A legkisebb fiú históriája – Harmed: The Everchanging Gap Between Life and Loss

Rettenetesen érdekes a budapesti Harmed pályafutása. Amikor 2017-ben bemutatkoztak, szinte egyből a feje tetejére is állították a színteret itthoni viszonylatban formabontó, zajos, modern, ipari csörömpölésükkel, majd villámgyorsan értek el olyan sikereket, amik másoknak egy évtized alatt sem adatnak meg: külföldi, neves zenekarok előtti fellépések, EU-turné, rangos díjra jelölés, cikkeztek róluk a tengerentúlon stb. Aztán nagyjából két és fél év után, egy új dal kiadását és egy Dürer Kertet megrázó koncertet követően elhalkultak. Nem ismerem személyesen a srácokat, nem tudom, hogy ez a covid miatt volt-e, vagy esetleg a túl gyorsan, túl nagy iramban érkezett hírnév volt a felelős, de két évig egy árva szó nem érkezett a bandától. Majd idén tavasszal mondhatni “visszatértek” új felállással, új dallal, és kicsit olyan érzésem volt velük kapcsolatban, mint mikor a kisgyerek megcsinálja a rábízott házimunkát, de csak dacból: még kevesebb kommunikáció, hideg, komor, párszavas infómorzsák a közelgő első nagylemezükről, amit aztán fél évvel később most meg is hallgathatunk. A The Everchanging Gap Between Life and Loss pedig annyira kiváló lett, hogy valószínűleg semmilyen más időben és más körülmények közt nem lehetett volna olyan, amilyen.

Az már az első “teljes értékű” dalból, a Safe and Soundból kiderül, hogy ez még mindig az a Harmed, akiket öt éve megszerettünk. De igazából mégsem: kikerült egy gitár (Keresztesi Balázs), bejött egy bőgő (Schiszler Soma) és az éneket is más tolja (Rockov Milán). Nyilván a húrmaszturbátorok most felszívhatnák magukat, hogy “jaj, ne, oda a technikásság!”, de ez cseppet sincs így, sőt ha lehet, a dalok még kaotikusabbak ebben a felállásban, és a riffelde fülbemászási faktora is jobban nyomon követhető. Az első három (vagyis négy) dal mondhatni klasszikus Harmed-recept alapján rotyog: zajos metal(core), modern ipari sound, fojtó és disszonáns elektronika. A Poles Apart töri meg először ezt a – mondhatni állandó – szerkezetet, ami jó nagy kanállal merít a 2000-es évek eleji ‘core-műfajokból. Itt az olyan huncutságok, mint a refrének megjelenése, illetve Milán lassabb taktusokra kifacsart kiáltásai teljes joggal juttatják eszembe korábbi zenekarát, a Faminehillt.

Ezután a Shape-shifter még szétbikázza a hallójáratainkat az erőszakos taktusaival, majd mintha egy teljesen új album kezdődne. Nem volt külön bejelentve, nem volt feltüntetve, nem két EP összemaszatolásáról van szó, egyszerűen az amúgy is kísérletező kedvű srácok mindent idepakoltak, amit úgy éreztek, hogy igenis szerepelnie kell a lemezen: az Отац egy málházós, szívszaggató suttogással hangulatot generáló ballada, a (heyspeak) egy, a Health legelborultabb pillanatait idéző industrialos interlude, a Hozd fel, Isten, azt a napot pedig nemcsak hogy a zenekar első magyar nyelvű dala, de konkrétan egy szelet folklór: egy magyar nyelvű népdalt hallunk olyan szintis aláfestéssel, ami a Blade Runner replikánsait egyből egy kalocsai hagyományőrző tánccsoport tagjaivá lépteti elő. Elképesztő húzás a két stílus keverése, kicsit Дeva (Takács Dorina) munkássága ugrott be, amiért már külön jár a piros pont. Ha pedig maradunk ennél a népzenei/népmesei felfogásnál, a Harmed kicsit olyan, mint a legkisebb fiú a történetekben: halk, megfontolt, és ő járja be a legsikeresebb utat, az övé lesz a királyság a legvégén. A kísérletezés mérlegének két oldala szinte mindig a strukturális innováció és a nagyzoló művészkedés közt billeg, szerencsére a srácoknak könnyedén az első irányba húz a cuccos: azt csinálják amit eddig is, talán egy kicsit még bátrabban és formabontóan.

A lemez végéhez érve pedig kijelenthető, hogy a The Everchanging Gap Between Life and Loss nemcsak az idei hazai termés egyik leghosszabb címével rendelkezik, de valószínűleg 2022 egyik legkiemelkedőbb itthoni metallemeze. Nem esik a zsáner(ek) művelőinek gyakori hibájába, nem ctrl+C/ctrl+V-zi ki a rájuk (nyilvánvalóan) ható előadók munkásságát, a saját útját járja. Remélhetőleg a banda újra felveszi a fonalat és visszatér kicsit jobban a köztudatba, bár ha a némaságba temetkező remetelét kell ahhoz, hogy ilyen lemezeket maszekoljanak össze, akkor azt hiszem megengedett egy-egy gap a karrierjük során. 9/10