Egy nyelv, amit nem beszélünk, de értjük minden szavát – Persefone: Lingua Ignota: Part I

Andorra Európa hatodik legkisebb állama, ezzel együtt a legnagyobb törpeállama is, ami Franciaország és Spanyolország közt helyezkedik el, a Pireneusok keleti részén. Az amúgy is gyatra földrajzi ismereteim elég hiányosak voltak ezzel az országgal kapcsolatban, azt meg pláne nem tudtam, hogy a 80 ezres lakosságából (ami kb. Szombathelyével megegyező) vannak legalább hatan, akik egy metalzenekarban zenélnek, mégpedig nem is akármilyenben: a Persefone már több mint húsz éve működik az országban, én pedig személy szerint a büdös életben nem hallottam még róluk. És milyen rosszul tettem, hogy hagytam őket elúszni a radarom alatt! Szerencsére valamilyen felsőbb erőtől vezérelve elindítottam a banda legújabb EP-jét, a Lingua Ignota: Part I-t (ami nem összetévesztendő Kristin Hayter megboldogult formációjával), és nem mostanság fordult elő velem, hogy egy zenekarral való első találkozás ennyire letaglózzon és elakassza a lélegzetemet.

A Persefone mentőövet nyújt a konstans kivéreztetett metal műfajának, vérfrissítő elemei pedig egyszerre konstruktívak és hagyományörzőek.

De ne rohanjunk ennyire előre, a zenekar egy elég nehéz időszakon van túl: tavaly ősszel kiszállt az első lemez óta velük nyomuló énekes, Marc Martins Pia, akit egy hónapra rá a madridi Eternal Storm torka, Daniel R. Flys váltott. Egy énekescsere sosem egyszerű egy zenekar életében, itt viszont belehallgattam a korábbi anyagokba, és senki nem mondhatja az itt történtek alapján, hogy Danny ne töltené be tökéletesen a Marc után hagyott űrt. Az meg pláne bevállalós lépésnek tűnhet, hogy kevesebb mint öt hónap elteltével ki is adjanak az új jövevénnyel nemcsak egy dalt, de kapásból ötöt. Oké, én sem vagyok hülye, nyilván ezek a tételek már egy ideje kész voltak (az utolsó nagylemezük 2022-ben látott napvilágot), Dannynek meg csak fel kellett énekelnie a részeit, de akkor is, lenyomni mindezt, meg belerázódni a mókuskerékbe kevesebb mint fél év alatt azért masszív keményfaszúságra vall.

Beszéljünk egy kicsit az EP címéről: a Lingua Ignota kifejezés egy misztikus nyelvezetet takar, amit lehetetlen beszélni, vagy leírni, mégis mindent és mindenkit elér és megérint. A zenekar elmondása alapján ezt a koncepciót ragadta meg, hogy zenéjükkel megpróbálják interpretálni a nyelvet, miközben határaikat addig tolják, amíg csak lehet. Az első részt jelző szám pedig arra utalhat, hogy egyelőre betekintést nyerünk egy nagyobb és szerteágazóbb univerzumba, a banda következő fejezetébe. Ahogy már említettem, a kislemezen öt dal kapott helyet, ami igazából egy intró + három és fél tétel. Viszont a srácok még így is olyan magasra teszik a képzeletbeli lécet, hogy a nyitó Sounds and Vessels a maga két percével egy közelről sem komolyan vehetetlen alkotás: olyan, mint egy rapid képeskönyv, vagy inkább mint egy festékes paletta, ami bemutatja, hogy a következő kicsivel több, mint húsz percben mire lehet majd számítani. Az elektronikával való játszadozás már itt is inkább ízléses, mint gejl, a tökéletesre polírozott hangzás meg keverés pedig párját ritkítja. Ahogy pedig a gépies spoken wordöt a versszak közepén felváltják Danny erőteljes screamjei, a világ összes karszőre az égbe emelkedik, és egyöntetűen kívánjuk, hogy temessen be minket ez a lavina!

