#Imádat – Sleep Token: Take Me Back to Eden

Ambivalens érzések kavarognak bennem, miközben e sorokat írom. Egyfelől miután az év elején felfedeztem magamnak a brit Sleep Token munkásságát, egy egészen vérfrissítő, innovatív és kompromisszummentes produkció képe kezdett róluk körvonalazódni bennem – meg nagyjából mindenki másban is. Másrészt amikor négy hónappal később végre eljutottunk oda, hogy élőben is lássuk az anonim, maszkos szenzációt az angliai Portsmouthban megrendezett Takedown feszten (ahol nem mellesleg kis hazánk Shell Beache is tiszteletét tette), már az este közeledtével borítékolható volt, hogy az utolsó vonat indulása miatt maximum a szett háromnegyedét tudjuk csak megnézni. Vesselék azonban – minden más fellépő bandával ellentétben – több mint fél órát pepecseltek a megfelelő csuklya kiválasztásával(?) és a kellő kultusz kiépítésével(??), így két és fél tételt sikerült meghallgatnunk tőlük. Persze maradhattunk volna végig, az éjszakát pedig átvészelhettük volna az afternek fenntartott autentikus késdobálóban, de ez így harminc környékén már a saját halálos ítéleted aláírásával egyenlő. Nyilván nem hagyom, hogy ez az első “Tinder-randi” így beárnyékolja a kapcsolatunkat – és ezt a kritikát -, csak szemléltetni akartam ezzel a kis személyes szösszenettel, hogy miért is kell lassan szupersztárokként kezelni egy olyan zenekart, akiknek létezéséről két éve még feleennyien se tudtak, és akik saját maguk sem törekednek a világot jelentő deszkák meghódítására.

Ha egy kicsit is járatos vagy a rock- és metalvilág aktuális történéseiben, minden bizonnyal feltűnhetett már, hogy a Sleep Token exponenciális svunggal lőtt ki az éterbe 2023 elején. Ebbe legnagyobb százalékban a TikToknak volt beleszólása, ahol hamar virálisak lettek a Chokehold és a The Summoning dalaik – amik elsőként röppentek ki szinglik formájában az új lemezről -, majd ebből következett a Spotify-on való felfutásuk is. Amit tudni érdemes a bandáról, az leginkább annyi, hogy nem tudni róluk semmit: a tagokat csuklyák és maszkok takarják, a színpadon nem szólalnak meg, a zenészeket pusztán római számok fémjelzik, és ott van Vessel (magyarul kb. a Hajó/Bárka), a lehengerlő hangú énekes/multiinstrumentalista, a “vezető”, aki igazából “csak” egy halandó hírmondója a Sleep nevű, mindent körülvevő természetfeletti mindenhatóságnak. Ez egy amolyan isten-ember kapcsolati metafora, és igen, jogosan gondolhatod, hogy megint itt egy maszkos, titkolózós, kultuszokba burkolózó csapat, akikre nyilván legyinthetne az egyszeri metalos, hogy a Slipknot meg a Ghost is eljátszotta már ugyanezt. El bizony, és hol tartanak most azok a zenekarok? Na, ez a nem mindegy.

Zeneileg talán még nehezebb leírni a Sleep Tokent, mint identitás szempontjából. Ha nagyon le akarnám kurtítani, akkor azt mondanám, hogy a metalt keverik a poppal, de ez így borzasztóan taszító lehet, ha pedig azt mondom, hogy olyan stílusokat vegyítenek egymással, mint pl. a poszt- és progresszív metal, meg az indie és az R&B, az egyenesen istenkáromlásnak minősül a kitartó, mindent látott kapuőrök szemében. Ez az az eset, amikor egyszerűen csak azt lehet mondani, hogy

ezt hallani kell ahhoz, hogy objektív véleményt tudj formálni.

