Converge – Axe To Fall

Tracklist:

01. Dark Horse (2:54)
02. Reap What You Sow (2:39)
03. Axe To Fall (1:41)
04. Effigy (1:42)
05. Worms Will Feed / Rats Will Feast (5:52)
06. Wishing Well (2:49)
07. Damages (4:26)
08. Losing Battle (1:46)
09. Dead Beat (2:36)
10. Cutter (1:40)
11. Slave Driver (2:48)
12. Cruel Bloom (4:01)
13. Wretched World (7:10)

Hossz: 42:04

Kiadó: Epitaph Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Ha az utóbbi 15 év metal terméséből egy zenekart kellene kiemelni, bizonyára sokunknak jutna eszébe a Massachusetts-i Converge neve. Ezek a bácsik már akkor alapvető lemezeket adtak ki, mikor mi még maximum azon gondolkodtunk, hogy hogyan éljük túl a pubertáskort, és csodák csodájára azóta sem hagyták abba a zenélést. Aranykorukban (mely szinte elképesztő módon majd’ tíz évre rúg) kiadott négy, szinte egységesen zseniálisnak titulált nagylemezük, és a karrierükben is nyugodtan érzelmi csúcspontnak nevezhető Jane Doe/You Fail Me duó után a No Heroes négy éve kissé megosztotta a hallgatóságot, a tavalyi folytatás, az Axe to Fall azonban rengeteg helyen került az év végi top 10-be. Szerkesztőségi vélemények következnek a lemezről:

Sajnos nem kezdhetem azzal, hogy sokat kellett emésztenem az Axe to Fallt, mert szinte első hallgatásra megadta magát. Pedig egy Converge lemeznél fordítva szokott történni – a hallgató adja meg magát, és hagyja, hogy a lemez zseniális őrlése szépen feleméssze. Az Axe to Fall viszont ilyen tekintetben szinte minden érzelmi töltetet nélkülöz, és most érzem ismét jogosnak azt, a kezdetekkor még általuk kimondott dolgot, hogy ők “hardcore kölykök maradék Slayer-riffekkel”. Pörög a lemez, és csapkod is, de vagy én hallgattam túl sok ezredforduló környéki Converge albumot, vagy ez már nem csak hangulatilag, de zeneileg sem az, amit a kvartettől a megszokás alapján elvárhattunk volna, hanem inkább a pályájuk elejének 2009-es értelmezése. Hiába vetítette elő valamennyire ezt a lemezt a No Heroes, azért ennyi thrash metalos elem és Doomriders-íz engem felettébb zavar egy olyan korongon, amitől én nem csak annyit várok, hogy rutinosan vegyítsen különböző hardcore és metal elemeket. Nyilván náluk is ott van az, hogy idén már 20 éves a zenekar, és egyszerűen lehetetlen a végtelenségig gyártani a felkavaró albumokat, de amíg eddig szinte mindig azt éreztem, hogy “na, ilyet csak ők tudnak”, most hiába hívtak illusztris neveket (Cave In, Genghis Tron, Chris “pg.99” Taylor, stb.) vendégszerepelni, ők is csak egy hangulati egységet tudtak adni a lemeznek, átütő egyediséget és erőt nem – ráadásul ők felelnek az album borzalmas zárásáért. Persze a következetesség és a zenekar felé áradó tiszteletem mind azt diktálják, hogy vegyem figyelembe az előző mondatom elejét, és úgy is kívánok tenni: a diszkográfiából kiragadva ez továbbra sem egy rossz lemez, vannak rajta jó dalok is (pl. Dark Horse, Dead Beat, stb.), de én csak akkor tudom elhelyezni az életművükben, ha ez egy keretes szerkezet része, visszatérés ahhoz a metalcore-hoz, amit anno létrehoztak a thrash metal, grindcore és hardcore punk házasságából. Mert ha így van – erről majd dönt a jövő -, akkor ez egy szinte tökéletes körívet leíró, zseniális karrier szükségszerűen retrospektív zárása, ha viszont nem, akkor veszett fejsze nyele. (Malibu)

