Magas tűzön rotyogó riffleves – High on Fire: Cometh the Storm

Remélem, senkiben sem merült fel, hogy a High on Fire valaha is rossz lemezt készít. Ma már úgy fest, ez körülbelül annyira lehetetlen, mint láncfűrésszel mosógépet szerelni. A több mint húsz éve fennálló oaklandi zenekar már a kilencedik, Cometh the Storm című nagylemezzel bizonyítja be, hogy még mindig van mit mutatniuk; még vannak húzós, emlékezetes riffek az ujjakban; elborult, okkult, mitológiához (vagy éppen masszív spanglizáshoz) kapcsolható témák a fejben; és nem fogyott ki a dinamikus és dörgedelmes dobtémák tárháza sem. Az előző, Electric Messiah című LP-vel Grammy-díjat nyertek, ami után ott lebegett a kérdőjel a rajongók feje felett: vajon képesek lesznek-e ismét olyan anyagot összehozni, ami legalább annyira jó, mint a díjnyertes alkotás? Egyáltalán szükséges-e mindig egyre jobb és jobb lemezt készíteni, egyre több újdonságot villantani és folyamatosan szintet lépni önmagunkhoz képest? Vagy csak kezelhetjük olyan lazán az egészet, mint ahogy ezt látszólag Matt Pike és bandája teszi? Igen, talán ez a dolog nyitja. Semmi feszkó, „hajts egy cigit és nyomjuk!” – valahogy így tudok elképzelni egy lemezfelvételt náluk. Na, de elég a feltételezésekből, nézzük a tényeket. Új dobos, új lemez, ami nyilván atom lett – na de mennyire?

A megjelenés előtt kiadott két dal alapján tudtuk, hogy nagyjából mire lehet számítani, és szerencsére nem vitték túlzásba a promózást, mint ahogy mostanában minden más zenekar csinálja, így meg kellett elégednünk a Burning Down és a Cometh the Storm című előzetes nótákkal és két rövid stúdióvideóval. Ezekből az egyik volt kifejezetten érdekes, amiben Jeff Matz basszusgitáros (Mutoid Man) azt magyarázza, hogyan találkozott közép-európai tradicionális muzsikákkal és mennyire megtetszett neki a török folk zene. A videóban egy baglamát penget, és arról beszél, hogyan lehetne használni egy High on Fire-lemezen. Ez pedig már a Lambsbread című nyitányban ki is derül, ami egy igazi eszelős HoF-dal lett, pazar kezdés, mindenféle kecmec nélkül beletenyerel a lecsóba, Pike hangja üvölt a füledbe, jönnek a szurkálós vagy éppen döngölős riffek és a patent dobtémák Coady Willis (Big Business, Melvins) jóvoltából. Na, ezt a dalt sikerült színesíteni ezzel az izgalmas, török pengetős hangszerrel, egy különleges atmoszférát teremtve a darab második felére. Emellett egy instrumentális tétel is felkerült a lemezre (Karanlık Yol), amiben ütős hangszerek mellett csak a baglamát használják, hogy kapjunk egy kis delejezős pihenőt a mázsás gitártémák között, és igazából ezt követően el is hagyják ezt a hangszert.

A baglamán kívül más újítás nincs, a Cometh the Storm azt hozza, amit a rajongók vártak, és teszi ezt gyakorlatilag hibátlanul. Az olyan számok, mint a Burning Down, a Trismegistus vagy a Lightning Beard, mind vadul megpörgetnek egy kíméletlen rifförvényben, a címadó dal pedig a legsúlyosabb mind közül azokkal az irgalmatlanul masszív témákkal és Pike ordításával. Willis kitűnőre vizsgázott az új anyagon, a dobokra nem lehet panasz, a vészjóslóan cammogós epizódokat kellően elmélyíti szédületesen erős ütéseivel, a gyors tételeket pedig kíméletlenül végigcsapkodja és véletlenül sem unalmas játékával még élvezhetőbbé teszi azokat. A The Beating üt el egy picit a szokványos HoF feelingtől, mert szokatlanul pattogós gitárjátékkal is operál, kicsit a Mutoid Man stílusára emlékeztet. A Hunting Shadowst még muszáj kiemelnem, mint a legepikusabb dalt a lemezen, és amiben Pike a legdallamosabban, néhol szinte már lágyan énekel, de a gitártémák is visszavesznek egy kicsit a súlyból, és ez is baromi jól áll a bandának, itt sem lőttek mellé semmivel, az a szóló a végén pedig annyira szépen zárja le a dalt, hogy azonnal meg akarod hallgatni újra. A Darker Fleece zárja a sort, és ha már szó volt vészjósló témákról, ennek az intrója még azoknál is parább, de ahogy szól, attól lúdbőrzik az egész mivoltod. Na és ami még azután jön, atyaúristenbazmeg…

A lemezre felkerült nótákra tehát panasz nincs, maximum az instrumentális tétel verheti ki némelyeknél a biztosítékot, de szerintem pont jó helyen van az. A hangzás természetesen patent, ez már rögtön kiderül a play gombra tenyerelést követően, hiszen legkedvesebb producerünk, Kurt Ballou (Converge) dolgozott rajta, ő vette fel, ő keverte és a producer feladatát is ellátta a GodCity stúdióban. Mi van még? A borító nem egy műalkotás, de a zenekarhoz és az album hangulatához passzol, a játékidő sem olyan hosszú, hogy ne lehessen egyben meghallgatni a cuccot. Igazából én nem találok fogást a doomer trió új lemezén.

Nem kell kifejezetten a stílus rajongójának lenned ahhoz, hogy a Cometh the Storm megragadjon. Persze aki rég szereti a zenekart és a stílust, amit képviselnek, annak könnyű dolga van, csak fel kell dobni az anyagot, meghallgatni, aztán ezt megcsinálni újra. Meg újra. De ha esetleg nem a te világod a stoner doom egy jó adag sludge mocsokkal leöntve, akkor is bátran tegyél egy próbát, mert profi zenészeket fogsz hallani, akik évek óta űzik az ipart, és ahogy szólnak, az meg egyenesen elképesztő. Maradt a kérdés, hogy sikerült-e megugrani egy Grammy-díjas lemez szintjét. Szerintem ez alapvetően ízlés dolga. Lehet, hogy az Electric Messiah vagy egy másik High on Fire-lemez valakinek jobban tetszett, aztán még az is simán benne van, hogy ez idővel, a diszkográfia gyakori hallgatásával változik. Én jelenleg úgy vagyok vele, hogy

a Cometh the Storm a legjobb, amit valaha írtak, mert úgy érzem, hogy itt már nem csak kiforrott a stílusuk amellett, hogy picit meg is fűszerezték azt, hanem egyenesen a csúcsra értek.

Egyébként meg kit érdekelnek a díjak?