Mindegy, mi a kedvenc bandád, akkor is az Iron Maiden a világ legjobb metalbandája

Alapvetés. Kihagyhatatlan. Legalább egyszer mindenkinek muszáj.

Szokták ezeket mondogatni filmekre, könyvekre, meg persze zenekarokra is, és ha utóbbiakról van szó, igazából nem nagyon tudnék olyan nevet mondani, akikre jobban illene ez a közhely, mint az Iron Maiden. Habár a több mint negyven éve töretlenül nyomuló angoloknál sokkal későbbi, modernebb bandákon nőttem fel, de amikor először láttam őket a 2018-as Volt fesztiválon, kénytelen voltam megállapítani, hogy tökmindegy, mi a kedvenc zenekarod, akkor is a Maiden a világ legjobb metalbandája és pont. Így aztán a következő hazai koncertjükre már kötelező programként tekintettem, pláne annak fényében, hogy mivel lassan a 70-hez közelítenek az urak, sajnos benne van a pakliban, hogy gyakorlatilag már bármikor, akár egyik napról a másikra is vége szakadhat a sztorinak. Tehát addig kell megnézni és megbecsülni őket, amíg még lehet. Múlt kedden a Groupama arénában szerencsére meg lehetett, a lehetőséggel pedig több mint húszezer ember élt, akik közül nehezen tudom elképzelni, hogy bárki is csalódott volna Steve Harrisék tizenakárhányadik magyar koncertjében.

A két előzenekar közül az estét nyitó Lord of the Lost alapvetően amolyan kimért, sötét, industrial/goth vonalas metalt tol, de az underground helyett egyértelműen a nagyközönséget megcélozva. Külsőre pont úgy néznek ki, ahogy a műfajban szokás (fakóra festett arc, mindenki talpig feketében, szaggatott/hálós/bőr cuccokban), zeneileg pedig hol a Rammsteinra hajaznak, hol Mansonra, hol meg a Type O Negative-ra, vagy még inkább a HIM-re a szemérmetlen poposság miatt. Hogy legyen némi saját szájízük is, az utolsó számba még egy kis salsa zongorázást is belecsempésztek, ami nagyjából a létező legkevésbé goth dolog a világon, de valahogy mégis teljesen helyénvalónak érződött, és ez azért elég nagy dalszerzési bravúr. Habár nyitózenekar lévén nem szóltak valami vaskosan, de így is egész jó reakciókat kaptak a gyülekező tömegtől, főleg Chris Harms frontember magyar szavakkal operáló kiszólásai arattak sikert, meg hát a nagy krafttal ütő dobost és az izgága szintis/perkás/vokálos arcot is jó volt nézni. Szóval összességében a Lord of the Lost egy jól kitalált produkció, ami nekem kicsit azért giccsbe hajlott a műfaji sajátosságai miatt, de biztos van, akinek meg pont ezért jött be.

A másodikként érkező Shinedown tipikusan azt az amerikai rádiórockot játssza, ami a tengerentúlon nagyon megy, saját jogán is arénákat tölt meg, Európában viszont sokkal kevésbé tud működni. Ideát egyszerűen nincs divatja ennek a zeneileg eléggé nyers és lecsupaszított, énekcentrikus zenének, amit nevezhetünk akár benzinkutas metalnak is, és nem kizárólag a bandatagok kezeslábas fellépőruhái miatt. (Itt zárójelben jegyezzük meg, hogy ők valószínűleg nem is sejtették, de azért mégiscsak világra szólóan tökös húzás volt a zöld-fehér stadion gyepén lila kezeslábasban színpadra állni.) Egyszerű riffek, húzós dobolás, eddig semmi extra, még szerencse, hogy Brent Smithnek van a tarsolyában pár akkora refréndallam, ahogy arra nem tudsz nem vigyorogni bólogatás közben. Viszont ez a pár ilyen refrén sajnos kevés volt ahhoz, hogy végig elvigye a hátán a még mindig nem túl erősen megdörrenő és vizuálisan is elég ingerszegény koncertet. Valószínűleg egy bármekkora headliner bulin ennél jóval nagyobbat tud ütni a Shinedown még nálunk is, de ebben az esetben kicsit sok volt belőlük ez az egy óra.

Némi időhúzás után aztán jött az Iron Maiden, hogy sokadszor is megmutassa, mi a heavy metal lényege. Hivatalosan még mindig ugyanazt a Legacy of the Beast fedőnevű besztof turnét tapossák az öregek, amivel négy éve Sopront is megjárták, így hát a műsor is nagyrészt egybevágott az akkorival, bár ugye időközben tavaly kijött egy új album, a Senjutsu, úgyhogy néhány klasszikust muszáj volt kidobni a lemezbemutatás kedvéért. De ezzel nem estek túlzásba, mindösszesen 3 új dal ment le, rögtön a koncert elején, mielőtt megindult az időgép visszafelé. Zeneileg viszonylag lassan húzták fel a bulit fordulatszámra, ellenben a színpadképet rögtön a legelején kimaxolták azzal, hogy a tekintélyt parancsolóan tornyosuló pagodák tövében öt percen belül megjelent a négy méter magas Eddie figura, hogy szamurájkardjával hadonásszon a bandatagok felé, akik eközben a tavalyi lemez komótos, nyolcperces címadó számát játszották. Ez már elég jól megágyazott a hangulatnak, hogy a másodikként elhangzó Strategóval befussanak az örökzöld galoppos témák is, a harmadik The Writing on the Wall meg már konkrétan kórusban éneklős népünnepélybe torkollott, ami a műsorban előrehaladva (és a besötétedéssel párhuzamosan) egyre csak fokozódott a koncert legvégéig.

