2024. június 19.
Vannak jó koncertek, vannak sokáig emlékezetes koncertek, meg vannak a legendás koncertek, amikről még évtizedek múlva is beszélnek az emberek – a 21. századi hazai metaltörténelemben pedig
kevés olyan koncertet tudunk felidézni, ami legendásabb lenne, mint a Slipknot első magyarországi fellépése.
Az amerikai banda az ezredforduló után rohamtempóban igázta le az egész világot, és már masszív névnek számított, amikor sor került az iowai maszkosok hazai debütálására. Ennek a Budapesten, a Népstadion Kertben megrendezett – és nem mellesleg ingyenes – Sport Sziget fesztivál adta a helyszínét 2004. június 12-én – azaz a napokban éppen 20 évvel ezelőtt.
Az ominózus buli idején még csak pár hete jelent meg a zenekar harmadik albuma, a Vol. 3: The Subliminal Verses, ami a maga idejében igencsak megosztotta az addig meglévő rajongótábort, de mindez még semmi volt ahhoz képest, hogy a budapesti lemezbemutató koncert mennyire felkavarta a színtér állóvizét. Mivel akkoriban még bőven nem jártak felénk hetente háromszor ilyen kaliberű bandák, így a közönségből rengeteg embernek volt ez a buli meghatározó élménye, sőt akár addigi élete legfontosabb koncertje, miközben rengeteg botrány és balhé is kísérte is rendezvényt.
Mivel nem volt fizetős belépő, ami szűrte volna a közönséget, valamint a többezres tömeghez mérten a biztonsági intézkedések is elégtelennek bizonyultak, így a bulin nagy számban jelentek meg kopasz szélsőjobbos arcok, akik jóformán válogatás nélkül kötöttek bele erőszakosan a punkoktól kezdve bárki másba is. Ez, illetve a tömeg általános féktelensége és gondatlansága számos sérülést is eredményezett. Ebből is következett, hogy utólag
évekig keringtek a fiatal metalosok körében olyan sztorik, hogy ez volt az a koncert, ahol az arcok késekkel pogóztak, gördeszkákkal verekedtek, sőt több ember meg is halt.
Utóbbi persze már csak városi legenda, nyilván az áldozatok számát is mindenki máshogy tudta, de tényleg kitűnően példázza a buli kulturális jelentőségét, a színtérre gyakorolt óriási hatását, hogy ilyen sztorik egyáltalán szárnyra kaptak.
Az évforduló alkalmából a hazai metalszíntér néhány ismertebb zenészének szemén keresztül emlékezünk vissza arra az ominózus napra és egy generáció meghatározó koncertélményére. Öveket becsatolni, időgép indul.
Nehéz átadni, mit jelentett a 2000-es évek fordulója környékén a Slipknot. Teljes kultúrsokk volt, amikor a mindenféle klipes cd-k cserélgetése révén – a szélessávú internet ekkor még kevesek kiváltsága volt – először láthattuk a Conan O’Brien show-s Wait and Bleedet. Kilenc tag maszkokban és kezeslábasban, a klasszikus metalzenekaros felállás mellett mindenféle érdekes püfölni- és rángatnivaló hangszer, tökéletes összhangban, és precedens nélküli agresszió mézédes dallamokkal – teljes mértékben meghatározták a gimis éveimet, az első lemezzel épp csak felfogtam, hogy ez valami nagyon más, az Iowa csodálatos soundtrackje volt az összes tinis angstemnek, az érettségi időszakára ráfordulva pedig befutott az ő nagykorúságukat is beállító Vol. 3. Nyilván mindig is egy koncertről álmodoztam, ennek megfelelően alig hittük el, amikor a sportszigetes bejelentés megtörtént. Azokban a hetekben fixen a Circle-re keltem, mielőtt nekiültem az aznapi érettségi/felvételi tananyagnak, és egy osztálytársnőmmel való közeledésünk is remekül alakult, az érettségi szünet izolációjában elsődlegesen az MSN Messenger használatával – csodás időszak volt.
