2021. szeptember 22.
Aki ismer, vagy csak behatóbban fürkészi az írásaimat, az tudhatja, hogy odavagyok a brit zenei színtérért, akár underground, akár mainstream téren. Van valami egészen megmagyarázhatatlan a sziget atmoszférájában, aminek következtében évtizedek óta bukkannak fel a tehetségesebbnél tehetségesebb előadók és formációk. Így aztán külön öröm volt számomra, hogy egy majdnem teljesen brit felhozatallal teli fesztivált tudtam idén kihúzni a bakancslistámról – még akkor is, ha ez főleg a covid okozta szigorúbb utazási szabályok miatt alakult így. Amiről szó van, az a Slam Dunk fesztivál, annak is a déli, hatfieldi állomása. A csalóka névvel ellentétben nem a mostanság elég nagy népszerűségnek örvendő death metal disznósabb leágazódásáról van szó. A főként pop punk, emo, metal és alternatív zenék kismillió válfaját tömörítő fesztivál gyökerei 2006-ra nyúlnak vissza, amikor is még egyetemi buliként lehetett aposztrofálni a rendezvényt, de már akkor is olyan zenekarok léptek fel, mint a Fall Out Boy vagy a Paramore, mára pedig egy kiadóval és éjszakai klubbal felvértezett franchise-zá vált az egész. Az alapvetően Leedsben és Hatfieldben tartott, 2×1 napos zenei fesztivál 2013-ban bővült háromnapossá, ekkor került be a repertoárba Birmingham városa is. 2019-ben újra kétnaposra redukálódott a feszt, mindkét helyszínen ugyanazokkal a fellépőkkel. Miután a 2020-as pandémiás fesztiválhullásnak a Slam Dunk is áldozatul esett, így idén az első egyéves kihagyásuk után tértek vissza, a megszokott május végi időpont helyett szeptember 4. és 5-én.
Mint azt már említettem, mi a déli, hatfieldi bulit játszottuk be, mert alapvetően az ország alsó csücskéből érkeztünk. Hatfield Londontól kb. 20 mérföldre (~32 km) van északra, szóval nem egy eget rengető távolság. Mivel egynapos fesztiválról beszélünk, így nyilván a buli is korán kezdődik, mi nagyjából délelőtt fél 12 után szálltunk le az időközben szardíniajárattá eszkalálódott vonatról. Szerencsére a vasútállomástól nagyjából tíz perc sétára van a fesztivál gyönyörű zöldövezetben, amihez az Anglia-idegen, tikkasztóan meleg időjárás hol segítség volt, hol átok. A covid-szabályokhoz képest (két oltás vagy negatív PCR-teszt) meglepően gyorsan haladt a beléptetés, majd egy friss ebédelős sörrel a kezünkben rögtön be is céloztuk a Jägermeister sátrat. Idén a szokásos hat-hét színpad helyett mindössze négy került felállításra, viszont ebből kettő (a Jäger’ és a ‘Key Club) is dupla területen funkcionált, így egymás mellett, egymásba csúszás nélkül tudták lebonyolítani a fellépéseket. Ami teljesen érthető, majd’ 50 fellépőt elég nehéz lett volna máshogy besuvasztani közel 12 órába áthangszerelésekkel és kötelező csúszásokkal együtt. Ennek viszont volt egy árnyoldala, amire később kitérek.
