Between The Buried And Me – Colors

Tracklist:

1. "Foam Born (a) The Backtrack" – 2:13
2. "(b) The Decade of Statues" – 5:20
3. "Informal Gluttony" – 6:47
4. "Sun of Nothing" – 10:59
5. "Ants of the Sky" – 13:10
6. "Prequel to the Sequel" – 8:36
7. "Viridian" – 2:51
8. "White Walls" – 14:13

Hossz: 64:14

Kiadó: Victory Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

A korábban a Prayer For Cleansing kapcsán megismert, Giles néven egy „elektronikus” projektben is érdekelt Tommy Rogers szerint (aki a vokális feladatok ellátása mellett billentyűkön is közreműködik a Colors-on) „64 perc gyönyörű zené”-t tartalmaz a North Carolina-i Between The Buried And Me negyedik soralbuma, de én azért nem intézném el a kivesézést pusztán ennyivel.

A felemás fogadtatású feldolgozáslemez (The Anatomy Of…, amelyen a King Crimson-tól kezdve a Smashing Pumpkins-on, Pink Floyd-on, Sepulturán, Soundgarden-en át a Faith No More-ig minden itt is érezhető hatásuktól gyúrtak át számokat) és az államokban elég sikeres Alaska kapcsán (mely még vadabb és mélységesebb lett, mint elődei, a The Silent Circus, és a Lifeforce-os self-titled debüt) némileg több rivaldafényt kapott Európában is az eddig ideát nagyjából csak az undergroundban rendszeresen turkáló fanatikusok által ismert alakulat, melyet több fórumon is illettek már a HC színtér Dream Theater-e titulussal. Hogy helytállóan-e, azt hadd ne én döntsem el, mindenesetre a pimasz és gátlástalan kísérletezés, és a progresszivitás vastagon jellemzi az ötfős banda tevékenységét, és annak ellenére, hogy sok hatás megfigyelhető megoldásaik, témáik terén, kétségbevonhatatlanul egyéni a hangzásuk, stílusuk egyaránt.

A Colors zenei spektrumán drabális tömbként terül szét egy rengeteg ötletből, death / thrash / metalcore riffekből, változatos ütemekből és komplex ritmusokból felépített témahalmozó monolit, amit aztán számtalan eltérő és ebben a környezetben meghökkentő stílusirányzatból átemelt, a dalvezetésbe organikusan beépülő díszítés mintáz egész addig, míg mindennemű kategorizálás teljesen csődöt nem mond. Hogy géniuszuk ismét tündököl, az nem kérdéses, ám, túl vagy ötven meghallgatáson, mégis azt kell, hogy mondjam, a hatvanöt perc azért tartalmaz kevésbé zseniális, inkább csak részleteiben eltalált pillanatot. Hogy ez aztán a (leginkább technikás deathcore-ként leírható, két lemezt megélt, s most épp jegelt) Glass Casket felől érkezett Dusty Waring, és az ős-tag Paul Waggoner gitárosok számlájára írható-e, nem tudom, mindenesetre a metalosabb felfogású dalokban jelentkezik. Ilyen a Sun Of Nothing (melynek 11 percéből kb nyolcat néhol már fárasztó témázás tesz ki) és a záró, a többinél is nehezebben befogadható monumentális White Walls. Előbbiben felüdülést jelent a System Of A Down-ra hajazó középrész, az ideggondozó-béli ápoltak hangjai, és az ifjúsági filmek gyermeki romantikáját elénk vetítő unplugged blokk, utóbbiban pedig a katartikus dallamokkal tetőződő zárás emelkedik magasan a többi része fölé.

Ám ez nem jelenti azt, hogy a címének megfelelően rengeteg színt, árnyalatot köréd varázsoló, szinte percenként változó zenei hullámvasút ne lenne így is figyelemreméltó. Erről a kétkedőket röpke két perc alatt meg tudják győzni. Hisz már az első tételben is annyi mindenre felkapjuk a fejünket – a Foam Born (a) The Backtrack nyílegyenes vezérfonalára felfűzött alkotóelemek egyre meredekebb terepről / stílusokból bombázzák füleinket, ahogy a súlyosodásukkal együtt a hangulatot is a tetőpont irányába fokozzák. A zongorás indítás a Beatles-szerű tiszta vokállal teljesen emészthető még, aztán ahogy felbukkannak a space rock-os billentyűfutamok, szegény hallgató már kezdhet sejteni valamit. A dal matekos gitártémákkal, Cynic hatásokkal kezd egyre durvulni, s ahogy blast-alapú sebességbe vált, az atmoszférikus, éteri billentyűk bekapcsolódásával akár a Covenant, a Dimmu Borgir jobb pillanataival felérő dallamos „black” csúcspontba torkollik. És mindebben a legszebb, hogy hihetetlenül egyben van, s hallatán elhiszed, hogy tényleg mindenre képesek ezek az elvetemült alakok.

