2022. május 28.
Kevés rockzenekar körül épült fel akkora kultusz az elmúlt 30 évben, mint a Tool körül. Mindezt úgy, hogy a Los Angeles-i prog metalos agytrösztök ez idő alatt összesen 5 nagylemezt bírtak a világra hozni, de talán éppen ezért is lettek egyfajta szent tehenek a műfajban, különösen a hírhedten elfogult és pökhendi überrajongók körében. Legalábbis amíg három éve, egy utólag is nevetségesnek érződő 13 évnyi időhúzás után meg nem jelent az utolsó nagylemezük, amivel sokak szerint már csak eggyel hosszabb lett az életmű, de tartalmasabb aligha. Hát ilyen előzményekkel érkeztünk el 2020 helyett végül 2022 tavaszára a második magyarországi Tool-koncerthez, amitől igazából senki nem tudta, hogy pontosan mit és mennyit szabad elvárni. Az azért sejthető volt, hogy nagyrészt lemezbemutató program lesz; hogy akármit is játszanak, az nagyon látványos lesz; és hogy bármilyen látványos is lesz, mindenki felejtse is el, hogy majd csak úgy szabadon lődözheti róla az Insta-sztorikat. Végül szerintem leginkább azoknak jöhetett át a produkció, akik a Fear Inoculumot is szívesen el- (esetleg jóra) hallgatták a megjelenés óta, de azért a többieknek is tudott mit nyújtani. (Megint más kérdés, hogy az a valami megérte-e a csillagászati jegyárakat, de ebbe most tényleg ne bonyolódjunk bele.)
Az estét a pár éve YouTube-szenzációként felfutott Brass Against nyitotta, kiknek neve az utóbbi hónapokban leginkább ama bizonyos színpadon pisilős balhéjuk miatt pörgött a köztudatban, és a sorban állás közben elcsípett félmondatok alapján garantált, hogy ezt a sztorit még jó darabig nem is mossák le magukról. Persze lehet mondani, hogy az interneten még a rossz reklám is jó reklám, de ettől még ezen az estén aligha ugrott meg az érdeklődés irántuk: az Arénát talán negyedéig-harmadáig megtöltő, mérsékelten lelkes közönség előtt csaptak bele fél nyolckor egy kellőképp húzós Audioslave – Cochise / Rage Against the Machine – Bulls on Parade kombóval. Azt mindenképp a javukra kell írni, hogy egy aránylag eredeti és egyedi ötlettel álltak elő, mármint amennyi temérdek zenekar veti rá magát a világon az RATM– és SOAD-dalokra némi olcsó siker reményében (Machine Gun Kelly leülhet, 1-es), azok közül mindenképp kiemelkednek ezzel a rézfúvósok sokaságára épülő felállással, pláne hogy még jól is csinálják.
Szó se róla, abszolút érthető, ha valakinek ezzel elvi problémája van, nevezetesen hogy az egész csak bazári népámítás, de megvalósításba nemigen lehet belekötni. Okosan meghangszerelt dalok vannak, és Sophia Urista énekesnő is óriási hang, bár frontemberként nem volt épp lehengerlő, de hát az ilyen nagy arénabulik előzenekarai eleve ritkán tudnak azok lenni, és tuti, hogy jövő héten az Akváriumban ő is jobban elemében lesz. Amúgy meg végre elmondhatom, hogy hallottam a Led Zep’ Kashmirját pont úgy megszólalni, hogy azt Jimmy Page anno ‘73-ban elképzelhette. Persze a műsor csúcsai így is a főzenekartól feldolgozott számok voltak: úgy is mondhatnánk, hogy a Tool azért játszott kevés régi dalt, mert azokat a Brass Against játszotta helyettük. Először egy Forty Six & 2, később egy Stinkfist – ebbe még Adam Jones és Justin Chancellor is beszállt pengetni -, majd a végén még a Lateralus címadójából is belefért egy kis mézesmadzag. Kár, hogy ez röpke 2 perc után már átment a Killing in the Name-be, és ezen a ponton már nekem is kiakadt a parasztvakítás-mérőm, de összességében azért teljesen korrekt volt a Brass programja, még akkor is, ha nélkülük is tök kerek lett volna az este.
