Senki sem szorongatja meg az öreg bajnokot – a Volt 2018 metálkoncertjei

Amióta a Szigetről gyakorlatilag teljesen kiszorult a rockzene, a Volt lett az a fesztivál, ahol évről-évre a legtöbb esélye van az embernek arra, hogy megnézzen pár igazi nagymenő metálzenekart. Mert bár van még egy Rockmaratonunk meg egy Fezenünk is, de ezek általában inkább a műfaj perifériáiról, az underground felső rétegeiből, meg a nosztalgiaprodukciók közül merítenek, míg a tényleges mainstream világsztárokért rendszeresen Sopronba kell utazni. Persze a Volt ettől még alapvetően egy popfesztivál, ahol olyan nevek zenélnek a nagyszínpadon, mint a Depeche Mode, a Hurts vagy Steve Aoki, és ezek mellé áll be évről-évre pár A-listás rockbanda. Idén épp az Iron Maiden, a Limp Bizkit, meg a Magyarországon korábban még sosem járt Avenged Sevenfold – mindhárom zenekar sokezer ember életét határozta meg ahogy világszerte, úgy itthon is, bár 2018-ban azért már azt is mindegyikükről el lehet mondani, hogy jócskán túlvannak a legszebb éveiken. Főleg az angol öregfiúk, akik lassan négy évtizede folyamatosan űzik az ipart, és egyre inkább zsákbamacska kérdése lesz, hogy mennyi van még bennük – ennek ellenére pont ők lettek azok, akik csütörtök este akkorát alakítottak, hogy onnantól a ‘Sevenfold, a ‘Bizkit, a Hollywood Undead, meg mindenki más is csak az ezüstéremért játszhatott.

CSÜTÖRTÖK

Pedig a körülmények közel sem voltak adottak egy hibátlan bulihoz: mire este kiértem a fesztiválra, a nagyszínpad előtt összeverődött teltházas, többtízezres tömegben szinte lehetetlen volt mozogni, plusz mindenfelé hatalmas dagonyatengerek borították a terepet, gyakorlatilag tényleg egy lépést is alig lehetett megtenni a mezőn. Ráadásul a koncert idejére is megmaradt a hideg, szeles, esőre álló idő – viszont mindez pontosan addig a pillanatig volt zavaró, amíg Dickinsonék az intro után bele nem csaptak az Aces High-ba. Aztán jött az ámulat az első perctől az utolsóig minden szempontból tökéletesen megkomponált előadásra, amire tényleg felesleges is halmozni a magasztaló jelzőket. Nem is koncert volt ez, hanem színház.

Az első dalban például egy hatalmas Spitfire repülőgépmodell alatt tolták a galoppmetált az urak, így 60 körül is tanítani való feszességgel, miközben Bruce Dickinson pilótasapkában rohangálva zengte együtt a sorokat a tömeggel. Innentől pedig jóformán minden szám teljesen új vizuális körítést kapott, a háttérvásznaktól és egyéb díszletektől (például a két emelet magas Ikarosz-szobortól) a frontember jelmezein át a három méter magas élő Eddie-ig, aki a The Trooper alatt kardcsatázott Dickinsonnal. És tényleg az a legszebb, hogy amíg a bőrgatyában kardot forgatva sikoltozás jóformán mindenki mástól vérgáz erőlködés lenne, addig Bruce még ilyenkor is a világ legmenőbb arca. Erre pedig még azzal is rátett egy lapáttal, amikor arról kezdett sztorizni, midőn a magyar származású vívótanára 16 évesen egy szép napon arra ébredt, hogy orosz tankok állnak az ablaka alatt, ő pedig úgy döntött, hogy inkább lelécel az országból, mert az embernek mindig mindennél fontosabb, hogy megőrizze a szabadságát. Ezzel el is mondott mindent, amit érdemesnek talált elmondani a magyaroknak, de többet tényleg nem is kellett mondania, innentől végleg nyert ügye volt nálunk. A továbbiakban pedig bőven elég volt pár percenként elismételgetnie a vérpezsdítő “Scream for me Sopron!” felhívásait, és hagyni, hogy “meséljék a történeteket inkább a dalok.”

