2017. november 30.
Eleve erős hardcore-közeli bulik voltak a múlt héten Budapesten, többek között hétfőn a Stick to Your Guns, majd szombaton a Counterparts mutatta be az új lemezét, de a legkeményebb esemény mégis vasárnapra jutott: a belga Nasty, a kaliforniai Lionheart és a kanadai Get the Shot érkezett a Dürerbe, hogy szétdaráljanak minket a bolgár Last Hope brigádjával kiegészülve. Az eredetileg a 041-es terembe szervezett rendezvény a nagy érdeklődés miatt végül átkerült a nagyterembe, aminek először nem nagyon örültem, mivel szerintem az ilyen koncertek közvetlenebbek és családiasabbak a kisebb termekben. Most már belátom, hogy így sokkal jobb volt, mert egyrészt kényelmesen elfértünk, másrészt több érdeklődő meg tudta nézni a zenekarokat.
A szófiai Last Hope nagyon gyakori vendég Budapesten, de mindig örülök, ha visszatérnek, szóval ezúton is köszi a szervezőknek a last minute meghívásért! Régi sulis hardcore zenéjük nem világmegváltó, de szerintem teljesen élvezhető, bár először sajnos sovány nézőszámmal kezdtek, de szép lassan csordogált be az embersereg. Ez nem tántorította el azt a néhány fazont, akik már az első dalnál megnyitották a pitet, meg merném kockáztatni, hogy közülük páran csak a ’Hope miatt érkeztek. A bolgárok rövidke showjából nem hiányozhatott például a Chain Reaction vagy az Alive, és szerintem korrekt bemelegítést tartottak a többi zenekarnak.
Mielőtt rátérnék a másodikként fellépő Get the Shot bulijára, beszúrnék egy kis intermezzót a bandáról, mert egészen a koncertjükig fogalmam sem volt, hogyan álljak hozzájuk, el is mondom, hogy miért. Februárban a Comeback Kid előtt nagyon csíptem, amit letettek az asztalra; a No Peace in Hell albumot is rongyosra hallgattam – és lusta voltam belegondolni, hogy milyen sok riffjük hajaz más zenekarok dallamvilágára vagy hangzására. Aztán rájöttünk, hogy a lemezről egy dal (Prometheus, ezt leszedték pl. Spotify-ról is) szinte egy az egyben másolata egy Incendiary-számnak (God’s Country), és az ő zenéjükért oda meg vissza vagyok. Ez csak a legdurvább példa, de akár a Comeback Kid és a Suburban Scum témáit vagy az Expire breakjeit is említhetném. Nem szőrszálhasogatni szeretnék, mert egy ilyen egyszerűségre és közérthetőségre törekvő műfajban nyilván előfordulhatnak akarva-akaratlanul is áthallások, de ez kompletten nyúlás. Emiatt mozgolódott bennem a kérdés, hogy ezzel számomra hitelét vesztette-e a Get the Shot egész munkássága és ezentúl ignorálom-e őket, vagy sem.
Na, ez a kérdés körülbelül fél perc alatt el is dőlt, amikor a kanadaiak berobbantak a színpadra, megszólalt a Purgation/Faith Reaper, Jean-Philippe Lagacé elordította magát, és ezzel igazán elindult a vasárnap esti mosh-matiné. JP kisebb motivációs beszédekkel (beszéd? dühös ordibálás!) vezette fel a dalokat, rögtön az Erase the Scumot egy „Fuck racism, fuck sexism, fuck homophobia, fuck fascism!” felkiáltással, de később beszélt arról is, hogy a hardcore menedéket nyújt mindenki számára, aki másnak vagy kívülállónak érzi magát a világban. A számok alatt elég aktív volt a közönség annak ellenére, hogy azért még mindig kicsit szellősen álltunk, de a zenekar abszolút értékelte a mozgást és megosztották velünk, hogy Budapest volt az egyik a turnédátumok közül, amit nagyon vártak, mert szerintük a legjobb show-k nálunk vannak! A srácok új albuma, az Infinite Punishment sajnos nem sikerült olyan erősre, mint a No Peace in Hell, de néhány dal nem is volt annyira rossz. Lenyomták a Demon Stompot, az Absolut Sacrifice-t és a Blackened Sunt, amiben eredetileg Jesse Barnett közreműködik a Stick To Your Gunsból. Hallottuk még egyébként a Rotting Idolst és a Breathing Fire-t is, illetve a Cold Heartedet zárásként. Nagyon dühös negyven percnek lehettünk részesei, amin nem mondom, hogy unatkoztam volna, hanem inkább néha már furcsállottam az énekes pózerkedéseit az izmaival és a mikrofonkábellel (lehet, hogy ő még koncert közben is gyúr, haha). Mindenesetre a zenekar rendesen visszahozta magát nálam ezzel a bulival.