Amikor az érettségi bankettünk dátumát lefixálták, némileg lesápadtam – 2004. június 12., aznap nekem programom van a kedvenc zenekarommal, megfejelve a Hatebreeddel, akik felé (és a klasszikusan metalnak hívotton túli durva zenék felé) akkortájt fordultam pont. Valamit motyogtam az osztályban, hogy az a dátum nekem rendkívül kényelmetlen lenne, és kezdetét is vette a tépődés – a bankettet csak nem kéne kihagyni, plusz hát ott van az osztálytársnőm, akivel az érettségi mentális terhe alól frissen szabadulva bizonyára egymásra tudnánk találni azon az estén. Az ellentmondásnak nem volt feloldása – a nap eljövetelével én ígéretet tettem mindenkinek, hogy a koncertek végeztével rohanni fogok, hogy a bankett utáni buliból még valamit elcsípjek, aztán szinte hipnotizálva vettük az irányt a Sportsziget helyszíne felé. Emlékszem, a Hatebreedet nézve-hallgatva valamiféle fura lelkiismeretfurdalás vett erőt rajtam, ami csak részben volt betudható a kihagyott bankettnek, ezt ugyanis fokozta annak az abszurditása, hogy (akkori koordinátarendszerben) ennyire lehetetlenül durva zenére bólogatunk a verőfényes napsütésben, miközben a kerítésen túl normális emberek élik normális életüket, mit sem sejtve arról, hogy nekünk mit jelent a szórakozás.
A fura érzések teljesen elhagytak, ahogy az aznapi főműsor kezdetét vette, és a gimis éveimet végigkísérő zenekar belecsapott a gimis éveimet lezáró saját különbejáratú bankettembe. Kicsit olyasmi volt, mint amikor először láttam az Evil Deadet –
annyira magával ragadott az élmény, hogy szinte csak a végén ocsúdtam fel, hogy valami földöntúli dolog történt.
Megvan persze a Spit It Out alatti térdeltetős szerencsétlenkedés – szakmányban fordítottuk Corey instrukcióit a lassan reagáló közönségnek – , a lemezestől nagyon eltérő, de az élő felvételekről jól ismert és a zenei finomságokra akkor kevéssé érzékeny fülemnek tűpontosnak értékelt hangzás, a különösebb kellékek nélkül is cirkuszra emlékeztető látvány, és az, hogy azzal az élménnyel távoztunk, hogy valami egyedit, titkosat és megismételhetetlent éltünk át. A bankett utáni bulira fáradtan, csatakosan, széles vigyorral és teljesen kisimulva érkeztem és ennek megfelelően az említett osztálytársnőmmel egy irányba mutató érzelmeinket teljes természetességgel vallottuk meg, a gimi gyötrelmeitől addigra már biztonságos – részemről kb. hetven percnyi formatív zenei élménnyel őrzött – távolságból.
2004-ben már javában benne voltam az első két Slipknot-lemezben, kívülről fújtam az egészet, oda-vissza. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy a hitvallásom volt! Ennek apropójából őrülten kíváncsi voltam a Vol. 3: The Subliminal Verses címet viselő folytatásra. Szomjaztam rá! Emlékszem, hogy május 25-én ellógtam a suliból, hogy nyitáskor már a CD Pince ajtaja előtt állhassak és megvásárolhassam a kiadványt CD-n! Amikor beraktam a lejátszóba, azonnal érzékelhető volt, hogy más irányt vett a zenekar az első két kiadványhoz képest, de nem tulajdonítottam ennek a változásnak különösebben nagy feneket, egyszerűen csak örültem annak, hogy új dalokat hallhatok a 9-es brigádtól.
Amikor felröppentek a hírek (még tévéreklám és flyer formájában), hogy jönnek a Sportszigetre, ráadásul a rendezvény teljesen ingyenesen látogatható, teljesen kész voltam.