Nem tudom, titulálhatom-e egyértelműen szerencsének azt, hogy mióta tudatosan hallgatok zenét, egyszer sem fogott meg a Converge világa igazán. Már tizenéves fejemet is meghajtottam előttük – az erő, a szándékosan kontrollálatlan düh és feszültség szó szerint ordított a korábbi, azóta ikonná vált lemezeik trackjeiből, én pedig tudtam, hogy ez valami egészen különlegesen jó dolog, csak lusta voltam megérteni, pontosan miért. Meg is voltunk sokáig egymás nélkül, de – ellentétben a közvéleménnyel – én első hallgatásra beleszerettem az Axe To Fallba, és az új korong rongyosra hallgatásából egyenes út vezetett az életmű fontosabb szakaszainak újrafelfedezéséig. Tagadhatatlan, hogy sokat tisztult a zene, és levetkőzte a szerethető elborultság egy részét az évek során, de a hátborzongató, libabőröztető, elejétől a végéig magával ragadó nagylemez nem olyan dolog, amit futószalagon szokás előállítani, és a görcsös próbálkozás nem is tesz jót senkinek. Nyilvánvaló, hogy ezúttal hátulról kezdték olvasni a klasszikus receptkönyvet Converge-ék, és egy számokra tördelt érzelemkitörés helyett megpróbáltak önálló számokat írni, hogy azok végül egységes hangulatot alkossanak. Nincs értelme tagadni, hogy ezt is fantasztikusan, és utánozhatatlanul csinálják, de az is egyértelmű, hogy a Jane Doe/You Fail Me kettős szerelmeseinek időre van szükségük az elfogadásához. Egyszerre érdekes és természetes, hogy mennyire másképp látom a 2009-es Converge anyagot, mint azok, akik korábban is szerették őket: a Cruel Bloom és Wretched World nevekre keresztelt záró hömpölygést az utóbbi évek legcsodálatosabb albumzárásának tartom, és sokszor előfordul, hogy csak ezt a duót hajítom be a playlistbe az egész lemez helyett. Ezért talán sokan meg fognak kövezni, de én kifejezetten előremutató, kiforrott egyéniséggel rendelkező és érdekes albumnak tartom az Axe To Fallt, ami akár egy fénykorszak lezárása, akár egy új korszak hatásos kezdete, mindenképpen jó, hogy van. (eks)

 

Manapság millió plusz egy zenekartól is csak azt halljuk, hogy azt játsszák, amit szeretnének, belőlük ez jött, nincs tudatos váltás, nincs megfelelni akarás, csak a nagybetűs Zene. Ez azonban amennyire nem igaz a legtöbb csapatra pont annyira ráilleszthető a massachusettsi kvartettre. Ahogy Malibu kolléga is utalt rá bevezetőjében, manapság a Converge nagyságát/kvltikusságát talán még megkérdőjelezni is tilos, hiszen a Jane Doe lemezzel az élen a zenekar olyan alapműveket szállított le, amellyel egészen új zenei világot teremtett, sőt egyenesen újra gondolta a zene definícióját. Ők az a csapat, akikre illik a fenti leírás és ténylegesen azt játsszák, ami belülről fakad, de persze mindezt egyfajta egységes gondolatmenet/értékrendszer mentén, ám mégis lemezenként más-más nézőpont szerint, de mindig ugyanazt megközelítve. Pont emiatt lehet megfigyelni azt, hogy vannak máig, akik kizárólag a ’99-es Agoraphobic Nosebleeddel közös The Poacher Diaries split lemezre esküsznek, de valakit csak pont a legújabb – tíz évre rá érkező – sorlemez az Axe To Fall kapott el. Pont ebben áll szerintem a Converge egyik nagyszerűsége. Jómagam az Axe To Fall hallgatásával igen felemás érzéseket szenvedtem el. Amikor kikerült a két előzetes dal a nagylemezről – amúgy pont a legjobbak is – gyakorlatilag leestem a székről, amikor meghallottam. Két-három hallgatásig így is volt utána a komplett lemeznél, de pont a megszokottal ellentétesen rendkívül hamar kiismertem a korongot. Nem volt akkora megfejteni való, mint a korábbi albumoknál, főleg a millennium környékieknél. Ha lehet ilyet mondani a Converge tekintetében a kötelező trueságot most teljesen mellőzve én úgy gondolom ’Bannonék utolsó lemeze az eddigi legpopulárisabb alkotásuk, ami közben kétségtelenül egy racionális folytatása a No Heroesnak. Úgy gondolom, kiváló kiinduló lehet a Konverdzs friss szerelmeseinek, mert alapvetően nem rossz lemez (sőt), de a korábbi lemezekben kétségtelenül több – mondjuk úgy – ’pezsgés’ volt, persze kizárólag Converge mércével mérve. (metal-bk)

