A Pantera halott és élvezi

Vég nélkül lehetne moralizálni azon, vajon helyénvaló, szép húzás vagy konkrét szentségtörés-e, hogy Phil Anselmo és Rex Brown tavaly feltámasztotta a Panterát, vagy legalábbis 19 év után újra világ körüli turnéra indult ezen a néven, de felesleges: ez úgyis olyan parttalan vita, ami már egy éve zajlik az interneten, és egyhamar nem is fog csillapodni. Koncentráljunk most inkább arra, hogy milyen volt a zenekar két budapesti koncertje, illetve azok közül is inkább a szerdai bónusznap, amire sikerült bejutnom. Röviden: óriási, az előzményekhez és a körülményekhez képest rendesen imádnivaló – de még mielőtt ebbe jobban belemélyednénk, tennünk kell egy kis kitérőt.

A körülmények alatt ugyanis nem a zenekar újraindítására gondolok, hanem arra, ahogyan a Barba Negrában mindez a gyakorlatban megvalósult. Tény, hogy mióta a hely tavaly átköltözött Csepelre, az első napok demóverziós benyomásaihoz képest sokat csiszoltak rajta, de az a helyzet, hogy egy ekkora, 5-6 ezer fős rendezvény lebonyolítására – vagy mondjuk inkább úgy, hogy egy ekkora méretű közönség tisztességes színvonalú kiszolgálására – a jelenlegi formájában egyszerűen alkalmatlan a helyszín. És elsősorban nem azért, mert kevés az italpult, a csapos, az ülőhely vagy a mosdó (pedig mind kevés, de már a Trackben se volt több, és az ennek ellenére mégis szerethető volt). Hanem az ominózus fesztiválsátor miatt.

A mézesmadzag úgy szólt, hogy a kényelmetlen, hangulattalan, télen háromezer-párszáz fős hodály a szezonban majd nyáriasítva, tovább növelt kapacitással fog működni – na, ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a sátornak a színpaddal szemben lévő rövid oldalfalát kibontották, hogy az előtte elterülő placcról is be lehessen látni. Persze a méretekből adódóan a színpad odakintről bélyegméretűnek tűnik, ezen mondjuk a kihelyezett képernyők és hangfalak talán segítenek valamelyest, de mindezt teljes értékű koncertélménynek eladni így is pofátlanság. Abba meg inkább bele se menjünk, mi lesz akkor, ha netán egy sold out bulin valami váratlan vihar miatt mind a hatezer ember be akar majd tódulni a háromezres sátorba. Egyből szép, derűs emléknek tűnik majd, amikor még az volt a legnagyobb bajunk, hogy 40 percet kellett sorban állni két sörért…

Ami a zenekarokat illeti, a szerdai napot nyitó Teeth Marks műsoráról nemigen tudok érdemben nyilatkozni, egyszerűen azért, mert a hazai metalszíntér Lazarvs – The Southern Oracle – Stubborn szentháromságának tagjaiból összeállt szupergrupp mindössze 25 perces programjából nagyjából az utolsó ötöt láttam csak. Az alapján annyi jött le, hogy ilyen kaliberű zenészeknek nyilván nem idegen terep egy ekkora színpad, semmi esetlenség, abszolút profizmus, ugyanakkor igazából nem sok vizet zavart a jelenlétük. Papíron nyilván tök jól hangzik egy Pantera előtt nyitni egy többezres bulin, de a gyakorlatban, ott az adott helyszínen csak a legritkább esetben tud nagy hullámokat kelteni egy ilyen vendégfellépés, pláne ha még a hangzás se fullos.

Ennyi mellébeszélés után jöjjön a lényeg: ahogy 4 éve Phil Anselmo rockmaratonos szólóbuliját, úgy dióhéjban ezt is úgy lehet összegezni, hogy

a lehetőségekhez mérten a lehető leghitelesebb Pantera-élmény volt.

Csak persze most az akkorinál még egy fokkal hitelesebb lett. Igen, oké, mindenki számára egyértelmű, hogy a zenekar igazi esszenciája az Abbott tesókkal együtt sírba szállt, viszont Phil és Rex – na meg Zakk Wylde (Black Label Society, Ozzy Osbourne stb.) és Charlie Benante (Anthrax) – most minden tőlük telhetőt megtesz azért, hogy méltó módon emlékezzenek Dime és Vinnie örökségére. Teszik mindezt úgy, hogy az egészből egyáltalán nem a pénzszag árad, hanem rendesen úgy tűnik, ezek a csávók tényleg hálásak és boldogok, hogy most lefuthatják ezt a kört, közben pedig baromi jól is érzik magukat a színpadon. Meg előttük a közönség is. És egyik úgy hat vissza a másikra, hogy az egészen fergeteges energiákat szabadít fel. Például nemigen láttam még olyat az új Barba Negrában, vagy egyáltalán bárhol, hogy 40+-os arcok a nézőtér legszélén, a VIP terasz tövében kezdjenek féktelen pogózásba. Nyilván irritálóak is voltak, de ha létezik olyan esemény, amire valahol azért érthető egy ilyen reakció, hát egy Pantera „reunion” pont ilyen.

