2024. augusztus 7.
Kereken tíz évet kellett várni, hogy visszatérjen A zenekar, mely egy stílus sarokköve, generációk igazodási pontja és a szubkultúra ikonikus jelensége lett. Aki kicsit is mozog keményzenei körökben, az már biztosan találkozott a Converge-öt körülvevő misztikus légkörrel; a metalcore-alapbanda érinthetetlenségével, hogy őket még a trve arcok sem veszik a szájukra; vagy ha más nem is, a Jane Doe kontúrja biztosan ismerős, azok után, hogy az Integrity ikonikus vámpírkoponyáját is sarokba szorította. Leginkább Jacob Bannonnak és Kurt Ballounak köszönhetően a csapatot mindig is körüllengte egyfajta sajátos hangulat, ami nem csak zeneileg vált náluk egyeduralkodóvá, hanem a grafikai megjelenésekben is kicsúcsosodott, vagy abban, hogy saját kiadót, stúdiót, egyedi gitármárkát is életre hívtak. Meg hát alapból mennyire menő már abból a városból származni, ahol a történelem leghíresebb boszorkányperei zajlottak a 17. században.
Valószínüleg mindenkinek van egy olyan zenekara, ami csak sokadik próbálkozásra adja meg magát, de akkor egy életen át magához láncol – nálam a Converge volt ilyen, pontosabban a Jane Doe lemezük. Ezt az albumot sokáig nem értettem, majd egyszer csak áttört, és akkor megváltozott minden, azóta pedig a srácok olyan helyre kerültek, ahol csak nagyon kevesen trónolnak. Persze ez csak úgy lehetséges, hogy azóta is hiba nélkül dolgoznak, és nem tolják magukat úton-útfélen az unalomig az arcunkba. Utóbbi annyira igaz, hogy konkrétan tíz évet kellett várni, hogy újra eljöjjenek hozzánk. Legutóbb az A38-on koncerteztek (mi lett veled azóta, Hajó 😥 ) a szintén zseni Martyrdöd társaságában, és mi tagadás, számomra az varázslat volt testközelből, a beavatás, míg a mostani koncert úgy ért, mint egy régi jóbarát hazatérése, mely talán erőteljesebb is volt, mint a megismerkedés. Nyilván ezt annak a számlájára is lehet írni, hogy már kissé homályosak az emlékeim, és hogy ezúttal több turné találkozása miatt még erősebb volt a szupport, ennek megfelelően
már az előzenekarok magasabbra tették a lécet, mint a tíz évvel ezelőtti koncerten, de amit Bannonék csináltak, az minden várakozást felülmúlt.
Bármennyire is mondta minden hc-s barátom, hogy a Take Offense mennyire működik az erőteljes crossover műsorával, egész egyszerűen nem tudtam odaérni rájuk, helyette inkább sok, rég látott, kedves emberrel beszélgettem, mivel az egész színtér színe-java ott volt a Dürer Kertben. Bocsi, Take Offense, remélem, nem veszitek sértésnek.
A második bandára viszont már kényelmesen beértem, és abszolút nem volt csalódás, annak ellenére, hogy nekem a Cancer Bats tipikusan mindig is olyan zenekar volt, mely lemezen nem annyira, koncerten viszont hibátlanul működik. Ez leginkább amiatt van, hogy ami energia és élet ömlik Liam Cormierből, az élőben érezhető és élvezhető igazán. Nyilván a dalok is teljesen rendben vannak, bár túl sok extra nincs bennük, de egyben, ebben az előadásban nagyon működnek. Arról nem is beszélve, hogy egy időben már temetve is volt a csapat, de Liam friss tagokkal újjáélesztette a zenekart, ami most második aranykorát éli, annak ellenére, hogy ő viszont látványosan küzd valamivel, ugyanis mással nem igen lehet magyarázni azt a kegyetlen frufrut.
A Toxic Holocaustot élőben nyolc éve láttam először a Rockmaratonon, lemezen viszont már azóta hallgatom őket, mióta felfigyeltem 2010 környékén a Jackassben egy-két lazacos arconcsapkodás között Danger Ehren zenekaros pólójára. A legkirályabb dolog, ha egy adott koncerten eltérő stíusok találkoznak, és nem lesz csömöröm a több órán keresztül játszott tök azonos stíluselemektől, ennek fényében a felhozatalból kissé kilógó portlandi zenekar parádés thrash/crossover csomagot csapott le az asztalra. A dalok szintén nem voltak túl változatosak, de itt nem is ez volt a lényeg, mivel a tökéletes recept (vonatozós gitártémák, sikítások, zakatoló dobok, ütemfelezések) már zsebben volt, nagyon nem lehetett mellényúlni. Ahogy lefogták az első riffet, szinte éreztem a levegőben a fémes szagot, a rozsdás hangzás hasított, a tempó végig pumpálta a fejeket, nem volt vacakolás, pojácáskodás, csak páros lábbal fejbe, szó nélkül. Valahogy nagyon tud működni ez a vehemencia, pláne ha nincsen túljátszva, nem is voltak olyan hosszúak a koncertek, még a főzenekarnál sem.
Aztán elérkeztünk az este központi attrakciójához, és még jó, hogy előbb bementünk a terembe, mert a Converge a beígért kezdés előtt nekiállt a műsornak, és a táncparkett azonnal felrobbant az Eagles Become Vultures fejszaggató témáira (mintha tíz évvel ezelőtt is pont ezzel a dallal kezdtek volna). Bár a Cancer Bats koncertjén a hangosítás még döcögött, ekkorra már teljesen élvezhetően szólt a színpad, így a Dark Horse mérgező riffjeit már megigézve pislogtuk.
Az ötvenperces műsorba jó érzékkel pakoltak régi és új dalokat is, de a setlist gerincét természetesen a Jane Doe és az Axe to Fall lemezek adták. Egy kis szusszanásnyi leállástól eltekintve végig lángolt a csapat, és bár volt pár kimaradó dal (Jane Doe, The Broken Vow, A Single Tear), nem lehetett panasz a műsorra. Az életmű adott korszakai grafikailag is megjelentek a háttérben, a legendás lánytól elkezdve a You Fail Me-n keresztül a Petitioning the Empty Sky-ig igazi időutazás volt. A számok között jóformán semmi beszéd nem volt, teljesen átszellemülve, lecsupaszítva tombolt végig a salemi gépezet. A zenekar láthatóan, a jó értelemben véve megöregedett, lenyugodott (Nate Newton egy évtizede még elég elviselhetetlen arcnak tűnt), és teljesen összeforrt ez a négy egyéniség, akik egymás nélkül már szinte elképzelhetetlenek. Háromnegyed óra után lementek a színpadról, majd rövid unszolás után még két dalra visszatértek, hogy végül a Concubine menetére még egy utolsót együtt mozogjanak a hangosan morajló tömeggel.
A kegyetlen fülledt és meleg nagytermen kívül (nem is értem, hogy Jacob hogy tudta ezt végigtolni egy terepmintás zubbonyban) egyedül azt sajnálom, hogy a zenekari merch nem volt a legjobb, pedig Borbás Robi még külön grafikával is készült az eseményre, azonban a zenekar által hozott dolgok nem igazán jöttek be, mintha kicsit minimálra vették volna a kínálatot, a Deathwish boltban jóval érdekesebb a választék, de természetesen nem lehet annyi cuccot mindig magukkal cipelni. Ettől függetlenül a Converge továbbra is minden idők egyik legjobb bandája, és nagyon úgy néz ki, hogy az idei év koncertje is megvolt.
Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens
