Szezonnyitás nagyágyúkkal: a Soilwork, a Jinjer és az Amorphis a Barba Negrában

Január vége van, lassan beindul az év eleji klubturné-szezon, ennek megfelelően péntek este a Barba Negrában máris vendégül láthattuk 2019 első komolyabb metalos csomagját, amiben 4 európai zenekar állt össze hangoskodni. A turné kvázi főzenekara a finn Amorphis, akik co-headlinernek maguk mellé vették a svéd Soilworköt, az előzenekaraik pedig az ukrán Jinjer és a német Nailed to Obscurity lettek. Mivel a négy bandából három is elég komoly húzónévnek számít itthon, így aztán nem is meglepő, hogy a koncert végül elővételben teltházas lett, innentől pedig csak a zenekarokon múlt, hogy mit tudnak kihozni az estéből. Oda is tették magukat mindahányan, bár így is volt köztük olyan, akinek nemigen sikerült lekötnie a figyelmem – de hogy pontosan ki, azt még nem lőném le rögtön az elején.

Az estét nyitó Nailed to Obscurity pár éve már járt nálunk egyszer a Dark Tranquillityvel, azóta meg leszerződtek a Nuclear Blasthez, mondhatni szintet léptek, szóval nem meglepő, hogy újra láthattuk őket. Már elsőre is tudtam szimpatizálni a szomorú dallamos death/doom metaljukkal, ami leginkább a Paradise Lost és a Katatonia munkásságából táplálkozik, meghintve egy csipet újkori ‘tranquillityvel is (leginkább az éneket illetően), most meg talán még hatásosabban is adták elő magukat, mint akkor. Főleg a frissen megjelent Black Frost albumukról játszottak egy bő fél órát, nyilván mind az öten fekete ingben és/vagy bőrdzsekiben, ahogy az egy komor metálzenekartól illik. Nem forgatták fel a helyet, na persze az ilyen bánatmetálra nem is nagyon lehet szó szerint véve bulizni, de azért így is fel tudtak mutatni pár erős, szinte libabőröztető pillanatot. Hatásos felvezetése voltak az estének, nem bánom, ha jönnek még, bár egy önálló koncertjük egyelőre nem hiszem, hogy esedékes lenne itt.

2019-re szépen lassan magától értetődővé vált, hogy a Jinjer évente többször is benézzen hozzánk szomszédolni, és habár eleinte próbáltam ellenkezni, azóta mintha minden egyes alkalommal egyre jobban működne a receptjük. Tatjána simán az utóbbi évek egyik legkarizmatikusabb énekese, aki most éppen Mia Wallace frizurával, fehér kezeslábasban mutatta be, hogy a letaglózó hörgésektől a drámai dallamokig bármilyen hangvételben komoly tehetség. Beszélni mondjuk most sem beszélt valami sokat, de hát eleve olyan a kisugárzása, hogy megmozdul a színpadon, és azonnal mindenki odakapja a fejét. Mellette pedig az egész zenekar egyre magasabb szinten űzi az ipart, mármint ezt az egyszerre progos, djentes, matekos, grúvos és breakdownos metalt, aminek szerencsére a hangzását is sikerült tökéletesen belőni, hasított a cucc rendesen.

A zenészek közül a szikár riffeket osztó Roman meg a fifikás basszusguru Eugene továbbra sem nagy színpadszántók, a dobok mögött vadkankodó Vladislav viszont irtó lazán és látványosan játszik, sokkal élettelibb a banda koncertteljesítménye, mióta őt bevették két éve. Úgy érzem, ő volt az utolsó darab a kirakósban, ami a Jinjer beéréséhez kellett – persze a dalszerzésben való szintlépés mellett. Ugye most jelent meg a csapat új EP-je, ezt úgy ahogy van, végig is játszották, meg még mellé pár húzódalt az előző King of Everything albumról, plusz a tavaly újra kiadott debütlemezről a Who Is Gonna Be the One is befért. Ha lehet csúcspontot megnevezni, az most is leginkább a lebegősen, dallamosan induló, majd masszív rombolásba csapó Pisces volt, egy gyönyörűen összerakott dal, ami a banda minden erényét felvonultatja. De az egész produkció félelmetesen profi volt, még ha kicsit túl rövid is – de majd a Rockmaratonon úgyis kapunk egy újabb, kiadósabb adagot.

A dallamos death metalban már több mint 20 éve alapvetésnek számító Soilwork utoljára két lemezzel ezelőtt járt nálunk, szóval mindenképp ideje volt már, hogy megint megtaláljanak minket a térképen. A legutóbbi Fezenes bulit imádtam, azóta viszont új dobosuk lett, aki az első felvételeken nem játszott valami meggyőzően, szóval elég komoly aggodalmakkal vegyesen vártam a mostani koncertet, aminek végül tényleg lett is pár komoly hiányossága, de meglepő módon pont nem emiatt. A zenekar a friss új albumot is nyitó Arrivallel indított, és rögtön a legelső blastbeatnél megrémített a Jinjerhez képest lesújtóan gyatra hangzás. Hol a lábdob, hol a basszus, hol a hangerő?! Erőlködés nélkül túl lehetett énekelni, sőt, beszélgetni a zenekart, ami nem túl biztató előjel. Aztán rögtön a kezdés után bedobtak két dalt a közönségkedvenc Stabbing the Drama albumról (The Crestfallen, Nerve), és nagyából itt el is dőlt, hogy ez csakazértis is egy király buli lesz – én igazából ezen a ponton el is vesztettem a kapcsolatot a realitással, és innentől valami egész más dimenzióban léteztem majd’ másfél órán át, ahonnan csak néha eszméltem fel körülnézni, hogy amúgy hogyan is játszik a banda. (Pár szám után egyébként a hangzás is elkezdett magára találni, bár azt fenntartom, hogy az egésznek jóval hangosabbnak kellett volna lennie.)