Ha a banda teljesítményét illetően előzőleg fel is merült bármiféle kétely, hát azok egyetlen perc alatt lettek a sarokba vágva és kiröhögve. Anselmo megint nagyjából ugyanazt a lassacskán öregedő, de abszolút versenyképes formát hozta, mint az utolsó ‘maratonon. Nem énekel el mindent úgy, mint anno, de közben simán futja tőle rendesen hidegrázósan durva hangokra. Nem is pofázik sokat, csak amennyit muszáj, olyankor pedig egyszerre tekintélyt parancsoló, de közben azért látszik is rajta a megilletődöttség, amikor például a zenészei bemutatása után a közönség hangos “Phil! Phil” kántálásba kezd. Rexen szintén látszanak az évek, bácsisodik, de szépen tartja magát, a játéka meg betonbiztos. Charlie-é szintén, tűpontosan vezeti elő Vinnie témáit, az ikonikus groove-okat, de még a Becoming trükkös lábdobozását is, jár a kalapemelés! Zakk meg Zakk, ő nyilván beleviszi a saját kézjegyeit a dalokba, de mégis kellő alázattal áll hozzájuk, semmi öncélú tekerés vagy gitárvijjogtatás, a mikrofonnak meg szinte a közelébe se lépett egész este, hiába főállású frontember. Az ikonikus szólók közül némelyikben szinte hangról hangra ragaszkodik az eredetihez (Walk, This Love), de vannak olyanok is, amikor mintha csak ott helyben improvizált volna valamit, ami hellyel-közzel hasonlít ahhoz, amit már 666-szor hallottunk (A New Level, I’m Broken).

A dallista nagyrészt biztonsági játék, hetvenpár perc, kifejezetten a Vulgar’ és a ‘Driven albumok alapvetéseire építve, de igazából egy ilyen turnén hülyeség is lenne bármi mást hozni vagy épp elvárni. Hiszen az utolsó két lemez azért már egy fokkal kevésbé közönségkedvenc, a Cowboys From Hell dalai meg ének terén izzasztanák meg nagyon Anselmót. Alighanem emiatt született az a megoldás is, hogy a Cemetery Gates hiába kihagyhatatlan dal, mégsem vállalják be élőben, hanem csak gépről játsszák be az elejét. Mondjuk azért legalább a Dominationből igazán lemehetett volna a teljes verzió, nem csak a záró breakdown, de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás. Illetve ha valaki nem spoilerezte el magának előre a setlisteket, az így is kaphatott pár meglepetést, köztük a Suicide Note pt. 2 kíméletlen pusztítását, a Use My Third Arm szaggatott reszelését, vagy akár a Black Sabbath-féle Planet Caravan elszállós perceit (a tesók emlékezetes pillanataiból összevágott, megindító videómontázzsal aláfestve).

Sőt, még az is megtörtént, amire nemhogy egyetlen rajongó, de maga a zenekar sem számított, nevezetesen az, hogy visszajöttek ráadásozni. Illetve mit visszajöttek, hát le sem mentek, a záró CFH végeztével Anselmo még percekig fürdőzött a közönség szeretetében, majd a szűnni nem akaró “we want more!” kórust egy darabig karba tett kézzel figyelve egy velős “OK.” válasszal beadta a derekát. Azt is mondta, hogy ez az első és egyetlen ilyen eset, bár azóta Németországban meglépte még egyszer, de attól még végtelenül felemelő, felejthetetlen pillanat volt, igazi “ott kellett lenned, hogy tudd, mennyire” sztori. Az meg már tényleg csak a torta tetején a tejszínhab tetején a cseresznye volt, hogy a ráadásnak ledarált Yesterday Don’t Mean Shit után megint úgy fejezte be a koncertet, ahogy egy koncertet illik befejezni:

and she’s buying the stairway to heaven…

Hogy bele lehet-e kötni bármilyen szempontból a zenekarba? Bele hát. Anselmo és Benante egyaránt Pantera pólóban tolta végig az estét, márpedig alapszabály, hogy a saját bandád merchében fellépni kizárólag akkor valid és nem pojácaság, ha az Iron Maiden tagja vagy. De tudod mit? Mostantól akár még ehhez is hozzátehetjük:

vagy a Panteráé.