2024. június 16.
Azok után, hogy a Tool eddigi két magyar koncertje (Sziget 2007, Aréna 2022) között másfél évtized telt el, valószínűleg kevesen számítottak arra, hogy ilyen rövid időn belül újra Budapesten ámuldozhatunk majd a progresszív metal állócsillagára. De így lett, a Los Angeles-i agytrösztök megint beköltöztek a Papp Lászlóba, hogy másodszor is bemutassák a Fear Inoculum című, lassan már 5 éves „új” lemezüket, mielőtt – állítólag – rákoncentrálnának a folytatásra. A megalapozott feltételezés, hogy a koncert eléggé hasonlítani fog a legutóbbira, be is jött, viszont ezzel együtt is nehéz kérdés, hogy az akkori vagy a mostani show volt-e a jobb. Objektív válasz talán nincs is rá.
Az aktuális turné előzenekara, a Night Verses először és utoljára 10 évvel ezelőtt járt nálunk, még a régi Dürer kistermében, de az náluk még konkrétan egy másik időszámítás volt. Az akkori zenekarhoz a mostaninak kb. annyi köze van, hogy ugyanaz a neve, és ugyanaz a három ember zenél benne – viszont egészen más koncepció mentén. Ami akkor még egy rendes rockzenekari felállás volt, énekessel, abból mára egy instrumentális trió lett, amit felcímkézhetünk prog, math, art, poszt- vagy bármilyen rocknak vagy metalnak, de a legjobban tényleg úgy tudnám leírni, ahogy az Arénában rögtön a nyitószámuk (Arrival) után vagy 5 embernek leírtam Messengeren is:
ezek állatok, bazmeg
A szintén LA-i illetőségű arcok már a korai időkben sem spóroltak a figcsizéssel, de most még ahhoz képest is eszelős dolgokat művelnek, és óriási stenkkel vágtatnak végig a pulzáló, (agy)tekervényes, futurisztikus szerzeményeken. Nick DePirro gitáros és a rövid konferálásokért is felelős Reilly Herrera basszer is óriási játékos, de a legnagyobb ász a trióból mindenképp Aric Improta dobos (lásd még: House of Protection, ex-Fever 333 stb.). Nemcsak bődületes húzással játszik, de ő a banda első számú showmanje is, aki minden második számnál felpattan a székére és leugrál róla, sőt egy ponton egy pillanatnyi szünetnél olyat ordított, hogy még tőle 100 méterre, a lelátó felénél is hallatszott. Ott egyébként elég tisztességesen meg is dörrent az egész szett, ami – nem nagy meglepetésre – kizárólag az irányváltás után kiadott két instrumentális album (From the Gallery of Sleep, Every Sound Has a Color in the Valley of Night) tételeit adagolta.
Előzetesen eléggé paráztam, hogy a nagy hodály arénában el fog veszni a Night Verses műsora, de végül egyáltalán nem lett így, márpedig ha ez most egy ekkora helyen, ekkora távolságból, fél óra alatt is ekkora élményszámba ment, akkor augusztusban az A38-on testközelből és remélhetőleg kétszer hosszabban egyenesen katartikus lesz.
Ha a Tool előadását nagyon dióhéjban akarom összefoglalni, igazából különösebb sarkítás nélkül kijelenthető, hogy a két évvel ezelőtti koncertjük ismétlése volt, a produkciós oldalon minimális, a repertoárban kicsit nagyobb különbségekkel. Vagyis:
progresszív, pszichedelikus metal, ami inkább matematikailag összetett, mintsem virtuóz, mindez színpadszántás helyett baromi látványos vizuális körítéssel megtámogatva.
A reflektorfényben a hangszeresek – azaz Adam Jones gitáros, Justin Chancellor basszer és Danny Carey dobos – triója áll, akik elegánsan ontják magukból a végtelenül tekervényes, körmönfont zenefolyamot, és itt újra meg kell jegyezni két dolgot. Egyrészt lenyűgöző, hogy Chancellor mennyire innovatívan használja a hangszerét, olyan hangokat kicsalva belőle, amiket egyáltalán nem várnál egy basszusgitártól, néha már-már Tom Morelló-i szintre emelkedve. Valamint az is bravúros, hogy mindössze három ember képes együtt annyira masszívan szólni, ami totálisan kitölt egy ekkora hatalmas teret. Pedig nem is játszanak se nagyon lehangolt, se kifejezetten sűrű témákat, ehelyett végig az utaztatós, megfontoltan építkezős jelleg dominál, ami igazából – főleg az utolsó album tételeiben – nem is mindig ér el egy nagy beteljesülésig, katarzisig, de a Tool zenéjére kiváltképp igaz a régi közhely, miszerint
az út a fontos, nem a cél.
Eközben Maynard szokás szerint hátul a sötétben ácsorog, arcfestéssel és tüskés punk séróval, és onnan énekli szét a jellegzetes dallamait, a rivaldafényből pedig köszöni, nem kér. Habár a koncert elején egy pillanatra még úgy tűnhetett, hogy ezúttal beszédesebb lesz, mint legutóbb, hiszen három “Budapest?!” felkiáltás helyett most rendes nyitóbeszédet intézett a közönséghez – amiben kihangsúlyozta, hogy most mindenki tegye el a telefonját, koncentráljon erre a pillanatra és tartson a zenekarral az utazáson -, de a továbbiakban végül megint nem szólt egy mukkot sem, egészen a több mint kétórás előadás célegyeneséig.