Olyan belső félelmeim voltak akkoriban, hogy csak el ne üssön a busz a koncertig, vagy a fejemre ne essen egy cserép a nagykörúton. (nevet)
Ráadásul a Hatebreed volt az egyik support, ami gyakorlatilag a hab volt a tortán számomra, hiszen ekkor már óriási Hatebreed fan is voltam. A Perseverance és a The Rise of Brutality lemezek a mai napig meghatározó szerepet töltenek be a zenei műveltségemben. 2004-ben még csak 13 éves voltam, akkoriban nem volt teljesen normálisnak mondható, hogy egy ilyen korú gyerek hasonló koncerteket látogasson, de Édesanyám teljes mértékben képben volt a fanatizmusommal, így az az opció nem merült fel, hogy ne mehessek el erre a nívós rendezvényre. Az volt a deal, hogy úgy mehetek el, ha Muter velem jön. Így is lett! (nevet) A mai napig mosolyogva gondolok arra a párbeszédre, ami a porosz rendszerben nevelkedett nagyapám és köztem zajlott, miszerint az volt a véleménye a koncertről, hogy ugyan ne higgyem már el, hogy valóban a Slipknot fog zenélni a fesztiválon. Maszkban vannak, biztos valami kókler dublőrök fognak játszani helyettük. Meggyőzhetetlen volt! (nevet)
Hát eljött a várva várt nap, szinte alig tudtam aludni egész éjjel és már reggel 6-kor indulni akartam a helyszínre. Talán az elsők között értünk a Népstadionkerthez és percek alatt kígyózó sorok alakultak ki mindenütt, hiszen az ország számos pontjáról jöttek minden korosztályból a fesztiválra. Mivel akkoriban a gitározás mellett a BMX-ezés volt a fő elfoglaltságom, ezért kora délután megnéztük a flatland bajnokságot a fesztiválon, majd amint elkezdődtek a hangbeállások, rögtön menni akartam a színpad elé, hogy egy patinás helyem legyen az első sorban.
Édesanyámnak nem volt túlságosan kecsegtető ez az ötlet, tekintve, hogy egy lenge kis ruhában és flip-flop papucsban jött el a rendezvényre, ezért megbeszéltünk egy helyet a kijáratnál, hogy a koncert végén ott fogunk találkozni, de ígérjem meg, hogy nagyon-nagyon vigyázok magamra, és ha bármi baj lenne, akkor szólok az egyik felnőttnek magam körül. Délután 4 óra körül már egy brutál nagy tömeg gyűlt a színpad elé és értetlenül kérdezték a körülöttem álló true hardcore arcok, hogy „Kisgyerek, te mit csinálsz itt?!” Én pedig büszkén mondtam, hogy várom, hogy James Jastáék a húrok közé csapjanak. Nem erre a válaszra számítottak, mert gondolom azt hitték, hogy a szél fújt oda. (nevet)
Showtime-ot ütött az óra a Hatebreednek és az arcomba robbant a Proven c. nyitódal, ami akkoriban az egyik kedvenc dalom volt tőlük. Hihetetlen volt, hogy láthatom őket élőben a színpadon néhány méterrel az orrom előtt, de az is hihetetlennek tűnt, hogy mekkora nyomulás indult be a tömegben, hiszen akkoriban ilyet még csak videón láttam. Egy egészséges félelemérzet mellett igazából tetszett, ami körülöttem zajlott, de láthatóan a biztonsági őröknek kevésbé, hiszen csak arra lettem figyelmes, hogy két securitys ordibálja egymásnak, hogy „A gyereket szedd ki! A gyereket szedd ki onnan!” Mire feleszméltem, az akkor óriásnak tűnő biztonsági őr karjaiban voltam, aki kikapott a tömegből és el akart vinni a színpad melletti szervizúton, de kérleltem, hogy hadd menjek vissza a tömegbe, nekem látnom kell a koncerteket! Szerencsére jó fej volt és berakott a rendezői bal oldalra, de mondta, hogy ne lássanak meg többet legelöl mert akkor már nem fognak visszaengedni. Nagy duzzogva pocskondiáztam magamban, hogy ezért álltam órákat a tűző napon a színpad előtt, hogy rögtön az első számnál kiszedjenek és berakjanak egy kevésbé előnyös helyre, de mindenesetre próbáltam előrefurakodni addig, amíg a biztonsági őrök nem látnak, de valamelyest tudom élvezni a koncerteket. A Hatebreed-koncertet a Tankcsapda koncertje követte, ami egy örökkévalóságnak tűnt akkor nekem. Ugyan mindig is szerettem a Tankcsapdát, de ott, akkor pont semennyire nem érdekelt, hanem azt vártam, hogy végre megpillanthassam a maszkos példaképeimet!