A dalok, amelyek a teljes Maiden-életmű szinte minden korszakát és lemezét lefedték, vegyesen válogatva a kihagyhatatlan alapdalokból és a kevésbé egyértelmű ritkaságokból. Még a Blaze Bayley-éra két lemezéről is előkerült két eposz, az említett szabadságért kiállós sztorival felvezetett The Clansman, meg a baljós és borongós Sign of the Cross, mindkettő helyből csúcspontjává is vált a bulinak. Bár tulajdonképpen az egész műsor alatt folyamatosan követték egymást a csúcspontok, az első harmadban bedobott 2 Minutes to Midnighttól és The Troopertől az élőben a világegyetemnél is hatalmasabbnak ható Fear of the Darkon át a ráadás The Evil That Men Do / Hallowed Be Thy Name / Run to the Hills kombójáig. Na nem mintha a többi dal nem ütött volna – az Iron Maiden pont az a banda, aki csinálhat bármit két órán keresztül, azt még akkor is szétimádod, ha egyébként csak hellyel-közzel ismered a játszott számokat, egyszerűen azért, mert akkora szakértelemmel van összerakva az összes, meg mellé olyan a faszik kisugárzása és akkora a show, hogy az mindent maga alá rendel. Lehet bármi a kedvenc zenekarod, de akkor is az Iron Maiden a világ legjobb metálbandája. Pont.

PÉNTEK

A másnapot pár hazai kedvenc brigáddal indítottam, először az AWS-t kaptam el a feszt második legnagyobb színpadán, a Petőfi Rádió nagysátorban. Siklósi Örsék pedig a délután közepén elég príma partit kerekítettek, simán jobbat, mint legutóbb a Budapest Parkban. Szépen dörgött a lehangolt slágermetál, és bár eleinte visszatérő technikai zűrök hátráltatták a műsort, de a srácoknak sikerült a hátrányból előnyt kovácsolni: a kisebb kényszerszüneteket egy csomó spontán kiszólással és poénkodással töltötték ki, ami határozottan jót tett a házibuli-szerű hangulatnak. Megint nagy sikert aratott a sörivóverseny az első sorban, a záró Hajnali járatra felhúzott wall of death szó szerint kilógott a sátorból, a dal végi döngölésre meg még Örs is levetette magát a pitbe kicsit rendetlenkedni. Imádnivaló mulatság volt, simán az eddigi kedvenc AWS-koncertem.

Utánuk a Fish! nyitotta a nagyszínpadot, a szokásos lendülettel hozták a partirockot, meg minden egyéb bolondságot, ami belefér. A nagyszínpadhoz illő színpadkép, az mondjuk pont nem fért bele, gyakorlatilag annyit láttunk, hogy 4 hangya mozgolódik a tök üres színpadon egy nagy háttér előtt. Mégis működött a buli, mert olyan sok benne a fűszer, hogy az egyre egyszerűsödő dalok mellett is mindig van mire felkapni a fejünket, legyen szó akár a random zenei gegekről (tehát rövid Maiden-, Bizkit-, Pantera– vagy épp hiperkarma-témázásokról), akár egyéb mutatványokról. Hol lánykérés történik a színpadon, hol a fél zenekar lejön a nép közé zenélni, hol meg vezényszóra az egész közönség hátat fordít a bandának. (Ugyanakkor ezen a ponton megjegyezném, hogy kezd már irtó unalmassá válni, hogy pár túlbuzgó arc minden banda minden koncertjén legalább háromszor le akarja guggoltatni az egész tömeget. Ezt nem lehet csak így akárhányszor elsütni, ennek tudni kell az idejét, amikor működni fog, és kész.) Szóval a Fish! megint megmutatta, hogy bármikor bármekkora tömeget be tud vonni a buliba, de a nem túl izgalmas színpadkép miatt azért mégiscsak úgy éreztem, hogy jobb helyük lett volna a nagysátorban.

A halak után a Hollywood Undead következett, akikkel valamiért sosem tudtam szimpatizálni, a dalaik sem ütöttek be, meg a maszkos imidzsüket is erőltetettnek éreztem. Ellenben itt most rögtön a koncert elején ledobálták a maszkokat, maradt a kaliforniai raprocker stílus, kockás ingekkel meg baseball-sapkákkal, amitől egyből szimpatikusabbak is lettek a srácok. Főleg hogy ők is alaposan rágyúrtak a házibuli-hangulatra, poénkodtak a színpadon, felhívtak a színpadra egy rajongót zenélni magukal, elővettek pár Rammstein– meg Metallica-slágert, a dobosukat meg addig heccelték, amíg el nem énekelt egy Bon Jovit, nem mellesleg meglepően királyul. Szóval összességében tök korrekt rap-rock/nu metal-partit csaptak este 7-kor. Csak a saját dalaikra nem emlékszem már megint.