Az ezután következő One Word a lemez talán legslágeresebb darabja, ezt pedig a lehető legjobb értelemben kell venni. Hatperces hossza és az agyas tekerései ellenére ennek van a leginkább popdalos felépítése verzékkel, refrénekkel meg egyéb nyalánkságokkal. Viszont mielőtt végleg elvenném a kedved az egésztől, itt már olyan zenekarok munkássága ugrik be, mint a The Ocean, a Ne Obliviscaris, vagy a Black Crown Initiate, csak itt egy fél fokkal dallamosabb a végeredmény, ez pedig kulcsfontosságú a Persefonénál, ugyanis

a srácok mérnöki precizitással egyensúlyoznak a fülbemászó, a technikás és a végtelenül nyakatekert allűrök közt.

Ha nekem nem hiszel, hallgasd meg ennek a dalnak a vegyes vokálos refrénjeit, az azok közti részt, vagy az epikus lezárást (vagy hát akkor már az egész trekket) és mondd, hogy hazudok! A soron következő The Equable új eszközt hoz be a játékba, mégpedig a metalcore-t. Most persze senki ne gondoljon arra, hogy a Gojira hirtelen Killswitch’-re vált (mondjuk az kurva menő lenne), viszont a Darkest Hour óta tudjuk, hogy a dallamos death és a metalcore között vékony a határ és lehet nagyon kecsesen ugrándozni a két térfél közt. Utóbbi stílus itt is inkább mint alap lesz felhasználva, amire építkezik a zenekar (mi ez, a Persefundamenta?).

Muszáj még kiemelni a kiadvány leghosszabb darabját, a címadó Lingua Ignotát, amiben már a műfaj talán legtöbbször előrángatott nagy öregje, az Opeth is felsejlik – annak is a korai érája -, mint lehetséges inspirációforrás. Nem tudom, hogy erről a játékidő vagy az alapvetően svédes ízű riffek tehetnek, mindenesetre a zenekar itt már próbálja a lehető legtöbb puskaport eldurrogtatni (még mindig jó értelemben!) az akusztikus gitártól kezdve az erőteljesebb szintihasználaton keresztül egészen az elképesztően technikás gitár+dob bravúrokig. A minél nagyobb grandiózusság elérésének valódi célja, hogy a záró Abyssal Communicationre a hallgató tulajdonképp túllegyen a klimaxon, és az ambientes, lebegős taktusok alatt erőt vegyen magán, hogy újra elindítsa az egészet.

A Persefone nemhogy nem roppant meg attól, amibe más zenekaroknak beletört már a bicskája – nem is egy alkalommal -, de olyan erővel és svunggal robog tovább, amire mindenképp oda kell figyelnünk. Sokszor mondjuk azt a szerkesztőség dohos, penészes, sötét falai közt, hogy ha legalább egy embernek meg tudtuk mutatni a következő potenciális kedvenc zenekarát, már megérte klaviatúrát ragadni. Erre a bandára meg ez halmozottan vonatkozik, hiszen egy borzasztó kicsi közegből érkeznek – amit amúgy a rendkívül szerény közösségi médiás posztjaikban általában meg is említenek -, ennek ellenére mindenhol szeretet és támogatás fogadja őket, a feltett szándékuk pedig maníroktól mentes, friss és releváns zenét gyártani, ami nem csak az ő fejlődésüket betonozza be, de akár serkentő hatással bírhat más, fiatalabb előadókra is. Én úgy hiszem, a srácok ezzel az anyaggal nagyon jó ösvényre tévedtek, mi pedig tárt karokkal várjuk a folytatást! 9/10

A Persefone február 22-én az Analog Music Hallban játszik a francia Hypno5e, az észak-karolinai Stellar Circuits és a spanyol Lampr3a társaságában, jegyek és infók a facebookos eseménynél.