Közben szépen ránk sötétedett és felkerült a Slipknot backdrop is a színpadra, valamint begurították a már jól ismert backline-jukat, amitől már teljesen kész voltam és izzadó tenyérrel vártam, hogy elkezdődjön a koncert. A Prelude 3.0 bejátszása után felcsendülő 742617000027 intro és a zenekartagok komótos felsétálása a színpadra, majd a koncert igazi nyitódala, az első lemezes (sic) teljesen lesokkolt, gyakorlatilag transzba estem ettől az egésztől. (nevet) Felfoghatatlan volt az, hogy mindez ott történik a szemem láttára és láthatom azt a zenekart, aki már akkor a legnagyobb hatást gyakorolta mind a 13 életévemre. Olyan szintű sokk volt rajtam az egész koncert alatt, hogy csak foszlányokat tudok felidézni, és ez nem az elmúlt 20 évnek köszönhető, hiszen
a koncert másnapján se tudtam nagyon felidézni semmi konkrétat, csak azt éreztem, hogy ami történt, az életem egy meghatározó élménye volt.
Az viszont teljesen megmaradt, hogy amikor a buli elérkezett a Spit It Out c. dalhoz, akkor ott egy elég cinkes értetlenkedés volt a zenekar és a közönség között. Ekkoriban már nagy gyűjtője voltam a Slipknot bootleg koncertfelvételeknek, a Disasterpieces DVD-t pedig napi rendszerességgel pörgettem, így nem volt túl nagy truváj levágni, hogy ennél a dalnál bevett szokása a zenekarnak, hogy egy adott résznél leültetik a közönséget, majd a „Jumpadafuckup!” vezényszóra, mindenkinek fel kell ugrania. Ez igencsak nehezen ment át a közönségnek, amit láthatóan Corey egy kicsit sérelmezett is, hiszen nem igazán akart összejönni ez a mutatvány. A körülöttem levőket próbáltam képbe helyezni, hogy mi a feladat, de gondolom az akkor húszas éveiben járó fiatalság igencsak furcsán nézett rám, hogy mit magyaráz ez a kis hülyegyerek és miért guggol le. (nevet) Aztán nagy nehezen csak sikerült összehozni a zenekar és a közönség közötti szinkront és tovább tudott haladni a koncert! A ráadás szintén két nagyon nagy kedvenc tételem volt, a People = Shit és a Surfacing, ami szerintem minden jelenlevőnek felrakta az i-re a pontot és senki nem ment haza elégedetlenül. A koncert után a 10.000+-os tömegben nagy nehezen megtaláltuk egymást Édesanyámmal, aki akkor már nagyon bosszús volt, hiszen halálra aggódta magát, nem mellesleg pedig összetaposta papucsban a lábát a sok acélbetétes bakancsos rocker. Szerencsére hamar megenyhült, hiszen a gyermeke arcán olyan mértékű boldogságot látott, amit addig talán soha.
Hát én valahogy így éltem meg ezt a napot kereken 20 évvel ezelőtt. Talán ezeket a sorokat olvasva el tudjátok képzelni, hogy mit élhettem meg belül, amikor 17 évvel később, 2021 júniusában azzal az emberrel kezdtem el dolgozni a Vented debütáló lemezén, akit 2004. június 12-én a Sport Sziget színpadán láthattam a dobok mögött és Joey Jordisonnak hívják. Ha ezt akkor a 13 éves énem tudta volna…
2003-at írunk, böngészgetem a Slipknot fórumokat/oldalakat, és a Roadrunner oldalán teljesen random ráakadok arra a bizonyos dátumra, teljes önkívületben rohanok anyuhoz, hogy „na ezt nézd, megvan a június 12-re a program” – az ő hatalmas örömére. Rettentő nehezen teltek a hónapok, de közben kijött a Vol. 3 lemez, amit első blikkre rettentően utáltam, mára megszerettem.