Amit pedig a Limp Bizkit leművelt a nap egyik headlinereként, az nettó vásári hakni volt – de életem vásári haknija. Eszük ágában sem volt komolyan venni a bulit és a zenei élménnyel megvenni a közönséget (pedig ha létezett olyan nu metal-banda, ahol minden muzsikus iszonyat nagy király a hangszerén, hát azok ők), ehelyett kőkeményen a falunapi hangulatra hegyezték ki a játszmát. Ezen pedig teljesen jogosan lehet méltatlankodni, csak éppen nem érdemes, mert a dolog baromira működött. Persze aki az utóbbi időben akár egy koncertet vagy videót is látott Fred Durstéktől, az már sejthette, hogy mi lesz itt: gyakorlatilag egy élőzenés YouTube-rockdiszkó, ahol véletlenül minden második szám Bizkit, meg mellé tömérdek vegyes sláger a Faith-től és a Behind Blue Eyes-tól a Killing in the Name-en és a Seven Nation Armyn keresztül bármilyen lehetséges Nirvana– és Metallica-számig. Persze a nagy részükből szigorúan maximum egy perc megy le, mert onnan már úgyis unalmas, ugorhatunk is a következőre. A saját dalokból meg jóformán csak a Chocolate Starfish legalapabb slágerei kerültek elő, plusz az Eat You Alive, a Break Stuff meg egy fél Nookie, ami azért tényleg elég karcsú egy olyan bandától, akinek még ott lenne a tarsolyában egy Boiler, egy Re-Arranged vagy egy Gold Cobra is, hogy csak a legegyértelműbb dalokat említsük. Ezek helyett amúgy nem csak a feldolgozásokkal húzták az időt, hanem Durst például a színpad szélén spanolt az utánuk fellépő Steve Aokival, Wes Borland meg arra hergelte a közönséget, hogy dobálják meg minél több szeméttel. A nép viszont zabálta az ilyen húzásaikat, tényleg ritkán látok olyan koncertet, ahol ennyire önfeledten ünnepel mindenki.

Egyébként meglepő módon pont Borland volt az, aki a leginkább próbálta pörgetni a partit, a vége felé a Break Stuff alatt még le is jött a tömegbe gitározni. Megkockáztatom, hogy jobban is érezte magát, mint a szokásos beleszarós flegma formáját egy egészen indokolatlan horgászkalappal megkoronázó Fred. Eközben az egyre rémisztőbb méretűre terebélyesdő John Otto megbízhatóan masszívan alapozott a dobok mögött, a DJ pultnál a frissen visszatért DJ Lethal adagolta a háttérzajokat, míg a hiányzó Sam Rivers bőgőst egy beugró ázsiai lány, bizonyos Tsuzumi Okai helyettesítette kifogástalanul, és még egy plusz vokálos srácot is hozott magával a banda – de ezekre a dolgokra valószínűleg csak a legnagyobb hardcore rajongók figyeltek. Mindenki más csak pattogott és ordította a dalokat, mintha nem lenne holnap. Igen, én is. Egy jó bulinak meg ennyi a lényege, nem?

Végül Steve Aoki zárta a programot, akiről sokat nem tudok elmondani azon kívül, hogy ő is elég jelentős tömegeket mozgatott meg a baszatós elektrójával, ami nekem igen hamar unalomba fulladt, de hát nem is én vagyok a célközönsége. Egyébként ő is előhúzta Fred Durstöt a saját bulijára, meg ennek örömére jól le is játszotta a Rollin’-t még egyszer, a szettje végén pedig képes volt aljas – mármint buligyilkos – módon a tavaly ugyanitt járt Linkin Park gyászteljes One More Lightját feltenni kilépő dalnak Chester emlékére. Persze ezt is valami remix verzióban, de attól még ugyanúgy feltépte a sebeket. Nehéz volt.

