A belsőségekkel kikövezett út a csúcsig – Cannibal Corpse: Violence Unimagined

Már megint itt ez a fránya kettős mérce: mi a jobb? Ha egy zenekar folyamatosan evolvál, újít a stílusán és hangzásán, vagy ha hű marad korábbi/korai önmagához és a jól bevált recepten minimálisan (vagy semennyire sem) változtatva hozza a klasszikus soundot? Segítek, ez bizony emberfüggő. Ugyanakkor az olyan zenekarok, mint a Cannibal Corpse, teljesen jogosan fel vannak mentve e dilemma kérdésében, hisz a buffalói death-pionírokról csak az nem hallott a metal közegben, aki minimum az elmúlt 30 évet egy szikla alatt töltötte. Ez pedig egy megkerülhetetlen státuszba emeli a csapatot, lényegében a death metal alapbandái közé, egy kivételesen impozáns, csontokból épült trónra. Úgy is szokás fogalmazni, hogy ők a death metal Motörheadje: megbízhatóak, hozzák a fogós kiadványokat és senki nem ér a nyomukba. Ez bizony beleköthetetlen állítás, több mint három évtized és több mint egy tucat lemez után az erőszak végeláthatatlan tárháza továbbra is kifogyhatatlan, ennek pedig ékes példája a zenekar 15. nagylemeze, a Violence Unimagined.

Emlékszem, általános iskolában, nagyjából a hetedik osztályban pont a rock és metal zenékkel ismerkedtem, amikor az egyik osztálytársam odahívott a számítógépéhez informatika órán, hogy mutat valamit. Már nincs pontosan meg, hogy melyik számot indította el, de határozottan egy Cannibal Corpse-trekk volt, ami megsemmisítő hatást mért rám, akinek addig a Slipknot számított a súly non plus ultrájának. Letaglózott, mozdulni sem tudtam, semmi reakció nem hagyta el a testem, csak azon tudtam agyalni, hogy mi ez az elképesztő pusztító zaj és hogy ezt emberek produkálják-e egyáltalán. Bár ezután nem függtem rá egyből a hasonló sötétségekre, sőt igazából egyfajta pozitív traumaként élt bennem tovább, amit az ominózus osztálytársam is csak még felejthetetlenebbé tett, lévén amikor csak lehetett, a Butchered at Birth pulóverében tűnt fel, amit többek közt a pedagógusok se díjaztak felettébb. Mert hát ez az, amiről a Cannibal Corpse szól: brutális, megalkuvás nélküli, fékezhetetlen darálás; visszataszító, gusztustalan, betiltások tömkelegét előidéző vizualitás; és olyan tematikák a munkásságukban, mint a zombik, lefejezés, elszabadult műtőasztali beavatkozások, láncfűrészes kínzások, vérejakulálás, patkányok által élve felfalattatás, húskampó a végbélben, csak hogy a legszaftosabbakat emeljem ki, vagy az időtálló klasszikus: a kalapáccsal bezúzott arc.

Tehát a CC nem épp egy konfliktuskerülő brigád. De hát miért is lennének azok, akik efféle élő legendákká körvonalazódtak az évek során? Mint minden nagyszabású csapat, így ők sem mentesülhettek a balhék alól, és itt most nem is a megbotránkoztató borítókon és dalszövegeken van a hangsúly. 2018-ban ugyanis a zenekar gitárosa, Pat O’Brien nagyjából az összes Floridáról szóló mémet felvonultató magánprodukcióval került nem csak a média, de az egész metalvilág figyelmének középpontjába. Ezután nem volt kérdéses a csapatban maradása, főleg, hogy a börtönből nem egyszerű egy folyamatosan turnézó zenekar tagjának maradni. Meg hát nem is túl etikus ugye. Szóval mindenki a fejéhez kapott, hogy most vajon mi lesz a fennállása alatt minimális létszámcserével operáló zenekarral? Pat helyét a többek közt a Hate Eternal és a Morbid Angel zenekarokból ismert Erik Rutan vette át, először átmeneti, majd teljes jogú tagként. Rutan a kiváló riffek szállításán kívül az új album produceri szerepét is betöltötte, ahogy tette azt a tizedik lemez óta – egy kivétellel – minden Cannibal Corpse-kiadványon.

A Violence Unimagined pedig brutálisan szól, a 11 dal igazi kegyetlen, vérben tocsogó dobhártyahámozás. A nyitó Murderous Rampage máris az egekbe forszírozza az oktánszámot, ami után a harmadik szám, az elsőként megklipesített Inhumane Harvest váltakozó tempója az első lehetőség a levegővételre. A Condemnation Contagion az album fekete báránya: mind dalszövege, mind szépen építkező, majd beteljesülő katarzisa is eléggé idegen a keményvonalas ‘Corpse-hangzáshoz képest. A lemez ettől még nem áll le a húsdarálással, bár tény, hogy egy minimálisan megül a végére az olyan tételeknél, mint a Slowly Sawn vagy a záró Cerements of the Flayed, aminek kb. egy felidézhető momentuma sincs. Mindenesetre, ha az album egészét nézzük, Paul Mazurkiewicz dobos püfölése a húros szekcióval és George „Corpsegrinder” Fisher védjeggyé vált hörgésével kiegészülve egy szép nagy keretes szerkezetként vájja bele a rozsdás vajazókést a hasfalunkba.

Kár is ezt tovább ragozni: A Violence Unimagined egy klasszikus CC-lemez, semmit sem veszítve a lehengerlő súlyából, sőt! Az összkép legalább olyan masszív, mint Corpsegrinder nyaka – ha ez egyáltalán lehetséges. A Cannibal Corpse napjainkra az a death metal főboss lett, akit cheat kóddal sem lehet legyőzni. Egyszerre megújuló és letisztult, bivalyerős életművel a hátuk mögött. Ezzel a lendülettel nem valószínű, hogy egyhamar bedobnák a kulcsot, de többek közt a Corpsegrinder-mémek miatt is kérjük őket, hogy ne tegyék! Van még új a vérengzés alatt. 9/10