Szóval Jäger’ sátor, kicsivel dél után már tolta is a londoni Hacktivist a rapes, grime-os djent-metalját. Amennyire nem jött be az új album, a Hyperdialect, olyannyira jól szóltak élőben a dalai, főleg, hogy a setlist javát ezek adták. Természetesen befigyelt még a bólogatásgenerátor Kanye West/Jay-Z-feldolgozás, a N*ggas in Paris is, ami miatt bármit el lehet nézni a srácoknak. Ez a csapat tudja, hogy kell bulit csinálni délben, dögmelegben, kár, hogy egy háromnegyed órás albumon már nem tud ez az energia működni. Miután a fiúk befejezték, jött is a varázslat: egy egyszerű 180 fokos fordulatot követően már láthattuk is, ahogy a Loathe belecsap a húrokba, ugyanis a sátor két színpadja egymással szemben helyezkedett el. Rettenetesen vártam ezt a fellépést mert a 2019-es ‘parkos Architects-bulin még nem igazán ismertem a munkásságukat, ezért aztán nem is siettem odaérni a koncertjükre. Amennyire jó volt először látni a csapatot, olyannyira fájó volt a nap egyik tanulsága: mindenki, aki a Jäger’ sátor bal oldalán lépett fel, az sajnos szarul szólt. Kásás hang, halk mikrofonok, indokolatlan hangszeres massza fémjelezte az Éden ezen oldalát. Így aztán úgy kellett kihalászni, hogy melyik dal melyik is a szenzációs I Let It In and It Took Everythingről, sőt, még az se tűnt fel pusztán hallás alapján (köszi, előttem álló “létra”), hogy a Dance on My Skinbe a nagyon dinamikus Static Dress énekese is besegített (róluk még később). Mindezen negatívumok ellenére azért örültem, hogy láthattam végre élőben „a brit Deftones”-t.
Ezután újabb pohártöltés, hólyagürítés következett, és itt megragadnám az alkalmat, hogy kitérjek a szolgáltatásokra. Az alap italkínálat a sörökre, ciderekre, alkoholmentes sörökre és röviditalokra korlátozódott, természetesen az ivóvíz mellett. Egy pint sör 6 fontba került, ami majdnem a 2500 jó magyar forintot súrolja a cikk írásakor. Ez elsőre horribilis összegnek tűnhet, de ezek a standard pubos árak az országban. Más kérdés az, hogy egy kocsmában ennyi pénzért minőségi sört is kaphatsz, itt meg csak Amstelt. Akadt még egy kézműves sörsátor, de tapasztalván a „mezei” árakat, azt jobbnak láttuk elkerülni, hogy megelőzzük a szemfennakadást. Az ételárusok is széles skálán kínálták a finomságokat, a vegántól a gluténmentesig minden diétás étrendet kiszolgálva. A pizza mondjuk elég bénácska volt, ami külön ironikus egy pop punk-zenekarokkal tömött fesztiválon, de hát ez legyen a legnagyobb gond. Természetesen a merch- és lemezárus se maradhatott el, és ezzel kb. a végére is értünk a nem zenei kínálatnak, ami teljesen érthető egy egynapos fesztivál esetében. Szóval, ha egy árnyékos zugban akarnál kora délután lenyomni egy D&D-meccset a pajtásaiddal a koncertek előtt, akkor ez sajnos nem a te helyed – már persze hacsak nem viszed magaddal a társast. Én ezt személy szerint teljesen támogatom, nem vagyok kifejezetten az off-programok ellen, de egy zenei fesztiválra a zene miatt megyek, de ez a személyes beakadásom. Hatalmas negatívum volt ugyanakkor a repohár hiánya és az ehhez párosuló nemtörődömség, ugyanis órákon belül lényegében bokáig lehetett vánszorogni a műanyagpohár-sztyeppén, és ezen az se segített, hogy pár helyen (értsd: egy kezemen meg lehetett számolni) ki voltak téve kukák is többek közt ezen hulladék gyűjtésére.