Akárcsak pályatársaiknál, az In Flamesnél és a Dark Tranquillitynél, az utóbbi időben a Soilworknél is egyre többször tűnnek fel beugró zenészek, most például szólógitáron és basszuson is egy-egy számomra ismeretlen arc játszott, de ez nagyon nem is számított, magabiztosan hozták a kötelezőt mindketten, a bőgős még a vokálokba is besegített néha. Na nem mintha Björn „Speed” Strid, aki a műfaj egyik legsokoldalúbb torka, olyan sok segítségre szorulna, maximum akkor, amikor egy-egy refrénben már nem bír el egyedül a többrétegű éneklős-ordítós vokálokkal. Egyébként meg kell hagyni, hogy mind az ő, mind a gitárosok, mind a dobos részéről becsúszott néhol némi alibizés, de kiugró hibákat senki nem vétett, az meg tényleg óriási megkönnyebbülés volt, hogy Bastian Thusgaardon most egyáltalán nem láttam azt, hogy olyan szenvedve-erőlködve dobolna, mint az utóbbi pár év koncertvideóin. Persze mint mondtam, észrevehetően spórolt itt-ott az elődje és mestere, a Megadethbe átigazolt Dirk Verbeuren témáin, de ha ez az ára annak, hogy lazán, gördülékenyen tudja ütni az alapokat, ám legyen.

Ami a dalválasztást illeti, a banda direkt nem ment biztosra: az új albumnak nyilván el kellett játszani a felét, de emellé csak pár régebbi alapnóta jött (Bastard Chain, Like the Average Stalker, As We Speak, meg a Stabbing albumos számok), plusz egy csomó teljesen indokolatlan dal a The Panic Broadcast lemezzel kezdődött új korszakból. Ezekkel sokan láthatóan nem is nagyon tudtak mit kezdeni, engem viszont pont ezek vittek meg a legjobban, főleg a The Akuma Afterglow-nál meg a The Living Infinite II-nél kerültem sírásközeli állapotba. Meg aztán ott volt az eggyel ezelőtti The Ride Majestic legreszelősebb száma, a The Phantom, ami meg a kegyetlen tempóival napalmként perzselt fel a pitben mindent és mindenkit, óriási volt. Azt kicsit kihagyott ziccernek éreztem, hogy az új lemezről nem vették elő az amorphisos Tomi Joutsennel közös számot, pedig arra is biztos komoly hacacáré kerekedett volna. (Azon meg, hogy az olyan slágerek, mint a Rejection Role, az Overload vagy a Distortion Sleep, hová lettek az évek alatt, már inkább fenn sem akadok.)

Meglepő módon a finálé sem az örökzöld Stabbing the Drama lett – bár ezt azért kihagyni sem merték, utolsó előtti helyen futott be, hatalmas éneklésekkel, nyilván -, hanem a friss klipes Stålfågel, ami a lassan hömpölyögős, duplázós menetelésével nem egy kimondott energiabomba, viszont simán a legnagyobb, legfogósabb refrént hozza az új lemezről, a végén az a gigászi halfordi sikoly meg aztán tényleg gyönyörűen tett pontot az i-re. Ráadásra sajnos nem jutott idő, de összességében még így is egy teljes értékű, ha nem is minden ízében tökéletes, de imádnivaló bulit kaptunk a Soilworktől.

Itt pedig már sejtheted is, hogy végül az Amorphis lett nálam az este leggyengébb láncszeme. Igazából sosem ápoltam közeli barátságot a közel 30 éve működő finn melodeath/doom/prog/folk/akármilyen metalbandával, és sejtettem, hogy egy ilyen intenzív élmény után most sem tudnak majd különösebben meghatni, de azon még így is meglepődtem, hogy végül mennyire hamar eluntam a koncertjüket. Mintha ugyanazt az egy középtempós, dallamosan riffelős, jellegzetesen északi témavilágú, de mégis totál izgalommentes dalt játszották volna körbe-körbe, másfél órán keresztül, hol egy kis hörgéssel, hol meg egy nettó eddás szintiszólóval fűszerezve. Persze ettől még vérprofi volt a produkció, patent hangzással, mutatós színpadképpel, Tomi Joutsen meg pontosan tudja, hogyan kell bánni egy közönséggel, szóval objektívan nem is tudnám rossznak nevezni az egészet. Inkább csak semmitmondónak. Nem harapott, nem karcolt, nem andalított, nem keserített, igazából tényleg nem váltott ki belőlem semmit. Egy idő után már olyan megfejtésekre koncentráltam a dalok helyett, hogy az egész olyan, mintha a katatoniás Jonas Renksét elküldenénk énekelni valami német sörfesztiválmetál-bandába, vagy hogy ha a Parkway Drive csinál még két lemezt, amik még olyanabbak lesznek, mint amilyen az előző kettő lett, akkor valószínűleg egészen hasonlóan fognak szólni, mint az Amorphis. A teltháznyi közönség ettől függetlenül imádta az egészet, a vége felé egyre hangosabban énekelték a dalokat (gondolom, ekkor jöhettek a régebbi darabok), elöl a pitben is hevesen mozogtak az arcok, szóval könnyen lehet, hogy bennem volt a hiba. Mindenesetre én ahogy eddig sem voltam, úgy most sem lettem Amorphis-rajongó.