A Tool kezdésére már majdnem csordultig telt az aréna, a nyitódal pedig mi más is lehetett volna, mint a Fear Inoculum címadója, ha már lemezbemutató turnén vagyunk, ugyebár. Azt azért három év után is tartom, hogy ez messze nem a legérdekesebb daluk még az új albumról sem, mondhatni az egész egy 10 perces intró, aminek nemigen vannak csúcspontjai, katarzisa meg pláne nem. Az viszont már ekkor egyértelmű volt, hogy itt bizony látványorgia lesz: gigantikus kivetítők, de tényleg, nagyobbak, mint a lakásod, minél pszichedelikusabb videókkal, és ehhez jönnek még a mindenféle lámpák és lézerek, az a nagy világító, mozgatható hétágú csillag, meg egy hatalmas, félkör alakú szalagfüggöny a színpad körül, ami az első négy szám alatt erősítette a látványt vetítővászonként. Ehhez fogható szintű vizuális élményt az utóbbi években kizárólag a Meshuggah tudott felmutatni, és az egész simán elfedte azt a tulajdonképpeni hiányosságot, hogy maguk a zenészek a zenélésen kívül nemigen csináltak semmi érdekeset. Oké, hát Danny “Polipember” Carey dobolása nyilván óriási iskola, sokak szerint ő maga a Tool lényege, de n+1 méterről, hangya méretben látva azért mégsem nyújt akkora elementáris élményt, mint akár egy playthrough videóban. Még szerencse, hogy legalább szólni jól szólt.
Aztán ott van Adam Jones meg Justin Chancellor, szintén a hangszereik nagymesterei, de nekik meg a zene utaztatós flow-ja miatt nincs igazán sok terük villantani – bár amikor Justint meglátod, ahogy bőgőn játssza azt a szólót, amit a lemezen szintetizátornak hittél, ott azért elkerekedik a szemed és lenyűgözve bólogatsz egyet. Maynard James Keenant pedig direkt hagytam a végére, hiszen énekes létére gyakorlatilag egy antifrontember, aki mind a két és fél órát a dobcucc két oldalán felhúzott kis pódiumain töltötte, direkt alulvilágítva, sokszor teljes sötétségben, vagy akár úgy, hogy éppen csak a sziluettje látszódjon. A kommunikációt se vitte túlzásba, a konferálást konkrétan letudta három “Budapest?!” kiszólással az első szám után, pedig van olyan karizmatikus figura, hogy simán tudna olyanokat sztorizni, ha akarna, hogy az felérjen egy külön kis műsorszámmal. Még szerencse, hogy legalább szólni ő is jól szólt, de még milyen mocsok jól! Nemcsak tűpontosan énekelt, de még a keményebb, hosszabb ordításokat is simán telitalálattal hozta. Valahogy így kell ezt hatvan felé közeledve.
Hoppá, itt nyakon csíptünk egy renitens videózót!