Na de vissza a programokra: a kitérő után vissza is tértünk a jól bevált agancsos kólás színpadhoz, ahol már javában tolta a Brutality Will Prevail a maga iszapos hardcore-ját. Itt még érdemes megjegyeznem, hogy a sűrű programra, a rengeteg fellépőre és a rövid időre való tekintettel az volt a terv, hogy próbálunk olyan zenekarokat megnézni inkább, akiket még nem láttunk, ezért is mondtam le életem hatodik Comeback Kid-bulijáról. Mondjuk ezt a tervet kapásból felülírta a tény, hogy a BWP végeztével egy fordulást követően kezdett is a Deez Nuts, akiknek mindig vevő vagyok a tukkó rappes hc-jára, főleg, hogy a setlist inkább a klasszikusabb darabokból épült fel, ami kicsit elfeledtette velem, hogy vannak újabb lemezeik is, illetve, hogy ők is a vacak oldalt kapták. Ennyi izomszag után kellett egy kis rágógumi punk, úgyhogy a nagyszínpad fele vettük az irányt, ahol már javában tolta a brightoni As It Is. Érdekes egybeesés, hogy elmentem a koncertjük alatt nedűért (ki hitte volna?!) és a frissen kicsapolt sörömet egészen véletlenül kicsapta egy kevésbé friss úriember a kezemből, mire felcsendült a zárótétel, a The Stigma, aminek az alcíme és a refrénje is az, hogy “Boys Don’t Cry”. Pedig én ott és akkor nagyon tudtam volna sírni, szerencsére gáláns hősünk meg is hívott egy újabb adagra, így ez a malőr meg se sörtént.
Már előre féltünk a háromtól négyig tartó időintervallumtól. Ennek különösebb oka csak annyi volt, hogy hat fellépőből ötöt nagyon megnéztünk volna. Végül a Creeperrel indítottuk a sort, ha már az adott színpadnál voltunk. A southamptoni csapat eszméletlen termékeny és nagyon befogadhatóan keveri a gothos, glames punkot a régebbi brit rockzenei hatásokkal. Máig megfejthetetlen tény azonban, hogy a női vokálért felelős Hannah Greenwood valóban ott volt-e a fellépésen, ugyanis mi a színpadon egyszer sem láttunk (a hangja is valószínűleg playbackről szólt), viszont volt fotó amin feltűnt. Na mindegy, ezután egy gyors kitérő következett a Zebrahead-koncertre, ahol pontosan időben érkeztünk, hogy hallhassam azt a nagyjából egyetlen általam is ismert és kedvelt számukat, amit csak úgy neveznek, hogy Falling Apart.
Ezt követően pedig elkövettük a nap egyik legnagyobb hibáját: a Your Demise koncertjét választottuk a Wargasm helyett. Utóbbit már nagyon régóta szerettem volna látni élőben, szerintem az egyik legizgalmasabb brit formáció az elmúlt időkből, a maguk nyers nu metalos, punkos, elektrós őrületével bármikor letaglóz a csaj+srác frontos alakulat. Viszont ők még frissek és valószínűleg lesz még rá lehetőségem látni őket, ezzel szemben a Your Demise mellett azért döntött a fel nem dobott érme, mert ez volt a srácok (egyik) nagy visszatérése a 2014-es földbeállásuk és a covid miatt elmaradt újraegyesülős turné óta. Meg kell hagyni, a srácok zenéje elég nagy hatással volt a 2010-es évek eleji ízlésemre, ezzel szemben itt a nap talán legunalmasabb koncertjét adták. A nagyjából 30 kilót felszedő, hosszú hajat növesztő és időközben nyakig kivarrt énekes, Ed McRae, akire rá se lehetett ismerni, egyáltalán nem tudta átadni a közönségnek, hogy „most kidühöngjük a bolygót a pályájáról a 2010-es évek eleji hardcore-unkkal”. Ez igaz volt a többi tagra is, semmi extra, mintha csak muszájból kellett volna játszani. Amikor egy egyszeri circle pitre invitálás után már nem is erőlködtek a kölcsönös szimpátia kialakításában, végleg el is engedtem ezt a fellépést.
