A jövőt kémlelő slágeresedés – Reliqa: Secrets of the Future

Sokáig a világból ki lehetett üldözni engem a progresszív jelzővel; bottal se kívántam hozzányúlni azokhoz a zenékhez, amiket ezzel illettek. Ez a kettőség elég muris, mivel maga a szó a fejlődésre irányuló tendenciákat hivatott magában foglalni, amit én mindig előszeretettel szajkóztam is úton-útfélen az általam kedvelt előadók kapcsán. Azonban ez az átkozott jelző továbbra se verte ki a fejemből a tíz perc körüli, vontatott dalokat, a Tool idegesítő rajongótáborát, a Dream Theater terhességmegelőző készségeit, vagy azt, hogy ezen műfaj hívei inkább kényeztetik ujjaikkal a héthúros hangszerüket, mint a szívük választottjának lába közét.

Aztán megjelentek az olyan bandák, mint a Periphery, a SikTh, vagy épp a Polyphia, amik nem féltek nagybetűs FUN-t csempészni a nyakatekert ritmikák közé; és itt most nem úgy értem, hogy legalább annyira nem veszik magukat komolyan, mint mondjuk az Electric Callboy vagy a GWAR (oké, a Periphery mondjuk elég közel jár ehhez), de alapvetően kezdetnek már az se rossz, ha pont annyi innovatív megoldással vértezik fel a zenéjüket, hogy ne aludjak el rajta félúton. A műfaj ezen vérfrissítéséhez hozzátartozik még az a megmagyarázhatatlan jelenség, hogy a világ talán legelszigeteltebb országa, a minden őshonos élőlényének gyilkos tulajdonságairól is híres Ausztrália csúnya szóval élve fossa ki magából ezeket a zenekarokat: Northlane, Karnivool, Ne Obliviscaris, Dead Letter Circus, Caligula’s Horse, Twelve Foot Ninja (RIP), Voyager, és még sorolhatnám napestig. Most persze mondhatod, hogy oké, egy ekkora országra ez a fél tucat előadó nem is akkora szám, ugyanakkor ezek egytől-egyig kurva jó zenét is művelnek, világszerte ismertek is, járják is bőszen Európát, Észak-Amerikát, Ázsiát, miegymás. Ez pedig elég nagy szó egy olyan néptől, akiknek reggel munkába menet még meg kell védeniük a családot egy négyméteres tarantulától (oké, talán egy pöppet elragadtattam magam).

Innen származik egyébként cikkünk alanya is, a Reliqa, akikre én először a 2022-es EP-jük, az I Don’t Know What I Am kapcsán figyeltem fel, és egyből meg is babonázott ez a női énekes, modern hangzású, progos, technikás, core-os, ugyanakkor végtelenül pop-érzékeny zenekar. Sok mindenről szerencsére nem késtem le, a banda addig csak EP-ket és szingliket adogatott ki saját nevük alatt. Aztán két évvel később, vagyis idén rámosolygott a szerencse a négytagú zenekarra: a fiatalokat leszerződtette a világ egyik legnagyobb metalzenei kiadója, a Nuclear Blast, a bemutatkozó nagylemez pedig már az ő égiszük alatt jelenhetett meg – természetesen a megfelelő marketinggépezettel megtámogatva. A Secrets of the Future-t meghallgatva a banda csak totál sejtelmes akart lenni ezzel a címválasztással: nagyon is jól tudják, hogy mit tartogat számukra a jövő.

Ahogy az előbb említettem, a neves kiadó rendesen megtolta a zenekar szekerét, az album előtt három klipes dal jött ki, és habár megjelenésre ezek között nem igazán tudok különbséget tenni (értsd: mindegyik sötét tónusú imidzsklip), az összes elég szép, 100-200 ezres megtekintéseket generált, amik elég jó számok egy négyezer követős zenekarnál. A problémák itt kezdődtek – mármint nálam -, ugyanis ezek számomra elég változó minőségűek voltak, és habár egyben hallva az egész lemezt, azóta pozitív irányba billent nálam a mérleg foka, egy pillanatra tényleg tele lett a gatyám, és jött volna a kisember a nagykiadó ellen, az „eLaDtÁk MaGuKaT” skandalum, meg az összes többi begyöpösödöttség, amit alapvetően még én is kiröhögök.