Ennek abszolválására keresve se találhatnál jobb alanyt, mint a most megjelent harmadik lemezt, a Take Me Back to Edent (szerintem még sose kellett ennyit várni, hogy konkrétan leírjam egy kritikában az adott anyag címét, hupszika), ami félig-meddig már a brutálisan megugrott hírnév állapotában öltött testet, és ami – lehet, hogy pont ennek köszönhetően – még bevállalósabb, áramvonalasabb és váratlanabbnál váratlanabb manővereket enged meg magának. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy kismillió album és műfaj átnyálazása után, számomra az az egyik leginkább kecsegtető tényező egy formációban, ha az meg tud lepni. A Sleep Token pedig úgy húzza ki azt a bizonyos nyulat a kalapból, mintha nem lenne holnap! Ha kell, akkor igenis belecsap a mélyre hangolt húrokba és a legszemérmetlenebb e-girl pilláit is megrebegteti (Vore, Take Me Back to Eden), máskor meg olyan éteri, könnyed vagy épp szívszaggató – esetleg mindkettő – pop-opuszokat rittyentenek (Aqua Regia, Are You Really OK?, DYWTYLM), hogy sűrűn vissza kell sandítanod a lejátszó-platformon az előadóra, hogy még mindig őket hallgatod-e.

Ezeken kívül van még a harmadik lehetséges kimenetel, a személyes kedvencem is egyben, amikor a fent leírtakat – meg még tucatnyi stílust és más elemet – vegyítik egy adott tételen belül (The Summoning, Granite, Ascensionism), mert itt mutatkozik meg leginkább a banda erőssége, miszerint úgy képesek integrálni egymással adott esetben köszönőviszonyban sem lévő komponenseket, hogy nem érződik egyfajta szakaszosság, hogy “ez most az után jön, amaz meg látszólag full töltelék”. Mint amikor egy tipikusan modern metalcore banda csak azért is belebiggyeszt valami poszt-rockos, ambientes prüntyögést a dalába, mert anno az is az egekig emelte a BMTH-t. Ettől kihalok. Szóval nem, szó sincs ilyenről a maszkosok esetében, ez pedig könnyedén azt eredményezi, hogy az egyórás játékidő végéhez közeledtén sem pásztázzuk folyamatosan a tracklistet nagy fújtatások közepette, hanem végig leköt, sőt, lebilincsel (Euclid). Egyvalamit kifogásolok csak, az pedig az ízelítő dalok “kiengedése” a megjelenés előtt. Ha már titkolózás és misztikum övezi az egész bandát, akkor az kihathatna kicsit a marketing részre is, és ne hat dalra kelljen várnom az év egyik legjobb lemezénél. Persze vágom én, hogy ők se hülyék, észrevették a lehetőséget az alternatív szcéna elképesztő tiktokos térhódításában, és kellenek a friss alapanyagok oda (is), na meg a potenciálisan virális darabok, de na, maradjon valami a képzeletünknek is.

A Sleep Token olyan, az elmúlt jó pár évben nem tapasztalt népszerűséget tudhat magáénak, amit nem sok hasonszőrű (metal-)zenekarnak sikerült elérnie, ezt pedig maximálisan ki is érdemelték: a Take Me Back to Eden egy olyan formáció képét tárja elénk, akik tisztában vannak az adottságaikkal és a (nem létező) határaikkal, valamint véletlenül sem éreznek késztetést arra, hogy megúszósra vegyék a figurát, hanem igenis beleállnak a nekik megszavazott bizalomba, és egy egészen egyedi teljesítményről tesznek tanúbizonyságot. Sok internetes megmondóembertől hallottam az elmúlt hónapokban, hogy vajon Vesselék fogják-e megmenteni a folyamatosan kivérző metal zsánert? Ezt egyelőre nem tudnám megmondani, az esélyeik mindenesetre simán megvannak rá. Arra viszont igen nagy összegben fogadnék, hogy amennyiben a zenekar tartja ezt a minőséget, akkor egy esetleges tiktokos trónfosztás bekövetkeztével (a kritika írásakor már az Eurovízión második helyezett Käärijä Cha Cha Chája ostromolja a hallójáratokat) is itt maradnak nekünk, terjeszteni az igét és a libabőrt. 9/10