Eljött a nagy nap, akkor 4 éves rajongás után először láthatom élőben a hőseimet. 3 akkori osztálytársammal megérkeztünk, szokásos koncert előtti nézelődés, idősiettetés. Ha jól emlékszem, 17:00-kor kezdődött a Hatebreed, vágtam őket valamilyen szinten előtte, megfogtam a kis pajtásomat és előrementünk egyenesen a sűrűjébe, ahol az első látvány az volt, hogy nálunk két fejjel magasabb emberek rugdossák egymást olyan pőrgőkkel fejbe, mintha a Mortal Kombat főharcában lennénk, el is engedtük és hátulról nézegettük. 19:00 Tankcsapda, a mai napig nem értem (de amúgy nyilván de, de akkor is), hogy ez a lineup hogy tudott így működni, végigszenvedtük…
20:30-kor felcsendült az intro, Circle… Patakokban kezd el folyni a könnyem és teljes önkívületben várom, hogy robbanjon be az első teljes értékü dal. (sic), Blister Exists – akkora nyitás volt, hogy megőrul mindenki. Eyeless, Duality, Eeyore, Left Behind, Disasterpiece, Purity, Pulse of the Maggots, IOWA (!!), Heretic Anthem – van itt minden, mi szem-szájnak ingere, majd jön a fekete leves: Spit It Out, közönségleguggoltatás… Hát nem igazán sikerült megérteni a közönségnek, hogy mi is történik igazán, mondjuk egészen para látvány volt az, hogy még a szobrok tetején is emberek lógtak, végeláthatatlan embertömeg, ~14 évesen meghatározó volt, főleg amikor másodjára már sikerült a művelet. Annyira orditottam szét a torkomat meg ráztam a fejem, mintha az életem múlt volna rajta. Egy ponton felvettem a mostani szokásos pózomat – térdre támaszkodva levegőért zihálás -, oda is jött egy figura, hogy jól vagyok-e, de annyira máshol voltam, hogy a válaszom kb. az akkor játszott dal szövegének az orditása lehetett. 16 dal volt, tökéletes volt számomra az egész, és
azóta se tudta semmi überelni azt, amit az a koncert adott nekem, és úgy gondolom, nem is fogja.
Akárhányszor nézem vissza a DVD felvételt erről a buliról, oda kerülök vissza.
Nagy Hatebreed– és Slipknot-kedvelőként hatalmas hír volt számunkra, amikor megtudtuk, hogy lesz ez a buli. Bécóval, az Insane akkori gitárosával elhatároztuk, hogy elmegyünk megnézni a koncerteket. Nagyon homályosak a képek, az biztos, hogy a Hatebreeden ott voltunk, iszonyatosan jó bulit toltak, majd kitaláltuk, hogy a Tankcsapda alatt menjünk el inni valamit még a Slipknot előtt. Akkoriban sokat játszhattunk a ‘Csapda előtt, ezért utólag is köszi nekik! És itt jönne az, hogy mekkora volt a Slipknot, de megmondom őszintén, annyira sikerült jól érezni magunkat, hogy nem emlékszem a továbbiakra. Ez amúgy teljesen jellemző volt ránk akkoriban. (mosolyog)
Nagyon szerettem a zenekart, iszonyat vártam a bulit, de sajnos lebetegedtem kicsit, így
hőemelkedéssel indultam el otthonról, ami ugye nem jelenti azt, hogy nem kell meginni 3 strapapalackos Borsodi Bivalyt húzóra a rendezvény területére való belépés előtt.
Találkoztam a barátokkal, gondtalan mulatozás, röhögcsélés, izgatottság. Arra emlékszem, hogy belenéztünk a Hatebreedbe, volt Tankcsapda is, és ingyenes rendezvény lévén nem a társadalom krémje jelent meg feltétlenül, így rengeteg náci volt a rendezvényen. Biztos lesz, akinek erről pontosabb infói vannak, de mintha valami késelésről és talán toi toi WC-s nemi erőszakról is lettek volna városi legendák. Na, én Tankcsapda után már nem voltam toppon (növekvő láz + nem megfelelő hidratálás), kezdődött a Slipknot. Érezni lehetett, hogy mindenki nagyon-nagyon várja, hogy itt mi lesz, és igazából el se hisszük, hogy ez most megtörtènik. Tehát akkor tényleg nagy volt és menő volt a Slipknot, a csúcson sikerült leszervezni őket, ami szerintem egy bazi nagy szó.