Szerencsére a Secrets’ egészben már összeáll, mint a nagyi tésztája, azonban pár elsőlemezes gyermekbetegséget így se nagyon tud levetkőzni. És ez ellen lehetne azzal mentegetőzni, hogy kipróbált zenészekről van szó, de legjobb tudomásom szerint ez a tagok első bandája – így együtt, meg individuálisan is. Ezek tudatában amúgy lenyűgöző, amit elértek, bár tény, hogy az olyan jellemvonások, mint a furcsa, egyenletlen mix, az énekesnő kissé bátortalan kiállása, valamint a roppant merész 50 perces játékidő – amit még jó ideje a szakmában lévő zenészek is sokszor nagy nehézségek árán tudnak csak tartalommal feltölteni – mind-mind olyan tényezők, amik miatt a Reliqának minimum 200%-on kell duruzsolnia, hogy ne legyenek ezek a hiányosságok szembeötlőek. Ezért persze lehetne még hibáztatni a borzalmasan túltelített zeneipart is, de ennyire most nem ások le a nyúl üregébe.

De hogy valami jót is mondjak, a zenekar összességében nyertesként jön ki a mérkőzésből: a tagok hozzák a kötelezőt, Brandon és Miles elég jó témákat pengetnek össze, és masszívan végigvirgázzák a tucatnyi dalt, ahogy a dobos, Benjamin is simán leüti, amit kell. Bár úgy tűnhet, hogy az előző bekezdésben lehúztam a zenekar egyetlen női tagja, Monique teljesítményét, erről szó sincs: a hölgy elég jól kihasználja a hangi adottságait a spoken wordös, elrappelt (!) nyelvtörőktől kezdve a spiritboxos Courtney-t idéző áriázásokig, hogy egy pillanatra se hasson egyhangúként az a rengeteg mélyre hangolt pengetés, meg groove, amikkel a srácok zsonglőrködnek a háttérben. Ja, és teszi mindezt egy árva hörimöri nélkül (a legközelebbi, ami erre hajaz, az pár kósza „blegh”), ami szintén egy merész vállalás egy metallemezen 2024-ben – amikor mindenki azon verseng, hogy ki tud jobban vért okádni -, mégis meglepően jól működik.

Zenéjét tekintve a Reliqa inkább egy groove-os, alternatív, modern metalbandává érett az idők alatt, amiben azért még ott vannak a fifikás megoldások, még akkor is, ha ennek pont az ellentétjeként, egy jóval zúzdább progresszív metal(core) vonalról indultak – amiben megfért más is.

Szerencsére ebben az új közegben pont elég jól érvényesülnek a popzenei dalszerkezetek, illetve az elektronikával való finom, hangulatkeltő játék, vagy a hatalmasakat éneklős, epikusabb darabok (Crossfire), mint akár a 2010-es évek sumerianes bandáira jellemző agyament, nyakatekert virgázások (Killstar), vagy a földig hangolt djent worship (The Flower). Ez most így elsőre elég töménynek tűnhet, és habár néha el is kap az az érzés, hogy a zenekar alól ki fog csúszni a talaj, miközben ezen a rengeteg mindenen egyensúlyoznak a dalaik, a nap – vagyis az album – végére úgy tűnik, pontosan tudták, mennyire kell közel repülniük a Naphoz, hogy ne égessék meg magukat – ez pedig egy felnőttes és megfontolt taktika volt részükről.

A Secrets of the Future azontúl, hogy egy bizalomgerjesztő, jónak ígérkező elsőbálozó kinyilatkoztatás a zenekartól, lényegében egyfajta kirakodóvásárként is funkcionál, miszerint itt ez a sok minden, válogassuk ki a kedvünkre való dolgokat, azok majd meg lesznek tartva, jól rájuk is lesz gyúrva a jövőben, a többi pedig szépen a háttérbe szorul, vagy egész egyszerűen kukázásra kerül. A Reliqa egy újabb fiatal trónkövetelője az ausztrál modern prog-színtérnek, és minden esélye megvan, hogy hamar világhírnévre tegyen szert – pont úgy, mint a földijeik, a Northlane is tette korábban -, ez az anyag pedig habár még tuningolhatna kicsit a magabiztosságon, a felszín alatt legalább olyan végzetes a marása, mint egy kifejlett tajpánnak. 7,5/10