2018. április 23.
Idén már negyedik éve, hogy a Machine Head egyszer csak gondolt egy nagyot, és úgy döntött: a grandiózus metállemezekhez grandiózus koncertek illenek, ahol senki és semmi másra nem kell tekintettel lenniük, csakis arra, hogy egy adott estén éppen két és fél vagy három órát van kedvük játszani. Azóta semmi fesztiválfellépés, semmi előzenekar, Robb Flynnék teljesen egyedül járják körbe-körbe a világot, pénteken pedig már a második ilyen önálló, maratoni estéjüket tartották meg Budapesten a Barba Negrában, ami után már nem csak azt kívánom, hogy megint minél előbb térjenek vissza egy újabb körre, hanem azt is, hogy soha többé semmilyen más formátumban ne is akarjanak színpadra állni.
A több mint 25 éve zakatoló oaklandi banda ugyanis eleve egy irtó erős életművel és egy még annál is erősebb kiállással bír, ami pedig három órában – nagy megfejtés következik – pont kétszer olyan jól tud érvényesülni, mint 90 percben tudna. Már legutóbb, 2015 végén, a kisebb botlásnak beillő Bloodstone & Diamonds album utáni bulin is egy igazi diadalmenetre vittek minket, erről a második eljövetelről pedig fokozottan elmondható ugyanez: a szószátyár metálpápa Flynn és társulata egy még inkább vitatott lemez után most még határozottabban bizonyította be, hogy mennyire lehengerlően erős koncertzenekar. Aki pedig esetleg épp azért nem jött el, mert csalódásként könyvelte el az új Catharsis lemezt, az megint bánhatja a hiányzást. Már csak azért is, mert pont ez az új lemez az, ami rávilágított, hogy a Machine Head koncertjein mára egyetlen dolog a lényeg: hogy a nagyszabású előadás közönsége egy katartikus élménnyel menjen haza. És le merem fogadni, hogy péntek este a legtöbben megint azzal mentünk.
Ennek kulcsa – még a dalok és az előadás milyenségét is megelőzve – leginkább magában Robb Flynn személyében rejlik. Az alapból felettébb karizmatikus énekes-gitáros az utóbbi időben egyre inkább direkt arra törekszik minden megnyilvánulásával, hogy minél inkább lenyűgözzön, és ami egy klipben vagy egy nyilatkozatban kínosan giccses és ripacs dolognak tűnhet (khm, azok a bizonyos fehér egyenruhák, meg a mainstream meghódítása, na persze), az élőben tökéletesen működik. Ez az ember egyszerűen arra termett, hogy egy színpadon a tenyeréből etesse a közönségét, amit pedig olyan lazán és hihetően csinál, ahogy arra csak a legnagyobbak képesek. Azt akarja, hogy teljesen odalegyél tőle, és hiába tudod, hogy a világon mindenhol pont ugyanígy köszöni meg a helyi régisulis rajongóknak a negyedszázados támogatást, pont ugyanígy köszönti az első MH-koncertjén járó „új vért”, és pont ugyanígy kérdezi meg, hogy vannak-e a házban sörivók – mégis őszintén odavagy. Egyrészt azért, mert valamennyire azért mégis igyekszik külön lekenyerezni a helyi színteret: most is többször kijátszotta a „Friday night in Budapest” kártyát, felemlegette, hogy legutóbb megnézték Drakula börtönét a Budai várban, és azt is jól tudta, hogy három hónappal előre lett teltházas a buli. Másrészt meg, most őszintén, ki ne lenne oda attól, amikor például hosszasan ecseteli, hogy mennyire lételeme a zene, hiszen a bulijain megjelenő közönségből a legtöbben alighanem pontosan ugyanígy vagyunk ezzel.
Flynn zenésztársai inkább a háttérbe húzódva rakosgatják hozzá a magukét az összhatáshoz, bár Dave McClain sodró dobolása ugye nagyjából folyamatosan fűti a bulit, de Phil Demmel leginkább csak a míves gitárszólókkal, a továbbra is az „új fiú” szerepben játszó Jared MacEachern bőgős meg a sűrű háttérvokálozással hívja fel magára a figyelmet. McClain és Demmel kaptak egy-egy párperces magánszámot is, de túl sok érdekességet ezekben sem mutattak, a szólóik leginkább arra voltak jók, hogy az ember szusszanjon egyet az intenzív metálkodások között. Azt talán mondani sem kell, hogy a négyes összjátéka végig tökéletesen feszes és húzós maradt, és a hangzást sem érdemes túl sokáig fejtegetni – középtájt állva pont kellően erős és arányos volt, a bunkóbb grúvos témák meg kifejezetten letaglózó módon dörrentek meg. És külön dicséret illeti a látványvilágot is. Legutóbb a színpadkép nagyjából kimerült egy nagy adag MH-logós molinóban meg valami alapra vett lámpázásban, ehhez képest most kifejezetten baromi jól nézett ki a buli, a fények folyamatosan lekövették a dalok dinamikai váltásait, a hosszú építkezéseket, de még McClain kétlábgépezéseit is.
