megkapjuk a teljes verzióját is: egy önálló arénakoncertet, aminek az MVM Dome adott otthont múlt szerdán, és amiből végül túlzás nélkül az év egyik legfontosabb és leginkább lenyűgöző audiovizuális tripje lett, metalon innen és túl.
Az este felvezető produkciója, a Bilmuri nem más, mint az egykor az Attack Attack! elkövetésében bűnrészes Johnny Franck szólóprojektje, illetve annak zenekari kivetülése, ami tulajdonképpen egyszerre passzolt is a Sleep Token elé, meg rohadtul nem is. Passzolt, mert tulajdonképpen mindkettőre rá lehet ragasztani a prog címkét, de Franck egész más megközelítéssel áll a dologhoz, a Bilmurit ugyanis leginkább úgy lehetne leírni, mint valami happy metal, popos dallamvilággal, mélyre hangolt gitárokkal és rengeteg szaxofonnal. A négytagú társaság (a főhős mellett egy gitáros, egy dobos, meg basszer helyett egy szaxis-vokalista) nyúlfarknyi műsora alulról súrolta a fél órát, azt is elég fapados színpadképpel, de maga a zene van annyira feelgood, meg a srácok pörögnek is annyira, hogy így is tömény fun volt nézni őket. Másnap meg konkrétan CAPS LOCKKAL válaszoltak az Insta-sztorinkra, hogy márciusban megint jönnek, szóval lehet készülni, hogy valószínűleg tőlük is megkapjuk a teaser után a teljes csomagot is. Én mindenképp várom.
Összeszámolni is nehéz, hogy 2024-re hány olyan előadó van a showbizniszben, aki maszkokat meg csuklyákat húz és rituálénak nevezi a saját koncertjeit, az egész már kezd elég elcsépeltté, rosszabb esetben cikivé is válni. Ugyanakkor a nagyközönség fantáziáját jól láthatóan még mindig izgatja az ilyesmi titokzatoskodás, a Sleep Token meg pont az az eset, amikor az egész anonim szektás koncepció tökre működik és egyben van. A megfelelő körülmények között (értsd: sötétben, zárt térben) pedig
szó szerint az első másodperctől fogva elképedős, szemkikerekedős élményt ad, aminek a zene mellett legalább annyira központi eleme és hatóanyaga az a grandiózus vizuális kápráztatás, amivel a zenekar operál.
Olyan volumenű light show és lézertenger van itt felvonultatva, hogy az messze túlmutat holmi olcsó szemfényvesztés és parasztvakítás szintjén. Az igazat megvallva nem is gondoltam volna, hogy idén még bárki a közelébe tud menni a Meshuggah által félelmetesen magasra rakott lécnek, ahol sokszor minden egyes lejátszott hangnak megvan a saját vizuális leképezése, de a Sleep Token látványvilága bizonyos szempontból (főleg a közönség feje fölé is kinyúló lámpasorokkal) konkrétan még a svédekén is túltesz. Meg amúgy eleve rendkívül impozáns a színpadkép a háttérben mindenféle színekben világító óriási ST logóval, a sok lépcsővel, az állítható magasságú emelvényekkel, amiken a dobos meg a vokalisták kórusa foglal helyet, na meg a hosszú kifutóval, aminek a legvégéből a frontember, Vessel egy hangsúlyos pillanatban egyszer csak kiemelkedik, majd pár számmal később ugyanolyan drámai módon el is süllyed.
Az énekes amúgy annak ellenére, hogy másfél óra alatt egy mukkot nem szól a közönséghez, így is baromi szuggesztív előadásmóddal bír, hevesen gesztikulál, önfeledten táncikál, látszik rajta, hogy tényleg rohadtul megéli, amit épp énekel, és szerencsére csak nagyon ritkán megy át túlzottan érzelgősbe meg affektálósba, bár ennek a küszöbértéke valahol szubjektív megítélés kérdése is. Értsd: a rajongótábor nagy része így is maradéktalanul bekajálja. A nevek helyett csak számokkal emlegetett zenészek közül III, a basszer a legaktívabb, folyamatosan hergeli a közönséget, határozott kézmozdulatokkal buzdítva tapsolásra, wall of deathezésre stb. (nem mintha a Sleep Token annyira pitezős zene lenne, de azért megvannak az ilyen pillanatai). Valamint muszáj kiemelni a dobost, II-t is, aki ordas húzással ágyaz meg a keményebb metalos témáknak (és tényleg le se tagadhatná, hogy a Deftones ütőse, Abe Cunningham mekkora inspirációja), továbbá a ciripelős trap beateket is nagyon elegánsan ütögeti össze ott helyben.
Zenei oldalról tulajdonképpen ki lehet jelenteni, hogy
a Sleep Token nem is igazi metalzenekar, inkább valami pop/alternatív rock hibrid, amibe valahogy belekeveredett egy jókora adag modern prog metal és djent is,
egyrészt a dalok felépítése terén, na meg azoknak az irdatlan mélyére hangolt, gránitkemény riffeknek a formájában, amikből szintén jócskán kihallhatszik az említett Deftones újabb lemezeinek (és ezáltal közvetve az említett Meshuggah-nak is) a hatása. Meg persze ott van még az említett számtalan másik zenei fűszer, a rappelés, az indie andalítás, a torokszorító zongorás balladák, satöbbi. A lelátóról hallgatva egyébként teljesen korrektül is szólt a koncert, talán az ominózus nyolchúros drop F döngölések szólhattak volna eggyel tisztábban és kivehetőbben, de minden egyéb szempontból patika volt a sound.
A bő másfél órás műsor számlistája pont olyan nagy műgonddal lett felépítve, mint minden más része: a három lemez húzódalai időrendben, sőt szigorúan az albumokon megszokott sorrendben követték egymást, a blokkok közötti a korszakhatárokat pedig rövid elbeszélős átvezető bejátszások jelezték. Ez olyan szempontból is mindenképp adta magát, hogy mivel a nagy áttörést csak a tavalyi Take Me Back to Eden hozta meg a csapatnak, így a közönség nagy része pont ezen anyag dalai miatt jött el a koncertre, aminek így lett egyfajta stabilan felívelő jellege. És tényleg, habár az első két album sem maradt lelkes ováció nélkül, de a csúcsra mindenképp az ‘Edent nyitó Chokehold / The Summoning párosnál ért fel a hangulat, a végén a nyolcperces címadó dal meg már akkora katarzisban teljesedett ki, hogy azután – akárcsak a lemezen – az Euclid már inkább egyfajta levezető szerepet töltött csak be dramaturgiailag.
Akár szereti az ember a Sleep Token zenéjét, akár hallgathatatlan giccsnek találja, azt semmiképp nem lehet elvenni tőlük, hogy egy egészen egyedi, messziről felismerhető identitást találtak ki maguknak, amit élőben egy olyan látványos show-val fejelnek meg, ami párját ritkítja. Nem véletlen, hogy ők lesznek a következő generáció egyik nagy befutója, egy vérbeli arénazenekar, ami egy – nem is annyira távoli – napon majd a legnagyobb fesztiválok headlinerévé is kinőheti magát.
Fotók: Sleep Token facebook