Találtunk egy tök jó helyet, ami nem túl közel, nem túl távol volt, nagyjából a színpad közepével egy vonalban. Ezt a pozíciót a koncert 2. másodpercig sikerült is tartani.
Elsodródtam a társaságomtól, nem akárhogy… A bal cipő leesett a lábamról. Aki ott volt, tudja hogy esélytelen volt megtalálni, visszaszereezni, visszavenni lábra. Slusszpoén, hogy az akkorra tőlem már isten tudja hány mèterre sodródó társaságom amúgy megtalálta koncert közben a cipőm. Nyilván nem realizálva a ruhadarab tulajdonosát valamint hiányának fontosságát, nevetgélve előrekúrták a közönségbe. Maga a koncert elemi volt, cirkusz, horrorfilm egyben, mindenkit magával ragadott és a közönség óceánként hömpölygött, én ilyet sose éreztem se előtte, se utána. Ok – mondom -, ez így nem teljesen halad tervek szerint, de mindegy, én itt vagyok, a Slipknot itt van, hadd szóljon! – Nagyon taktikusan előrevettem a hátizsákomat, vigyázva a tartalmára, mint egy igazi debil. A vigyázás nem jött össze. Egy kéz megragadta a táskám, elkezdte húzni, két magas váll összezárt, és mire kirángattam egy ismeretlen „Slipknot-rajongó” kezéből a táskám, addigra abban se pénztárca, se pénz, se személyi, se mobil nem maradt. Mivel itt már tényleg csúcsra járatva harcolt bennem a láz és az alsópolcos barna sör, így egy kicsit kiélveztem, ahogy Martens bakancsok tapossák a zoknis bal lábam, de az 100%, hogy nem bírtam végig a koncertet. Hazaindultam egy tescós zacskóval a cipőtlen lábamon, majd hazaérve konkrétan ájultan behánytam az íróasztalom alá. Zeneileg azt tudnám elmondani a Slipknot teljesítményéről, hogy iszonyat bebasztam. Úgyhogy
összességében egy kurva szar élmény volt az egész, és igen, bármikor végigcsinálnám még egyszer.
12 évesen, mikor megláttam a nagy hírt a neten, rögtön tudtam, hogy anyám nem fog elengedni, hisz sokat látta a Disasterpieces DVD-t. Szerencsére apámat rá lehetett venni az efféle megmozdulásokra, így kijutottam a Sportszigetre, ahol ő egy pulthoz közeli helyen kempelt, én meg mehettem a dolgomra. Így utólag belegondolva egyébként tényleg egész meredek, hogy egy ilyen banda koncertjére mindenféle ellenőrzés nélkül csak úgy oda lehetett menni. Persze ez eredetileg egy sportesemény. Miután a kis haverommal körbenéztük, már lassan vége fele tartott a Hatebreed, melyet sajnos méltatlanul nem figyeltem, annyira el voltam foglalva azzal, hogy a kedvenceimet láthatom majd. (Skip Tankcsapda.) A keverőállás fele voltunk, épp előrefele tartva, mikor szóba elegyedtünk egy fickóval, aki fiatal korunkhoz párosodó elszántságunkat látva óva intett minket az előrébb tolakodástól. Pulóverének ujját felhúzva megmutatta a karján a Tcs-koncerten összeszedett, ütőerével párhuzamos vágást, melyet annyival kommentált:
Valaki úgy gondolta, jópofa dolog bejönni egy törött sörösüveggel a pogóba, úgyhogy én már a Slipknotra nem megyek be.
Ekkor – bár szinte hihetetlen, – úgy döntöttünk, maradunk a helyünkön, onnan legalább látjuk a kivetítőt, de amúgy nem is sokkal kellett volna magasabbnak lenni és a színpadra is ráláttunk volna… Kiemelném, hogy a kivetítőkre lehetett MMS-t küldeni, ami főhőseink felett megjelent.
