Rég nem látott mélységek: Converge – The Dusk in Us

Nagy bajban vagyok. Nehéz ugyanis minden elfogultságomat félretéve nem ódákat zengeni egy aktuális Converge-lemezről, mivel amit Jacob Bannonék művelnek, az életem szerves része, a komplett létezésem egyik alappillére, valamint a metalcore esszenciája egyaránt. Bár a kétezres évek végén a megosztóbb No Heroes / Axe to Fall albumpáros belőlem is ambivalens érzéseket váltott ki, de az 5 éve kidobott All We Love We Leave Behind után úgy leesett az állam, hogy azóta sem találtam meg. Így hát érthető, hogy már az új anyag hírétől is kirázott a hideg, a megjelenését pedig jobban vártam, mint éjszakás műszak után az első buszt. Aztán eljött november 3., ők pedig előálltak az év albumával. Ismét.

Az egyik legszimpatikusabb dolog a srácokban mindig is az volt, hogy sosem próbáltak meg még egy Jane Doe-t írni, „megtörtént, fasza volt, lépjünk tovább” hozzáállással hozták az újabb anyagokat, ezzel bizonyítva, hogy jóval többek egy egylemezes csodánál. Ez pedig most, a The Dusk in Us megjelenésével sem változott: amit itt hallunk, az ízig-vérig Converge, minden védjegyével és érzelmi paraméterével együtt, ám egy teljesen más közegbe repít el minket. Ez a 13 dal pontosan olyan, mint az – egyébként gyönyörű – borító: egy zaklatott rohanás az éjszakában, mely nüansznyi pihenőket ugyan hagy, de csak azért, hogy utána újra bedarálhasson. Szétszakít, összerak, majd ismét feldarabol, egy tökéletes ív mentén végigrángatva minket. Ez a szürke és komor légkör pedig egyre intenzívebb mértékben válik eggyé a hallgatóval minden egyes hallgatás során, valamint újabb és újabb értékeket, kapaszkodókat tár fel ebben az elsőre talán kissé banálisnak ható egyvelegben. Egyszerűen ez a Converge legsötétebb albuma az alapmű Jane Doe óta, az elmúlt 16 évben egy alkalommal sem húztak le ilyen mélységekbe.

A dalok közül szinte lehetetlen bármit is kiemelni: az Under Duress disszonáns zajongása, az Arkhipov Calm őrült technikázásai és követhetetlen ritmikája, a túlnyomórészt torzítatlan gitárra és tiszta énekre építkező címadó (mely a lehető legjobb helyen töri meg néhány percre a lemez pusztítását), a kissé bölcsészhardcore-beütésű Broken by Light, vagy a már túlontúl zaklatott I Can Tell You About Pain egyaránt helyet érdemelnének egy Converge-válogatásalbumon, de ennek a háromnegyed órának minden egyes pillanata, rezdülése megérne egy önálló bekezdést, elképesztően tökéletes az egész. A hangzás ezúttal szokatlanul tiszta – magukhoz képest persze –, ám ez semmit nem vesz el abból a tipikus Converge-élményből, melynek kultikus státuszukat köszönhetik. Jacob Bannon előadásmódja konstans elborult, viszont még soha nem használta ennyire magabiztosan és változatosan a hangját, feldúlt monológjai pedig minden eddiginél súlyosabban csapnak szíven. Ben Koller őrült dobjátékával szabályosan kikalapálja a lelkünket, azonban akinek köszönhetően végleg kiteljesedik az anyag, az ezúttal is Kurt Ballou, aki producerként és gitárosként egyaránt képtelen mellényúlni, sokadszorra immár. Hibákat vagy kevésbé arcleszedős momentumokat pedig nagyítóval sem találunk: a The Dusk in Us egyszerre lesújtó és csodálatos, megöl és életre kelt, ez a velőig hatoló hidegrázás pedig sokadik hallgatásra is csak fokozódik bennünk. Ennyire őszinte, ám mégis egzakt dühkitörést pedig már nagyon régóta nem hallottam senkitől.

Csak magamat tudom ismételni, de a Converge újfent megerősítette pozícióját a mezőny élvonalában, az pedig, hogy így negyvenen túl is képesek mindenki másnál átütőbb erővel padlóra küldeni (és kicsit sem váltak megélhetési zenészekké), mindenképp példaértékű. Ez az album pedig minden egyben: ideális ugródeszka a velük frissen ismerkedő hallgatóknak, egy stabil és megbízható helyzetjelentés, valamint méretes pofon a még mindig az At the Gates-témák és a szarópózban előadott breakdownok állóvízében sínylődő metalcore-zenekarok garmadájának. Pontosan így kell ezt csinálni 2017-ben. 10/10