Persze az is nagyon fontos tényező, hogy a banda kilenc nagylemezzel a háta mögött gond nélkül fel tud építeni egy olyan változatos koncertprogramot, amiben kényelmesen megférnek egymás mellett a korai évek zsigeri zúzdái, a flegma nu metal-himnuszok és az újabb keletű, hatalmas progresszív eposzok is. Nyilván ezek mindegyikének megvannak a maga fújolói, de ugyanúgy a rajongói is, szóval végeredményben nagyjából kerek a történtet.
Pláne úgy, hogy a mára klasszikus Imperiumtól kezdve megint folyamatosan ugráltunk előre-hátra a korszakok és a stílusok között. Igazából a 24 számos műsor nagyrészt egybe is vágott a 2015-ös szettel, csak persze egy bő maréknyi új számmal felfrissítve – és hiába váltott ki az új anyag sokakból sokakból hangos fanyalgást és köpködést, a koncertbe mégsem rondítottak bele a Catharsis tételei. És nem csak azért, mert az ezúttal tényleg jóval egyszerűbbre és rövidebbre vett, átlagosan négy perc körüli új daloknak idejük sem nagyon volt ilyesmire. A „fuck the world!” attitűddel tolakodó Volatile és a slágeresebb Kaleidoscope például egyaránt csont nélkül betaláltak a szett elején, a címadó Catharsis meg egyenesen az egész este egyik legkimagaslóbb csúcspontja lett – amennyire rém giccsesnek hatott a zártosztályos klipjével, élőben pont annyira volt felemelő élmény hallani és énekelni a hatásvadász refrént, az a bizonyos behemót groove meg simán az egész életmű legnagyobb rombolásai közé kívánkozik.
De nem minden új dal működött ilyen remekül. Az elöl állókat azért jól megmozgatta a szerintem kifejezetten butácska Is There Anybody Out There? és a mázsás riffekre egy erőltetett refrént húzó Beyond the Pale is, de én ezeket már boldogan elcseréltem volna jóformán bármi másra, ahogy a Triple Beam tuflák rapmetalját is. Akár még az új lemezről is jöhettek volna ezeknél jóval erősebb tételek, de mindegy is, mint mondtam, igazából sok vizet így sem zavart ez a pár rövid darab. A friss zúzdák mellett befért még egy lassúzás is, a műsor kétharmadánál esedékes szünet után jött a Behind a Mask akusztikus merengése, ami viszont már érezhetően nem igazán fogta meg a közönséget, tömegek vonultak ki róla a pult irányába – bár ha őszinték vagyunk, igazából az őstulok Davidian atombombája után valószínűleg bármelyik másik dalra is pont ugyanez történt volna. (A legtöbb elégedetlenkedést kiváltó új szám, a szörnyen giccses Bastards nálunk elő sem került, ahogy az aktuális EU-turné eddigi egyetlen állomásán sem – talán Flynnék is érzik, hogy azzal már csak a szövege miatt sem nagyon érdemes próbálkozni Amerikán kívül, és igazából jobb is volt ez így nélküle.)
Ami a korábbi anyagokat illeti, azok nagyjából egyenlő arányban képviseltették magukat. Egyedül a banda 2007-es prog-thrash-mesterműve, a The Blackening kapott egy fokkal nagyobb hangsúlyt, ahogy azt illik. Az újkori Machine Head magnum opuszának megint lement a fele, négy darab dal, a lemezt nyitó Clenching the Fists of Dissent nyolc percen át örvénylő rifforgiáját azon nyomban be is jegyeztem életem legepikusabb epizódjai közé. Szintén nagy csúcspont volt a ’11-es sáskás album legmeghatóbb dala, a Robb zeneszeretetről szóló monológjával felvezetett Darkness Within is, amit mindig hátborzongató élmény hallani, kiváltképp azzal a bizonyos össznépi énekeltetős levezetéssel megkoronázva. Aztán persze ott voltak még a régi lemezek kötelező alapvetései is: a Bulldozer, a The Blood, The Sweat, The Tears, a From This Day, a Ten Ton Hammer és az elnyűhetetlen Davidian egytől-egyig hatalmasat taroltak, utóbbi után tényleg kell is az a pár perces szünet, amíg a banda kicsit levonul a színpadról. Ráadásul a záró blokkban előkerült még az Exhale the Vile és a Blood for Blood is, csak hogy tényleg jusson pár jutalomfalat az igazán régi hardcore arcoknak is.
Nehéz eldönteni, hogy ez a buli vagy a három évvel ezelőtti volt a jobb. A hangulat ahogy akkor, úgy most is a plafont verdeste, elöl a keménymag végig ugyanúgy őrjöngött, a hátrébb állók meg ugyanúgy bólogattak vigyorogva, és hiába volt a ’15-ös dallista egy árnyalatnyit erősebb, a mostani parádés látványvilág simán kompenzált ezért. És nem is csak a színpadkép meg a fények, hisz a zárásnak tartogatott gigászi Halo fináléjához még egy hatalmas konfettiesőt is kaptunk az arcunkba – giccs, persze, pont olyan giccs, mint az új számok, de ami működik, az működik. Három órában meg aztán fokozottan jól működik, bár a végére már fizikailag is kifejezetten kimerítő, de ki merem jelenteni, hogy aki soknak érzi ezeket a maratoni koncerteket, az egyszerűen nem szereti eléggé a Machine Headet. Én nagyon, a pénteki buli után meg pláne, és ezennel meg is van bocsájtva az a félresikerült új lemez.
Fotók: Photoinvisible / Barba Negra