Habár a banda annyira komolyan veszi a lemezbemutatást, hogy konkrétan az egész album folyamatosan műsoron van (bár egyetlen estén sem játszották el ténylegesen az összes dalt), a program első fele azért főleg a korábbi dolgokra épült, rögtön a nyitás után olyan közönségkedvencekkel, mint a Sober és a The Pot. Muszáj megint hápognom egyet azon, hogy hiába szerettem volna, nekem ezek még nem igazán működtek, éspedig azért, mert az első 40 percben – pont az említett gigafüggöny elhúzásáig – egyszerűen nem volt elég fullos a hangzás, főleg Jones riffjeinek a jelenlétét hiányoltam. Persze ezen valószínűleg csak én akadtam fenn, mert amúgy a várható óriási üdvrivalgás fogadta már ezeket a számokat is, és kapásból ment is az önkívületben éneklés mindenhol. Nem is meglepő, hogy küzdőtéren már ekkor se nagyon maradt ülve senki, és a lelátókon is sokan inkább a széksorok fölötti folyosókon összetömörülve csápoltak és rázták a korlátot headbangelve. A videózókra amúgy vasököllel lecsapó biztonságiak ezen összességében nem is nagyon zavartatták magukat, bár ennek tükrében így még kevésbé értem, hogy az ilyen álldogáló brancsokból miért éppen pont engem pécéztek ki és parancsoltak vissza a helyemre kétszer is, miközben a körülöttem ugyanúgy lébecoló további 20 emberre rá se néztek. Mindegy, tudom, örüljek, hogy legalább nem dobtak ki, mikor fél óránként egyszer előhúztam a telefonom felírni a setlistet…
Ennyi fanyalgás után nekem igazából a Pneumánál kezdett el jól működni a buli, de akkor aztán annyira, hogy onnantól konstans révületben is maradtam. Ekkora érett be a hangzás és a hangulat is, majd rögtön ezután a The Grudge + Right in Two páros el is vitte az estét – egyik sem az adott lemez leginkább kézenfekvő száma, de mindenképp az életmű gyöngyszemei -, az új albumról meg talán a lassan hömpölygő, lézerfényekkel is megtámogatott Descending volt a leghatásosabb. De a bő másfél órás első etapot záró Hooker with a Penis is elég nagyot pirított, már persze a Tool komótosan bűvészkedő mércéjével mérve.
10 perc szünet után folytatódott a műsor, innentől már kizárólag új tételekkel: az első volt a Danny szólójaként funkcionáló Chocolate Chip Trip, ami alatt végre a kivetítőn is meg lehetett csodálni a dobos játékát – egyszerre rögtön vagy 12 példányban. Az ezt követő Culling Voices volt talán az este egyetlen tölteléknek ható dala, hiába volt ez az egyetlen olyan is, amikor Maynard pár percre lejött a színpad elejére énekelni, miközben a többiek kicsit tábortüzes hangulatban gitározgattak körülötte – igen, még Danny is. Multitálentum az ember, na. A dal végi súlyosbodásra már Keenan is visszavonult az egyik emelvényére, és az utolsó szám előtt onnan intézett egy hosszabb felszólalást, megköszönte a turnés crew eddigi munkáját (lévén Budapest már pont a záródátum volt), a közönségnek meg a köszöngetés mellett jelezte, hogy innentől szabadon lehet videózni, csak légyszi’ a vakut hanyagoljuk. Ha 10 ezren voltunk az Arénában, akkor erre kapásból vagy 7 ezer ember elő is rántotta a telefonját, és ekkor jöttem rá, hogy – biztonsági túlkapások ide, több tucat kidobott néző oda – igazából baromi jó, hogy ezt ilyen szigorúan tiltották, ugyanis a mindenfelé fel-felbukkanó sok kis fényes pont rengeteget rontott volna a vizuál élvezhetőségén. Így viszont még jól is nézett ki fentről, hogy egy adott pillanatban tényleg mindenki egyszerre kezd világítani, mint amikor anno az 1900-as években ment az öngyújtózás a balladákra. Mondjuk a záródal, az Invincible minden, csak nem ballada, hát egy közel negyedórás monstrum ez is, ami kimért, megfontolt építkezéssel jut el egy komótosan sulykoló otromba riffelésig, aminek a legtalálóbb leírása még mindig az, hogy egy “lustán eljátszott Jambi,” de akkor is erős volt, na. Ha már a 7empestet pont kispórolták a műsorból, akkor az újak közül simán ez volt a lehető legjobb finálé.
A konklúzió annyi, hogy a Tool egy borzasztó aprólékosan összerakott műsort prezentált, hibátlanul eljátszva, lenyűgöző vizuális körítéssel. Ha valaki csak azért jött el, hogy meghallgassa a Schismöt és a Vicarioust, az nyilván hoppon maradt, de ezen kívül nemigen lehetett fogást találni a produkción.
Meg talán még annyi, hogy aki így 2022-ben még egyszer elsüti a [Tool] / [túl] szóviccet, azt én magam dobom ki.
A fenti fotó nem a budapesti koncerten készült.