Az este legnagyobb visszatérője nem más volt, mint a várva várt Lionheart. Bár az oaklandi zenekar a múlt nyáron búcsúturnét tartott (a mi Rockmaraton fesztiválunkat is érintve) és „feloszlott”, de idén július végén mégis bejelentették, hogy csatlakoznak a Nasty turnéjához és még új album is érkezik, ami végül november 10-én jelent meg. (Kis lábjegyzet, hogy nekem ez a feloszlás dolog nagyon bűzlik, pláne ha belegondolunk, hogy ebből mennyit profitálhatott a zenekar, szóval ez jó eséllyel csak egy jól irányzott marketingfogás volt.)
Magát a visszatérést egyáltalán nem bánom, hiszen Rob Watson és csapata ezúttal is nagyon erős koncertet adott. Az új lemezt (Welcome to the West Coast – most figyelj! – II) még csak párszor hallgattam meg, van rajta pár jó tétel, de összességében kicsit gyengébbnek tűnik a legutóbbi albumaiknál. Egy szavam sem lehet például a Trial by Fire-re, amire majdnem szétszedtem az 5-ös buszt a Dürerbe menet, élőben viszont már nem is volt szükség a „majdnem”-re! Irtó kemény folytatás következett a Rest in Powerrel és a Painnel, a Love Don’t Live Here előtt pedig már felkonferálásra sem volt szükség, egy emberként ordította a tömeg az „első szabályt”, a „másodikat” és a „harmadikat”. Ezalatt persze végig színpadról röpködő emberek, mikrofonba együtt-ordítás, hátrébb kisebb karateszakkör zajlott, szóval szerintem kitettünk magunkért a koncert alatt. A soron következő Still Bitter Still Cold alatt viszont akkora poént játszott be a zenekar, hogy nem hiszed el. Előtte is laza volt a hangulat a dalok között, de amikor konkrétan két riff között bejátszották a „smoke weed everyday” sort, az annyira váratlan volt, hogy kitört a nevetés. Ezutánra pakolták a bivalyerős circle pittel nyitó Keep Talkin’-t, a Ratet és a Lock Jaw-t, szóval nem maradt „haha, yeah” nélkül az este! Tökéletes volt zárószámnak az LHHC is, csak kissé furcsa volt Budapesten azt ordítani teli torokból a „where we at?” kérdésre, hogy „we at Northern California”.
A Lionheart végére tulajdonképpen nulla erőm maradt mozogni, dehát a Nasty nem kívánságműsor. A belga beatdown-hardcore istenség idén márciusban már járt nálunk, csakhogy nem Budapesten, hanem az esztergomi Sportalsóban. Azon a koncertjükön (is) annyira jól éreztük magunkat, hogy bezsongva vártuk már a következőt, ami nem sokat váratott magára. Időközben ősszel kiadták az új albumukat Realigion címmel a Beatdown Hardwear Records-nál, aminek zseniálisan swag és bling-bling imidzse még Matthias Tarnath full aranyszínű mikrofonjában is visszaköszönt. Ha ez még nem lett volna elég, az intro a Realigionnel egy időben kiadott elektronikus átdolgozásos kislemez, a NST RMX egyik tétele, a F*** Your World volt, ami nekem kb. kiégette az agyamat – de sebaj, egy-két perc múlva rögtön helyretette az At War with Love és a Fire. Ezután az átvezető szöveg helyén kicsit nehezen esett le, hogy miért is mutogat az ujjaival Matthi totál csendben, de azt próbálta imitálni, hogy a konzol-játékozástól koszosak lett az ujjai, szóval jött a Drty FNGRZ II. Az iszonyúan erős, háromnegyed órás szettből nehéz bármit is kiemelni anélkül, hogy leírnám a teljes számlistát – annyira királyul összeválogatták a dalokat az összes nagylemezükről, hogy egyáltalán nem volt hiányérzetem. Egy különleges momentumot azonban mégis megemlítek: az alaphelyzetben is az egyik kedvencem, a Slaves to the Rich végén nem más közreműködhetett a mikrofonnál, mint Márton Balázs barátunk a Still Coldból! A végén Nastyéknek is sikerült egy 10/10-es záródalt eltalálniuk a csordákkal teli Zero Tolerance-szel, majd a kedvenc instrumentális számomra sétáltak le a színpadról (Outro, Shokka).
Azt hiszem, sokunknak szüksége volt már egy ilyen hardcore-bulira, ahol az ember szabadon mozoghat és ordíthatja a szövegeket ilyen brutális bandák alatt. Utoljára talán a Bane búcsúbuliján láttam a nagyteremben hasonlóan durva mosh pitet, bár ahhoz nyilván nem ért fel ez az este, de néha így is komolyan az életemet féltettem a pit szélén, haha. Remélem, lassan mindenki kezd lábadozni a sérüléseiből! Köszönjük a szervezést a Phoenix Music Hungarynek.
Fotók: Bodnár Dávid (galéria itt)