Mivel ekkorra már hódított a Kazaa meg az Emule a letöltéseket illetően, így főleg az utóbbinak hála már korábban megszereztem a London Astoria és Rock in Rio felvételeket az újjászületett Slipknotról.
Sejthető volt, hogy az utóbbinak a setlistjével készülnek nálunk is. Ha jól emlékszem, így is volt. A Circle szólalt meg először, amire már állt a zászló, hogy jöhessen a self titled intro, aztán a (SIC). Nem tudnám felidézni, hogyan is szólt pontosan, de abban biztos vagyok, hogy nem csalódottan távoztam. Valószínűleg a korom és keverőállás-közeli állapot segíthetett ezen, bár ez akkor még nem volt tudatos. Tán akkoriban a hangerőlimitek sem voltak annyira komolyan véve, inkább a magyar hangfelszerelések voltak rosszabbak, de ez csak tipp… Emlékszem, hogy a koncert első átvezető dumája alatt enyhén amerikai akcentussal elhangzott, hogy “szhiasztháokh”. Ez a magamfajta kis szarosok szívébe tüzesen izzó marhajelölő piszkavassal írta bele a respect szót.
Maga a koncert legrosszabb része számomra azóta is az, hogy az öreg Corey-nak sajnos ebben az érában volt a legrosszabb a hangja. Ugyan a hármas lemezt elejétől a végéig szeretem úgy, ahogy van, mindig hiányoztak az Iowa éra üvöltései, amiktől leszakad a szív. Persze nem ez volt egyedül újdonság. Fehér cinek, Warlock helyett Bich, Rootnál Telecaster, miafasz… Akkoriban ezek a dolgok hatalmas változást jelentettek számomra, de jó is volt. Nagyon megmaradt, hogy a Spit It Out leülős részénél az összegyűlt közösségnek nem nagyon sikerült teljesíteni az elvárásokat. Manapság bezzeg már kérni se kell, és egy verzénél is megpróbálják minden dalnál, minden metalbulin, vélhetően ugyanazok az emberek, akik itt még nem értették, mit is kell csinálni. Szerencsére ezen nekem ott nem volt időm mérgelődni, mert
egy 120 kg-os viking fazon csávó megelégelte, hogy előtte próbálom lábujjhegyen lesni a bulit, és kéretlenül a nyakába dobott üvöltve, sörrel a kézben, majd amennyire a tömeg engedte, mászkált velem, miközben én üvöltöztem izgalmamban és félelmemben egyaránt.
Alapvetően az egész bulit átjárta az esemény ingyenes mivolta, de ezt nem emelném ki negatívumként. A zenekar itt még abszolút a legjobb formáját hozta, mégha ez nem is olyan volt, mint az előző éra koncertjei, amely hozzám a legközelebb áll. Csak jó emlékekkel távoztam. Még egy sportszigetes képeslapot is dédelgetek húsz éve a legnagyobb fellépők nevével és nyilván a Slipknot logóval, amit most ezt leírva el is kezdek keresni, mert ha nem lesz meg, öngyilkos leszek.
Bár sosem szerettem a „gimmick” bandákat, a 2004-es sportszigetes Slipknot-bulit nem hagytam ki. De bevallom, elsősorban az előttük pusztító Hatebreed miatt mettem, akik akkoriban a kedvenc HC-bandám voltak. Elképesztő tömeg volt a mai fejjel már felfoghatatlanul kommunista Népstadion Kertben, és tényleg hihetetlen, de a rendezvény ingyenes volt. Hogy ezt ki hozta össze, milyen felindulásból és hogyan, azt a mai napig elképzelni sem tudom. A Hatebreed valamikor délután játszott és elképesztően durvák voltak, erejük teljében pusztítottak egy tökéletes setlisttel. Corey Taylor maszk nélkül, kék-pirosra festett hajjal, félmeztelenül a színpadon végig is bólogatta a bulijukat. Ráadásul a Slipknot-tagokat a színpad mögötti területen (a színpad körbejárható volt és egy kerítést tettek köré) simán el lehetett kapni egy fotóra. A Hatebreed után valamiért a Tankcsapda jött, ahol a tömeg már felfoghatatlan méretűre duzzadt. Lukácsékról inkább nem elmélkednék.