A (b) The Decade of Statues az első track meghökkentően változatos és eltérő komponensekből kerek egésszé összeálló indítása után akár visszaesés is lehetne, hisz gerincét javarészt téma-, és tempóváltással, komplex riffekkel és hörgéssel kísért építkezés teszi ki, melyek szájtátást az indítás után kevésbé képesek okozni; ám a témák megszerkesztettsége okán a dal végig követhető a két fentebb megnevezett, szintén súlyosabb felfogású track-kel szemben. Tommy károgós hörgése mondjuk fikarcnyit sem változott, a törékeny énekdallammal kísért dallamos lágyulás újfent a Cynic megoldásaira emlékeztet, mielőtt visszatérne a megcsavart riffkavalkád, néhol érdekes nyújtásokkal, rövid jazzes pihentetéssel. Ötletek garmadáját használják el ebben a tételben is, e szempontból akár egy tömörebb, metalosabb Behold…The Arctopus-t is felhozhatnék példaképp, egy-két lépdelő riffelésnél meg talán az Opeth-et.

Az egyik legkarakteresebb, leghangulatosabb szerzemény az idei lemezről mégis a primitív dzsungelbéli ritmust szolgáltató dobokkal, kiáltásokkal induló Informal Gluttony, mely varázslatos hangulatot idéző billentyűtémáival a Maja / Azték világ ősi spirituális szertartásait tárja elénk (Veil Of Maya, haha) hangulatért felelős elemeivel, míg durva témái a kellő súlyt injektálják a CD legjobbjába. A technikás ritmusképletekre felhúzott komplex és sebes metalos brainstorming itt is felüti a fejét, e nélkül nem is tudnának létezni; míg a teljesen álomszerű, éteri énekkel kísért refrén számomra az album egyik csúcspontja, a leginkább Cynic-közeli megoldás, Tommy brillírozásával. A befejezése a fura zajokkal, majom-visítással, visszhangzó üstdobokkal egyszerűen szép, és akár world music-ként is felfogható.

Az Ants Of The Sky pedig az a tétel, ahol szinte biztos, hogy az eddig kételkedők is megadják magukat a banda géniusza előtt fejet hajtva. Felvonultat blues-os, Hammond orgonás elborulásokat, súly gitárokat, kolompos díszítéseket (Blake Richardson dobol, szintén Glass Casket, továbbá Dan Briggs basszusozik) egyaránt, valamint egy totális elszállásban a Kentucky-i tanyasi idiltt, a kantáros-farmeres, szalmakalapos marhatenyésztők családi vacsoráját hangszereikkel eléd varázsolva, húsgombóc-dobálással, Miller sörrel áztatva. Itt már azért elröhögtem magam, egyből rá lehetne kanyarítani a kicsi Mary-ről szóló tengerentúli „népdalt”, van humoruk, hogy ilyet lemezre mernek tenni! Adam Fisher vendégéneklése előtt pedig még egy hatvanas évekre emlékeztető tangóharmonikás (?) leállást is kapunk a Prequel To The Sequel komplex metal track-jében, egy vonósokkal, finom énekkel lekísért finálé előtt, melyből a Viridian szünet nélkül folyik át egy lágyabb akusztikus verzével adva meg a könnyed alaptónust, csilingelő effektekkel utaztat, pihentet, meditatív szellemben a már említett White Walls előtt.

Az album nehéz, sűrű és rétegzett hallgatnivaló, ám egyben ismét egy nem mindennapi utazás, amit ebben a formában senki mástól nem kaphatsz meg. Egy nekifutásra lehetetlen befogadni, s egyvégtében nem is bírom végighallgatni, a kísérletező kedvűek azonban bátran merüljenek el a lemezben, de előtte nem árt felkötni a gatyát – nem lesz egyszerű menet!

9 / 10

http://www.betweentheburiedandme.com/
http://myspace.com/betweentheburiedandmeband