Ez az óriási hangulat pedig még azt is ellensúlyozni tudta, hogy – nincs mese, ki kell mondani – az Iron Maiden nem éppen a legfeszesebb zenekar élőben. Értem ezt úgy, hogy néha két-három körnek is le kellett mennie egy témából, mire mindenkinek sikerült egymás ritmusát felvéve egyszerre eljátszania. És hát a sok hosszú, tempóváltásokkal teli eposz összeválogatásával nem is nagyon könnyíti meg a saját dolgát a társaság ebből a szempontból. Ugyanakkor még így is elképesztő, hogy színpadi kiállásban mit teljesít ez a hat ember jócskán a 60-on túl is. Főleg Bruce Dickinson, aki folyamatosan föl-alá szökdécsel, karmesterként hadonászik, zászlót lenget, lángszórózik (!), így a dalok között szinte meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy feltüzelje a közönséget. Ja, és persze közben eszméletlen nagyokat énekel is, ráadásul mindezt azután, hogy az előző évtizedben sikeresen legyűrt egy nyelvrákot. Ha nem őszült volna meg teljesen, simán le is tagadhatna vagy 20 évet. És nem is csak ő nyomja ilyen örökfiatalos lendülettel, hiszen Janick Gers gitáros is folyamatosan pörög, mint a búgócsiga, Steve Harris basszer meg konkrétan mintha meg is állt volna az öregedésben úgy 2000 körül. A koncert előtti napokban a 70-et betöltő Nicko McBrain az egyetlen, aki már érezhetően spórol a témákon meg a tempókon, de semmi larsulrichozás, a korához képest nagyon is pengén üt ő is. A másik két gitáros, Dave Murray és Adrian Smith a többiekhez képest visszafogottabban van jelen, ők leginkább csak úgy ott vannak és tekerik, amit kell. És hát mondjuk ki azt is, hogy még mindig az Iron Maiden az egyetlen zenekar, akik vannak annyira menők, hogy nem ciki tőlük, ha a koncertjeiken a saját pólóikban feszítenek.

A nyitó lemezbemutatós blokk után néhány kvázi “deep cut” következett a régmúlt évtizedekből: Revelations, Blood Brothers, a Blaze Bayley-érából átmentett és azóta abszolút kanonizálódott Sign of the Cross, majd a több emelet magas, szárnyas Ikarosz-figurával nyomatékosított Flight of Icarus. A műsor felétől pedig jött is a nehéztüzérség, a legnagyobb közönségkedvenc dalok, kezdve rögtön a Fear of the Darkkal, ami a hatalmas össznépi kórusaival gyakorlatilag minden koncertélmények netovábbja bő 7 percben. Igazából ez az a dal, ami miatt legalább egyszer az életben mindenkit kötelezően odaállítanék egy Iron Maiden-bulira, hogy tessék, ez a metal. Utána meg Hallowed Be Thy Name, The Number of the Beast, Iron Maiden… most ilyenkor mit lehet tenni, odavagy teljesen, és akárhányszor Dickinson azt harsogja, hogy “scream for me Budapest!!!”, ordítasz is, mintha 16 évesen életed első koncertjén lennél.

Ezután egy elég átlátszó levonulás, amikor nyilván senki nem hiszi el, hogy ez a vége, és hamarosan érkezik is a The Trooper. Talán ez az a dal, ahol a legfeltűnőbb a tempókkal való spórolás a régi felvételekhez képest, de hát kit izgat mindez, amikor az éppen piros katonai mentébe öltözött Dickinson már megint kardcsatát vív az óriás Eddie-vel fél dalon keresztül? A következő meglepetés az, hogy a ráadásba lett ütemezve a megosztó Blaze Bayley-korszak másik fő eposza, a The Clansman, majd további két őssláger, a Run to the Hills és az Aces High zárta a bulit, utóbbi természetesen megint a (közel) életnagyságú Spitfire repülőgépmodell megreptetésével megspékelve. A levonulás előtt pedig még egy rakás pengetőt, dobverőt, dobbőrt is bedobáltak az első sorokba, fürdőzve a közönség szeretetében.

Mindent összevetve bő két órára merülhettünk bele a Maiden-életmű minden szegletébe, ami már önmagában is impozáns tény, hát még ha az urak energiaszintjét meg a parádés hangulatot is hozzávesszük. A régi idők Maiden-bulijaihoz sajnos nem tudok viszonyítani, csak a négy évvel ezelőttihez, és őszintén szólva azt talán még kicsit jobban is éltem, mert akkor volt The Evil That Men Do meg 2 Minutes to Midnight, meg mert mintha akkor még kevésbé pontatlanul is játszottak volna, mint most. Szóval igen, egy minimális hiányérzet azért talán társulhatott ehhez a mostani bálhoz, de konkrét csalódás tényleg semmiképp. Ez minden szempontból egy imádnivaló koncert volt és kész.

A cikk eredetileg a Rockvilag.hu-n jelent meg 2022. június 14-én.

Fotók: Pásztor Csaba „Kieron” – Rockvilag.hu