Jött a Slipknot, akiket egyébként egy nappal ezelőtt a buli előtt Ausztriában is láttam a Novarockon. Minden igaz, amit erről a buliról azóta hallhattatok – irdatlan tömeg volt, hatalmas pusztítás az első perctől kezdve, és sajnos rengeteg verekedés és erőszak a tömegben. A rendezvény ingyenessége rengeteg olyan alakot vonzott, aki csak balhézni jött. Nem szégyellem bevallani, hogy
láttam olyan jeleneteket, amiktől az életemet kezdtem félteni.
A legdurvább számomra az volt, hogy sokan azzal szórakoztak, hogy csak úgy randomra kiválasztott embereket vertek (természetesen szigorúan feleakkorákat, mint ők maguk) és a sörösüvegeiket csak úgy izomból behajították a tömeg közepébe. Sajnos láttam olyat, hogy valakit fejen talált egy ilyen. A Slipknot tisztességgel lenyomta a bulit, és bár nem az én zeném, a Blister Exists című nóta előadása azért a fejemben ragadt. Volt egy brutál közönségguggoltatás is. Mai fejjel visszagondolva nagyon durva volt egy ilyen bulit átélni, ahol még nem voltak okostelefonok az emberek kezében (mobilok is alig voltak egyáltalán), ezáltal a mosh pit ezerszerese volt egy mainak, hiszen az emberek annak idején ezért jártak koncertekre.
Mindent összevetve örülök, hogy ott voltam ezen a történelmi bulin, még akkor is, ha nekem a legjobb magyar metal buli a 2003-as szigetes Slayer volt, ahol egy ép ésszel felfoghatatlan, konkrét háború folyt a küzdőtéren – és az egyetlen olyan Slayer-buli a világtörténelemben, ahol a koncert végén Dave Lombardo a darabjaira rugdalta a dobcuccot.
Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt ez a buli. Bár a Slipknoton én már az ügyeleten voltam, mégis örökre emlékezni fogok erre a napra. 10 éves voltam, anyámék vittek ki Tankcsapdára, mer’ ugye már akkor kő kemény „rokker” voltam, na meg az ősök is szeretnek bulizni. Rengeteg ember volt kint, és valahogy kurva feszült volt a hangulat, érezni lehetett a levegőben, hogy itt bizony valami készül.
Én fater nyakában ültem a Tankcsapda alatt, amikor valami barom hátradobott egy félig teli üveget izomból, és telibe verte a halántékom. Bőgés, kurvára fáj, mentős sátor, jég, ügyelet.
Külön élmény volt drága mamámnak elmagyarázni, hogy miért van egy óriási púp a fejemen, meg kettő gyönyörű mokka a szemeim alatt. A lényeg, hogy 1-2 héttel a buli után valahogy a kezembe került egy flyer, vagy valamilyen cikk, ahol erősen sátánistának és rettentően veszélyesnek lett beállítva a Slipknot, külön ki is volt emelve, hogy semmi keresnivalójuk nincs a rendezvényen. A 10 éves fejemben valamikor itt tudatosult, hogy nem a Tankcsapda volt a headliner, hanem itt volt valami külföldi zenekar is, és miattuk volt ott annyi ember meg akkora káosz. Na és igen, itt változott meg az életem.
Van egy olyan zenekar, aminek akkora fasz a közönsége, hogy egy 10 éves gyereket fejen dob egy üveggel, akkor nekem ezt a zenét kell hallgatnom és erre teszem fel az életem!
Valahogy így is lett. Ha nincs Sport Sziget, ha nincs Slipknot, soha nem kezdek el zenélni, és soha nem fedezem fel az „extreme” metal csodálatos világát.
Fotók: Valentin Szilvia – Shockmagazin
Zene.hu vízjeles fotók: Zene.hu (duh)
A nyitókép nem a Sport Szigeten készült.