Ahogy Esőisten Mexikót, úgy Jacob Bannon-ék a világot, egyben az ember gyarlóságát, morális értékvesztését siratják immáron hetedik alkalommal. Ez persze „csak” azért minősül nehéz problémakörnek, hiszen ha górcső alá vesszük a Converge eddigi kiadványait, tematikai állandóságot, átfedést vehetünk szemügyre a minőségileg is igen markáns, jellegzetes zenei (hát még vizuális) világot képviselő banda esetében. Így ha szkeptikus az ember, ha nem, akarva-akaratlanul felmerül benne a kérdés: vajon hányszor lehet nekifutni ugyanannak, a szempontrendszer állandó változtatásának függvényében? Az Axe To Fall válasza pedig épp annyiban kielégítő, amennyire talán nyugtalanító is – mert ugyan való igaz, hogy a Converge megalkotta a maga módján eddigi legprogresszívebb és legszínesebb albumát, mindezt azon az áron tette, hogy saját arculatát a vendégzenész-sereglet által megidézett műfaji kavalkádban kívánta újraértelmezni, ezáltal számtalan apró egységre törve tulajdon dalcsokrát. A kavalkád pedig minden túlzás nélkül valós forgatagot feltételez – még akkor is, ha az adott vendég a dalírás folyamatában nem vett részt, csupán hozzátett valamit egy félkész vázhoz -, amely képtelen olyan egységes kohézióba rendezni az új kiadvány szerzeményeit, amennyiben azt a korábbi, lineáris témavezetés tükrében megszokhattuk. Egyedüli vezérfonalként az előző kiadványokra való közvetett visszautalások mellett Jacob előadásmódját jegyezhetjük ismétlődő stílusjegyként, amely a dalszövegek tükrében valós keretbe foglalja a folyamatos arculatformálás következtében kissé csapongó játékidőt. A csapongás pedig valós jelző, elvégre a Cave In-túladagolt Effigy; az Uffe Cederlund (ex-Entombed, Disfear) által felszólózott crust-gyűlöletbomba Wishing Well; a John Pettibone (Himsa) acsarkodásától hangos Cutter; a Steve Von Tillel közösen írt, jellegzetesen sejtelmes Cruel Bloom; valamint a záró minimálballada, a Wretched World – amelyben a Genghis Tron Mookie-ja hallatja hangját és gondolatait – méltán fémjelzik a tényleges központozottság hiányát. Persze azt is mondhatnám, hogy az Axe To Fall izgalmát – a későn csatlakozottak számára kétségkívül – éppen az ebből fakadó váratlanság adja. És persze az sem elhanyagolandó, hogy a már meglévő formulákat Nate Newton-ék még mindig képesek úgy csűrni-csavarni, hogy a végeredmény a jellegzetes hangvétel megtartása mellett sikerrel tartózkodjon az önplágium vádjától. Ám ez sem oldja fel azt a tényt, hogy világfájdalom ide, vagy karakteres önkifejezés oda: a Converge a No Heroes után hivatalosan is elindult a bölcsességre vezető öregedés útján. (dávid.)

A Converge tavaly megjelent új lemeze előtt nem igazán tudhattuk, mire is számítsunk a zenekartól. Persze azt lehetett sejteni, hogy a srácok ezúttal sem készülnek önismétlésre, de a pontos irányt nyilván csak Bannon bácsiék ismerhették. Nos, azzal a furcsa paradoxonnal állunk szemben, hogy az Axe To Fall annak ellenére képes új színt mutatni, hogy gyakorlatilag az eddigi Converge lemezek (kivéve talán a Jane Doe-t) már ismert stílusjegyeit gyúrja össze. Rögtön a nyitó Dark Horse az előző két album világát idézi, ám a szokatlanul fogós gitárdallamok mégis egy új oldalát mutatják be a zenekarnak. Ugyanez igaz az olyan lassan őrlő szerzeményekre, mint a Worms Will Feed/Rats Will Feast és a Damages. Szintén a bevált formákra építenek, ám sajátos hangulatukban mást nyújtanak, s így nem vetül rájuk az önismétlés árnya, sőt mi több: a lemez legjobb pillantai közé tartoznak. A korong közepe, vége felé több olyasmi gyorsabb, punkos megoldás bukkan fel, melyek a No Heroes bizonyos dalaiban is domináltak, míg egyes számokban thrash metálos témákat, szólókat is hallhatunk. Érdekes, hogy ez utóbbiakkal kapcsolatban többen fanyalogtak az oldal olvasói közül is – nos, ők vagy nem hallották a zenekar korai lemezeit, vagy csak csak gyorsan felejtenek. Emellett érdemes megemlíteni, hogy rengeteg vendég vett részt a dalok elkészítésében: Cave In, Genghis Tron, Neurosis tagok, hogy csak a legnevesebbeket említsem. És bár előzetesen nálam is beindult a nyálcsorgatás e nevek láttán, a lemez meghallgatása után kissé csalódottan konstatáltam, hogy olyan igazán nagy dolgokat nem szültek ezek a kooperációk. Talán a Cruel Bloom/Wretched World kettősét érdemes kiemelni ezek közül, melyek nyugodtabb hangvételben zárják a lemezt – ám nálam ezek egyike sem ér fel az előző lemezek „balladáival”. Összességében tehát egy színes, heterogén lemezzel ajándékozott meg bennünket tavaly ősszel a Converge legénysége, ám a dalok színvonala nem éri el azt a szintet, melyet az előző lemezek képviseltek. Ha osztályozni kellene, egy erős közepest kapna tőlem a zenekar, amiben azért benne van az irántuk érzett szeretetem is (ahh). (Árpi)