2021. szeptember 24.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de számomra nem csak érzésekhez köthető a zenehallgatás. Sok esetben a természeti körülmények, mint például az évszakok és a hőmérséklet változása is elég erős befolyásoló tényező tud lenni. Példának okáért nyáron, kánikulában nem annyira csúsznak a súlyosabb cuccok, mint a dallamosabb, slágeres dolgok. Ellenben ahogy beüt a zimankó, szinte már szomjazik a testem a minél sötétebb és nyomasztóbb taktusokra, a bonyolultabbnál bonyolultabb elszállásokra. Idén viszonylag hamar beköszöntött az ősz, és vele együtt megérkeztek a vérfrissítő újdonságok is a szinte kötelező nyári uborkaszezon után. Ebben az írásban három kiadványt emelnék ki a felhozatalból, amik legfőképp abban hasonlítanak egymásra, hogy egyik sem egy könnyen emészthető darab: bonyolult, szerteágazó struktúrák jellemzik leginkább őket, amik kiváló aláfestőként szolgálhatnak egy-egy avarban tett sétához vagy a korábbi napnyugták vizslatásához.
Megjelenés: 2021. szeptember 10.
Kiadó: The Artisan Era
Hossz: 43 perc
A főként technikás és dallamos death metalként aposztrofálható Inferi szeptember elején adta ki a legújabb lemezét Vile Genesis címmel. A csapat 2006-ban alakult Nashville-ben, a nevüket a Harry Potter-szériából vették a sötét mágusok által felélesztett holttestek után. Egy rövid leállást követően a 2010-es évek elejétől sikert sikerre halmoznak, és ezt nem is teszik megalapozatlanul: 2017 óta minden évben kiadtak valamit, és többek közt olyan elismert zenészek hallhatóak ezeken a kiadványokon, mint Trevor Strnad a The Black Dahlia Murderből vagy az Arsis gitárosa, James Malone. A zenéjükön amúgy rendkívül érezhető a ‘Dahlia hatása, természetesen megtoldva ezernyi nyakatekert megoldással. Külön kiemelendő a nagyzenekaros kíséret, amit mostanság egyre több modern death metal(-közeli) zenekar alkalmaz. Elképesztő sodrása van a lemeznek, mégis minden tényező sebészi pontossággal helyezkedik el ott, ahol. A dallamos és technikás részek kitűnő egyensúlyban vannak, nincs az az érzés, hogy jó, akkor most négy és fél percnyi gitármaszturbálás után hallanék valami mást is. Dave Otero fantasztikus munkát végzett a hangzás terén, a „másodlagos” hangszerek pont annyi atmoszférát adnak csak, hogy ne vegyék el a reflektorfényt a két gitár-basszus-dob felállástól, de átadják azt az érzetet, mintha egy kozmikus fantasy-háborúba csöppentünk volna. A nyolc dal és a szűk háromnegyed órás játékidő egy pillanatig sem untat, ez pedig egy olyan tulajdonság, amit nagyon is meg kell becsülni napjainkban.
Megjelenés: 2021. augusztus 27.
Kiadó: Inside Out
Hossz: 56 perc
Következő állomásunk északabbra található, egészen Norvégiában, ahonnan ezúttal nem egy black metal-csapatot hoztam, hanem egy másik stílus szülöttét, amiben szintén élen járnak a skandináv országok: ők a progresszív metalban/rockban utazó Leprous. Az augusztus végén megjelent hetedik nagylemezük, az Aphelion hiába jár a zenekarhoz (és mindenki máshoz) képest is új ösvényeket, ezt olyan magabiztossággal és céltudatosan teszi, hogy egyszerűen nem lehet nem odafigyelni a norvégok zseniális munkájára. Ha valaha is érezted úgy – hozzám hasonlóan -, hogy bizonyos progresszív csapatok inkább hatnak altatónak, mintsem innovatív, lebilincselő expedíciónak, akkor a Leproust neked találták ki! Az új lemez úgy járja körbe a progos témákat, hogy közben bátran merít popból, funkból, trip-hopból, elektronikából és még djentből is, és egyáltalán nem érződik egyik ilyen manőver sem izzadtságszagúnak. Helyette az eredmény egy magával ragadó, leírhatatlan utazás, ahol nincs olyan momentum, hogy egyszerre ne kellene három különböző hanghatáshoz három különböző jelentéstartalmat társítani. Bár a zenekar rajongóiban mostanra tudatosulhatott, hogy a csapat a korábbi anyagaikhoz képest inkább a rockosabb és a populárisabb stílusjegyek irányába dönti a mérleg fokát, ez egy pillanatig sem érződik önmaguk arcon köpésének, hisz a súlyosabb és a lágyabb témák olyan egyensúlyban vannak az Aphelionon, amit csak a Leprous tud így megkomponálni.
Megjelenés: 2021. augusztus 20.
Kiadó: Sumerian
Hossz: 78 perc
Ha már volt a válogatásban tech death és progresszív előadó is, akkor miért ne gyúrjuk össze ezt a két, távolról sem faék egyszerűségű műfajt? Erre pedig legjobb példa az észak-karolinai Between the Buried and Me legénysége. A csapat a tizedik nagylemezének valami különlegeset tervezett, ez pedig a nagy sikerű 2007-es Colors album folytatása lett, szimplán csak Colors II néven. A srácok mindig is keresték a helyüket a metalon belül, a pandémia okozta kényszerszünet pedig pont kapóra jött nekik, hogy olyan albumot írjanak, amiben a legjobbak: kifürkészhetetlen, többrétegű, mégis teljes mértékben saját magukra reflektáló anyagot. A Colors II egyfelől folytatása elődjének, de ugyanakkor külön életet is él, a szövegek és a tartalom sokkal inkább igazodik napjaink világához és az általános emberi felfogásokhoz. A koncepciós lemez 12 tétele majdnem 80 percre rúg, ami így leírva is megterhelőnek tűnhet egy átlagos zenehallgató számára, hát még amikor át is éli az egészet: az „egész estés” Disney-mesefilm hosszúságú kiadványon a dalok nem is igazán vannak különtagolva egymástól, így szinte egy majd’ másfél órás dalt hallgatunk, ami ráadásul kiszámíthatatlan és előre meg nem jósolható pillanatokban vált zúzdából akár könnyed jazzes andalgásba. Ebből következik, hogy a lemezt nem is nagyon lehet részekre szedni és különálló mozzanatot sem érdemes kiemelni, hiszen a varázsát így egészben tudja csak átadni. Ahogy Tommy Giles Rogers énekes felhozza a Revolution in Limbo c. darabban: „We are not meant to survive here”. Pedig nagyon is megéri, ugyanis az év egyik legzseniálisabb albumát tudhatjuk magunkénak, ha van rá időnk és energiánk, hogy át adjuk magunkat a színek katarzisának.