Ezek után talán a legfelszabadultabb hátrafordulás következett, ugyanis a másik oldalon kezdett a Trash Boat, akik poppunkos, dallamos hardcore-csapatból fejlődtek az új lemezükkel végérvényesen rockzenekarrá. A srácokon nagyon érződik, hogy a BMTH-sulit követik, amivel nincs is igazából baj, a Don’t You Feel Amazing? dalai elég jól lettek előadva és külön öröm volt számomra, hogy a béna döntésem ellenére mégiscsak részesülhettem egy kis Wargasm-esszenciában: a csapat énekesnője/bőgőse, Milkie Way besegített az album egyik legnagyobb slágerében, a Bad Entertainmentben, majdnem pont úgy, mint ahogy azt tette a Heavy Music díjátadón is. A buli vége felé éreztük, hogy most már szabadulnunk kéne a sátorból, így belenéztünk a nagyszínpadon jócskán késve operáló We Are the In Crowd bulijába. Mint utólag kiderült, a késések a koronavírus-fertőzés sújtotta Waterparks last minute kieséséből adódó űrt próbálták kitölteni több-kevesebb sikerrel. Na de visszatérve az ‘In Crowdra: pop punk/rock dallamok hölgy énekessel, semmi extra, de rossznak se nevezhető egyáltalán, bár bevallom, hogy itt már erősen egy burgeren járt az eszem. Amit aztán meg is kaptam, vaskos 12 fontért, viszont legalább annyira volt ízletes, mint amennyire (marha) drága. Le is kuporodtunk a Punk in Drublic színpad előtt megvacsorázni, ahol az Anti-Flag a tőlük jól bejáratott népnevelést prezentálta, többek közt a bolygó védelméről és a húsfogyasztás mérsékléséről, miközben én egy műanyag pohárral színültig feltöltött völgyben ültem egy dupla húspogácsás hamburgert majszolva. Szomorú, de igaz.
Miután megtömtük magunkat, még pont bele tudtunk kukkantani a Funeral For a Friend nagyszabású bulijába és együtt pityeregve kiabálni az olyan örökzöld klasszikusokat, mint a Juneau vagy a Roses for the Dead. Utánuk a Skindred következett a Jägermeister sátor másik oldalán. Elég vegyesek az érzéseim a csapattal kapcsolatban: amennyire szerettem a zenéjüket régen, pont annyira nem tudok már azonosulni egyáltalán semmilyen dolgukkal. Arra viszont kiváló volt, hogy a naplementében már a sátron kívülről hallgassuk a hamisítatlan reggae-metalt, míg felkészültünk az este további fellépőire, köztük a Static Dressre, akikre szintén módfelett kíváncsi voltam.
Ez lehetett annak is az oka, hogy a negyedik színpad, a The Key Club pódiumait először este fél hétkor vettük közelebbről is szemügyre. Itt kezdett ugyanis a Static Dress, ez a szemtelenül fiatal, mégis lehengerlő leedsi csapat. A srácok zenéjére leginkább a kétezres évek eleji poszt-hardcore/emo, illetve esetenként az alter- és nu metal hatásai jellemzők. Ha a Loathe volt a brit Deftones, akkor ők kb. a brit Underoath. Ahhoz képest, hogy csak hárman léptek fel a csapatból, eszméletlen energiát szabadítottak fel, és ez a szettjük végén komposztálódott igazán, amikor is a koncertet végigfutó, -ugráló és -mászó, vasággyal együtt is negyven kilót nyomó énekes, Olli Appleyard egy jól irányzott mozdulattal darabokra zúzta a szintetizátorát. Persze lehet fanyalogni a “hangszerbarbárokon”, de mondja nekem bárki is őszintén, hogy behatárolhatatlan mennyiségű sör után, tőled nagyjából húsz méterre élőben ilyet látni nem szabadítja fel azt a pusztításból fakadó gyermeki örömöt benned. Ezek a srácok játszi könnyedséggel igázták le a Your Demise teszetoszaságát.