SZOMBAT

Az utolsó napra metálfronton jóformán egyetlen érdekes koncert maradt, de pont az egyik legnagyobb dobás, mégpedig az Avenged Sevenfold első hazai fellépése. Rég itt lett volna már ennek is az ideje, elvégre most már több mint tíz éve, hogy a kaliforniai banda a Narancsvidék metalcore-színteréről betört a rockzenei mainstreambe. Ütött is a buli, bár közel sem akkorát, amekkorát üthetett volna – de ez az egész meg nem feltétlen a banda teljesítményén múlott.

M. Shadows-ék részéről ez egy teljesen átlagos koncert volt, amit leginkább az vitt el a hátán, hogy nagyon sok ember nagyon ki volt már éhezve arra, hogy lássa őket. Ennek megfelelően a nézőtéren mindvégig ment az össznépi megborulás, már a nyitó The Stage-re is, a másodiknak bedobott Afterlife-tól meg aztán főleg, Shadows meg is jegyezte, hogy az érkezéskor hallott “dance zene” után nem számítottak ilyen jó fogadtatásra. Persze ettől még nyilván közel sem ez volt életük koncertje, de itt már csak azért sem beszélhetünk félvállról vett hakniról, mert egy olyan drámai, megindító dalt, mint a néhai Jimmy “The Rev” Sullivan dobosra emlékező So Far Away, egyszerűen nem lehet csak úgy, teljes belemerülés nélkül előadni. Ezt például egyenesen torokszorító volt így élőben hallani, főleg a Jimmy legjobb pillanataiból összevágott háttérvideóval együtt. A videók mellett egyébként sokat dolgoztak a színpadi lángszórók is, meg a srácok amúgy is elég sokat mozogtak odafenn, jól kitöltötték a teret. A maideni látványorgiával nyilván semmiképp nem lehet egy lapon említeni a Sevenfold színpadképét, de hozták a kötelező szintet.

A hangzással viszont bajok voltak. Komoly bajok. Synyster Gates játékát például az egész buli alatt alig lehetett hallani, kivéve amikor egyedül vezette fel vagy le a különböző számokat. A nagy tekerős szólói viszont tényleg nem voltak sehol, ami azért elég méltatlan egy olyan gitárosnál, akit széles körben az évszázad eddigi legjobbjai között tartanak számon. Ráadásul az ének is hajlamos volt elveszni a zene mögött, miközben a lábdobnak meg minden egyes hangja felért egy gyomorrúgással. Idővel azért árnyalatnyit javult az összkép, de így is legfeljebb egy gyenge közepes szintig, ami végig rá is nyomta a bélyegét a bulira. A setlisten szintén lehetne fogást találni, de alapvetően egy becsületes fesztiválműsor volt, vegyesen az összes lemezről. Aránylag sok tétel a Nightmare-ről (ennek kimondottan örültem, főleg a So Far Awaynek meg a címadónak), aránylag kevés a két legnagyobb sikerlemezről, a City of Evilről meg a self-titled anyagról (ennek kevésbé, és tuti, hogy sokaknak hiányzott még az Almost Easy vagy A Little Piece of Heaven). Cserébe előkerült pár ritkaság, név szerint a Waking the Fallenről az Eternal Rest, meg 2005-ből az epikus M.I.A., amit mindig is a banda egyik csúcsművének tartottam, és álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha hallhatom élőben, óriási volt. Viszont ezután a Bat Countryval be is fejezték a srácok a bulit, ami így hirtelen furcsán rövidnek tűnt – persze csak amíg bele nem gondolunk, hogy majdnem minden daluk legalább 5-6-8 perces, szóval így is simán simán kijött másfél órára a koncert. A ráadásban még megkaptuk a Shepherd of Fire-t és az elmaradhatatlan Unholy Confessions-t, egy utolsó ereszdelahajam, és köszönjük, jó éjszakát.

Ha a hangzás gyengeségeit meg a hiányzó slágereket elnézzük, tulajdonképp az Avenged Sevenfold is teljesen korrekt koncertet tolt, amit pár erős pillanatért mindenképp megérte megnézni. De így is csak a fesztivál bronzérme jut nekik, mivel showban a Maiden, parti terén meg a Bizkit is alaposan leiskolázta őket. Szóval marad a várakozás egy rendes, saját budapesti koncertre, ahol végre tényleg bebizonyíthatják, hogy miért ők a kortárs metal egyik legnagyobb neve. Na meg a várakozás a jövő évi Volt lineupra, hogy vajon legközelebb mit villantanak a szervezők.

Fotók: Volt fesztivál facebook
AWS-fotó: Hegyi Júlia Lily