Amikor az öreg rókák ellopják a show-t

Amikor bejelentették, hogy a Stick to Your Guns novemberben újra Budapesten koncertezik, elgondolkoztam azon, hogy most már kihagyom őket, hiszen a kaliforniai hardcore-banda szinte hazajár hozzánk, nagyjából évente látjuk őket itthon. Bevonták maguk mellé supportnak a Being As An Oceant és a Silent Planetet, de számomra csak akkor dőlt el a részvétel kérdése, amikor hozzácsaptak a turnéhoz egy régi nagy nevet is: a First Bloodot. Lássuk, hogyan zajlott az este a Dürer Kertben!

silentplanetA bulit a keresztény vonatkozású kaliforniai Silent Planet nyitotta. Az első benyomásom (és sajnos a további is) egy nagyon erős Northlane-utóérzés volt, csak az ausztrálokra jellemző meglepő ütemváltások nélkül, kicsit kevésbé technikás dalokkal. Az énekes Garrett Russell sok spoken word-szerű részt nyomott bele a djentes próbálkozásokkal vegyített metalcore szettbe, de mintha nem mindenhol passzolt volna igazán a vokál ritmikája. Ezen a pici pontatlanságon kívül viszont színesen használta a különböző énektechnikákat, valamelyest próbált kontaktolni a közönséggel is, de mégis az a véleményem, hogy a srácnak szüksége van még egy kis időre ahhoz, hogy igazán át tudja adni a zenéjét a hallgatóságnak. A koncertjük abszolút pozitív meglepetése viszont a basszusgitáros, Thomas Freckleton tiszta éneke volt számomra. Annyira profin kivágta a magas hangokat is, hogy már megfordult a fejemben a playback gondolata, szóval le a kalappal. Bár az utolsó számoknál már eléggé unatkoztam, a záródalt jól választották meg (Depths II), hosszú monológos-építkezős percek után hirtelen egy egész szép katarzis-szagú részt hoztak elköszönésképpen.

firstbloodSzintén a tengerentúlról jutott el hozzánk a 2016-os év egyik legerősebb hardcore-albumát kihozó First Blood, idén már másodjára. Úgy vártam a kezdésüket, mint kisgyerek a karácsonyt, ami kapásból baromira odavágott a Rules of Justice-szal – ez egyébként a személyes kedvencem is a Rules albumról. A zenekar szépen felépített setlistet hozott, aminek túlnyomó részét az új albumos számok képezték, bivalyerős megszólalással. Az egykor még a Terrorban bőgőző Carl Schwartz egymás után ordította az arcunkba a dühösebbnél dühösebb slágereiket: volt itt például Fuck the Rules, These Are the Rules, Rules of Life, de visszakanyarodtak a 2010-es lemezükhöz is egy Silence is Betrayal és egy Preamble erejéig is.

Több idősebb arcot láttam megjelenni miattuk, ugyanakkor a fiatal tizenévesek sem mind karba tett kézzel állták végig a srácok műsorát, ez szerintem mindenképpen pozitívuma volt az estének. A zenekar nem szaporította túl a szót a dalok között, de az a néhány mondat kifejezetten kedves volt, amivel mozgásra biztatták az embereket. Itt már volt is néhány stagedive, és a közönség abszolút vevő volt a lenyújtott mikrofonra és a twostep-kompatibilis riffekre is. Zárásként kaptunk egy gyönyörű Rules of Crisist és egy ütős Rules of Convictiont, meg is érdemelték a nagy tapsot; szerintem sikerült felülmúlniuk a legutóbbi koncertjüket. Zsigeri és sallangoktól mentes volt ez a 30-40 perc, nekik elhittem, hogy valóban örülnek annak, hogy itt játszhatnak nekünk és megmozdulnak az emberek a szettjükre. Carl pedig részemről megnyerte az este legjófejebb frontembere címet is, hiszen ha jól láttam, a négy zenekarból csak ő volt képes a végén a közönségen keresztül elhagyni a színpadot, külön-külön megköszönve a rajongóknak a részvételt.

beingasanoceanA szeptemberben új lemezzel jelentkezett Being As an Ocean nemrég vált el a kiadójától, és immáron függetlenként mutatta be nekünk a Waiting for Morning to Come dalait. Őszintén szólva én az utolsó három albumukat végig sem hallgattam, egyszerűen nem köt le a zenéjük, de amikor az utóbbi években véletlenül odakerültem a koncertjükre, többnyire pozitív hangulattal jöttem ki a végén. Joel Quartuccióék valahogyan meg tudják csinálni azt, hogy bemész rájuk dühösen/feszülten/depressziósan, de a szettjük végére elhitetik veled legalább fél órára, hogy ez a világ nem is olyan szar, sőt! Spoiler alert: ez most nem történt meg, pont ellenkezőleg. Bár náluk már rég feladtam, hogy bármilyen műfajba besoroljam őket, de most a setlist nagy része poszt-rockos próbálkozásokból állt, és szerintem pont ez lett a vesztük. Poszt-rockban nem egyszerű olyat alkotni, ami igazán változatos és fogós, és ez nem is sikerült a srácoknak, pár dal után már untam a kissé egysíkú show-t és elszaladtam inkább egy First Blood-pólót venni.