Mint ahogy már említettem, a Key Club volt a másik színpad, ami ketté volt osztva, annyi különbséggel a Jägerhez képest, hogy itt egymás mellett állt a két tribün. Így ha már ott voltunk, belenéztünk a skót Vukovi előadásába. Ez a csajfrontos furcsa, noise-os, popos valami több nekifutásra is sokkal jobban működik lejátszón, mint élőben, főleg, hogy az énekesnő, Janine Shilstone inkább fizikai vonaglással próbálta meg ellensúlyozni a közepes produkciót. Itt úgy éreztük, hogy jobb is egy kis szünetet tartani a ránk váró két “fő” fellépő előtt.
Ezután utoljára tértünk be a Jäger’ sátorba, ahol szinte percre pontosan kezdett a While She Sleeps. Lehet akármit mondani a sheffieldi srácokról, a közösségformáló erejük (nemcsak a Patreonon) kétségkívül vitathatatlan. Ezt a dalrepertoár még inkább alátámasztotta, ami a debütöt leszámítva vegyesen csemegézett a banda négy újabb lemezéről, a legnagyobb hangsúlyt természetesen a legfrissebb Sleeps Societyre helyezve. Az olyan dalok, mint az Anti-Social, a You Are We vagy a Silence Speaks egyszerre késztették éneklésre, ugrálásra és tapsolásra azt a rengeteg embert, akik összegyűltek a sátorban a tiszteletükre. Pontos számadatot nem tudok, de többen is jelezték, hogy eszméletlen tömeg gyűlt össze estére a fesztiválon. Külön cukiság volt látni, ahogy mellettünk egy kisgyerek az apukája nyakában ülve, egy hatalmas fejhallgatóval a kobakján, tapsikolva élvezte a fiúk hamisítatlan metalcore-ünnepét. Az biztos, hogy a csapat mostanra megkerülhetetlen név lett a műfajban, ezt teljes mellszélességgel alá is támasztja a fellépésük.
A leköszönést követően sűrű léptekkel indultunk meg, hogy a két headliner közül az egyiket elcsípjük. Nincs különösebb bajom a NOFX-szel, pláne, hogy a legutóbbi albumuk is eléggé bejött, de úgy éreztük, hogy a nagyszínpad fő fellépője, a Don Broco ma valami különlegességet tartogat számunkra. A különlegesség aztán abban merült ki, hogy a bedfordi csapat egy lehengerlő hangulatú koncertet adott a nap zárásaként. Slágert sláger követett, a közönség is rendkívül jól azonosult a srácok féktelen energiájával, iszonyatosan nagyot durrantak az olyan dalok, mint a Stay Ignorant, a Priorities, a WSS énekesével, Loz Taylorral közösen előadott Action vagy a Come Out to LA. A Don Broco egy kifogyhatatlan ötletekkel (és zseniális videoklipekkel) teli, nagybetűs ROCKZENEKAR, abból pedig napjaink talán egyik legjobbja, akikre érdemes odafigyelni, hiszen már a küszöbön az új lemezük, az Amazing Things. Ráadásként megemlíteném még a T-Shirt Songot a koncert befejezéseként, amire a legtöbben értelemszerűen a pólójukat, vagy az épp kezükbe akadó ruhaneműjüket fejük felett pörgetve adtak maradandó élményt az egybegyűlteknek.
Összességében minden apróbb bakija ellenére a Slam Dunk egy meglehetősen erős visszatérést tudhat magáénak a tavalyi kényszerszabadság után. Noha az átlag pénztárcákhoz képest igencsak húzós árakkal operál – csak a belépőjegy egy napra annyi, mint itthon egy három-négynapos fesztiválra -, aki fogékony az efféle alternatívabb válfajaira a modern rockzenének, annak mindenképp érdemes felrántania a snapbacket, a kosaras trikót és a Vans lépőt, és ellátogatnia legalább egyszer akár a leedsi, akár a hatfieldi, akár egy visszatérő, vagy még a jövőben felbukkanó új állomására a fesztiválnak.
Fotók: Slam Dunk facebook