A látvány ezúttal is pazar: pszichedelikus, agycsavargató, néhol egészen para animációk az orbitális méretű LED-falon, valamint lámpaerdő, lézertenger, újfent azzal a nagy hétágú csillaggal megkoronázva. Elhagyták viszont a színpad elé függönyként kihúzott vetítővásznat, így rögtön a legelejétől direkt rálátás nyílt a zenészekre – mondjuk nem mintha ez amúgy olyan sokat érne, amikor a közönség nagy része így is nagyjából legóember méretűnek látja a fellépőket, de hát ez az arénakoncertezés egy ilyen műfaj. Annak viszont külön örültem, hogy a hangzás most nem csak 40 perc után vágott mellbe először, hanem már a nyitó Jambi is olyat szólt, hogy azonnal kiült a széles vigyor az arcomra.
A dallista egyszerre hasonlított is a tavalyelőttire, meg nem is: a felépítése nagyjából ugyanaz (egy új szám, egy régi), a tartalma csak félig. Értelemszerűen megtartották a Fear Inoculum terjengős eposzainak többségét – amik közül hosszú távon egyértelműen a Pneuma lett a legnagyobb közönségkedvenc -, meg szerencsére a régebbiek közül a kifejezetten metalos fajsúlyú The Grudge-ot is. Ugyanakkor lecseréltek másik 6 dalt, konkrétan a setlist felét, arányosan válogatva az összes korábbi lemezről.
A második legfrissebb – bár már így is 18 éves – albumot, a 10,000 Dayst a Jambi mellett a monumentális Rosetta Stoned képviselte, őskövületnek pedig előkerült a ‘93-as debüt Undertow-ról az Intolerance és a Flood, és egy ilyen élő vegyítésben válik csak igazán feltűnővé, hogy ezeket a korai dalokat még mennyire átjárta a grunge korszelleme, ami voltaképp szintén igaz a finálénak előhúzott, ’96-os Stinkfistre is. Mindennek a tetejébe jutott még egy komoly meglepetés is, legalábbis azoknak, akik nem napi szinten, csak néha lesik a setlist.fm-et: Schism! Alighanem ez a leginkább közismert az összes Tool-szám közül, az utóbbi években mégis hiánycikk volt a banda koncertjein, bár idén már párszor elővették újra – és álljon bármilyen közel is az elcsépeltséghez, azért így élőben (és ilyen váratlanul) mégiscsak megbabonázó volt tudni, hogy a darabkák összeillenek…
A program felépítését tekintve egyetlen dologba tudnék belekötni: a szünet lehetne kicsit előbb – nem mintha annyira megterhelő lenne egyhuzamban befogadni az első blokkot, csak kicsit aránytalan, hogy az az etap másfél órára rúg, a második meg már csak háromnegyedre. Ráadásul még amiatt is kissé szerencsétlen a tagolás, mert a 12 perces kimenő után nagyon lassan állt fel újra a buli, hiszen bármennyire is irdatlan menő egy testkamerán át POV-ben nézni, ahogy Danny Carey dobol, de ettől még a kütyübabrálással kezdődő, elektronikus zörejzenéből dobszólóba torkolló Chocolate Chip Trip inkább érződik időhúzásnak, mint teljes értékű zeneműnek. Rögtön ezután meg Chancellor basszgitáros magánszáma következett, ami a Floodot vezette fel, de azt is olyan lassan és komótosan, hogy mikor elkezdett a plafonról konfettieső hullani, még az se tett hozzá a katarzisélményhez, mert igazából ott eleve katarzisélmény se nagyon volt.
Még szerencse, hogy a gigászi Invincible érkezésével újra helyreállt a rend, és onnantól úgy is maradt az utolsó 20 percre. Miután Maynard jóváhagyta, a Stinkfistre megint többezer ember telefonjának képernyője villant fel, mint szentjánosbogarak az éjszakában, ráerősítve a finálé ünnepélyes hangulatára. A legvégső, megmosolyogató és szívet melengető epizód meg az volt, amikor – miután Jones és Keenan gyors léptekkel elillant a színpadról, – Justin és Danny utóbbinak a két kisgyerekével együtt teljesítette az utolsó meghajlást.
A bevezetőben feltett kérdéshez visszakanyarodva, miszerint a mostani vagy a 2022-es koncert volt-e jobb, ezt tényleg nemigen lehet objektíven eldönteni. Ha valakit az akkori első élmény taglózott le jobban a frissességével, az is ugyanolyan valid válasz, mint az, ha valaki a mostani menetre tenné le a voksát az erősebb setlist, a sound, esetleg a leheletnyivel több közvetlenség miatt. Egy biztos: egy Tool-koncertről mindig úgy jön ki az ember, hogy utána még napokig a hatása alatt lesz. Na, most pedig megyek, és berakom a Descendinget a héten kb. tizedjére is.
Fotók: Lányi Kristóf