Azonban volt néhány elismerni való pillanata is a műsoruknak. Joel mindig nagyon energikus és közvetlen, ezúttal is gyakran lejött a színpadról fél-egész számokat elénekelni, felsegítette a színpadra a beugrani vágyó srácokat, szemlátomást próbált vigyázni mindenki épségére. Ők is szinte már hazajárnak hozzánk, csípik Budapestet, így meglepték a rajongóikat egy olyan számmal is, amit még sosem játszottak el élőben (Glow). További fix pozitív momentum náluk az énekes-gitáros Michael McGough különleges énekhangja, de Joel is nyomott pár sor tisztát a rengeteg spoken word és némi ordítás mellé, amiket szintén nem hallottam hamisnak. Ezúttal a közönségnek is sikerült kigyógyulnia a magyar népbetegségből: eddig szinte kivétel nélkül az összes koncertjükön egyetlen sort tudott mindenki fejből, a This Loneliness Won’t Be the Death of Me „God, I’m so sick of this place” kiállását, most valamennyivel többet. Egy dolgot viszont végképp nem értettem: az utolsó számnál bővült a gitárok száma háromra, de hogy ennek mi haszna volt, arra nem sikerült rájönnöm.

A srácok műsorát egyébként teljes egészében vissza lehet nézni a ‘tyúbon, mint ahogy lejjebb a Stick’ buliját is.

stick2

Ha a BAAO-n sokan voltak a nagyteremben, akkor a Stick to Your Guns hardcore-metalcore slágergyárára aztán tényleg megtelt a helyiség. Várható volt, hogy nagyon nyomatni fogják az új anyagot, hiszen a True View egy hónapja jelent meg, rögtön kezdésnek erről jött két szám (3 Feet from Peace és The Sun, the Moon, the Truth: „Penance of Self”). A közönség egy része becsületesen énekelte a szövegeket, amire szükség is volt egy baki miatt, ugyanis Jesse Barnett frontembert az egész koncert alatt alig lehetett hallani, annyira el lett rontva a hangosítás. Ez megölte számomra a bulit, hiszen neki pont baromira egyedi orgánuma van, száz énekes közül is felismerhető a hangja. Ha ezt nem vesszük figyelembe, a zenekar habitusa észrevehetően pozitívabb volt az előző itthoni fellépéseikhez képest, ami dobott a hangulaton azért. Bár a Walls of Jerichóból ismerős Chris Rawson minden koncerten nagyrészt inkább a levegőben tartózkodik a gitárjával, de a másik gitáros, Josh James is megmozdult végre és még az unott pókerarcát is elfelejtette bemutatni. Nagyot zúztak néhány Disobedient lemezes slágerrel (What Choice Did You Give Us?, Nobody, Nothing You Can Do to Me), de játszották például a We Still Believe-et és a Married to the Noise-ot is az új számok közül. A Universal Language sajnos nem szerepelt, pedig az szerintem még ezeknél is jobb dal.

Már kezdtem feladni a reményt, hogy esetleg kapunk még néhány régi számot a The Hope Divisionről vagy a Diamondról, amikor hirtelen lementek a zenészek a színpadról. Azt gondoltam, hogy megint el fogják játszani a szokásos visszataps-percekigvárnak-visszajönnekkétszámra sztorit, de legnagyobb meglepetésemre Jesse fent maradt és a nyakába vett egy akusztikus gitárt. Egymagában lenyomta a The Reach for Me: „Forgiveness of Self”-et és a Left You Behindot, illetve szokatlan módon beszélt is pár percig a közönséghez, amivel bensőséges hatást keltett. Csak ezután jött vissza a zenekar és búcsúzóul még jól megmozgatták a termet az Amberrel és az Against Them All-lal.

A kevés negatívum ellenére is kijelenthető, hogy egyre profibb és rutinosabb a Stick To Your Guns legénysége, de számomra mégis egyértelműen a First Blood volt az este nagyágyúja. Köszönjük a szervezést a Phoenix Music Hungary-nek!

Fotók: Bodnár Dávid (galéria itt)

  • Zsolt Kiss

    azt lehet tudni, hogy miért volt szar a mikrofon a STYG-n? Végig a koncerten kurva jól szólt minden, Jesse-ből meg szar se hallatszott.