Ami ’16-ban kimaradt, #2: Korn – The Serenity of Suffering

A Korn azon zenekarok közé tartozik, akiknek a pályafutása két, élesen elkülönülő szakaszra osztható. A nu-metal egykori zászlóshajója 2004-ig szinte egyenes úton tört felfelé a kaliforniai Bakersfield utcáiról egyenesen a keményzenei világ legjobban menő neveinek klubjába, amikor is Brian „Head” Welch hirtelen távozása fordulópontot hozott a banda karrierjében, és Jon Davisék mintha azóta sem találnák meg a helyes utat. Ehelyett az utóbbi bő egy évtizedben gyakorlatilag felváltva osztják meg a közönségüket kísérletezős lemezekkel, majd vágnak erőteljes, de erőltetett (és emiatt hasonlóan megosztó) retrós hátraarcokat, és hiába tért vissza időközben a tékozló gitáros is, a korábbi elismeréseket a vele készült összeborulós lemezzel sem sikerült újra kiérdemelni. Alighanem a zenekar is érezhette, hogy most már valami nagyon komolyat kellene letenni az asztalra, így a tizenkettedik nagylemez, a The Serenity of Suffering megjelenése előtt minden eddiginél magasabb fokozatra kapcsolták a hype-gépet, csak úgy záporoztak a felcsigázóbbnál felcsigázóbb nyilatkozatok: „most már tényleg újra egymásra hangolódtunk Headdel,” „ez a lemez már már tényleg olyan súlyos lesz, mint a régiek,” „nézzétek, beszerveztük Corey Taylort is!” – a nagy kérdés megint az volt, vajon a sok nagyotmondásból végül mennyi lesz igaz.

Nos, a The Serenity of Sufferinget elindítva szinte azonnal robban is az arcunkba a bomba: az Insane nyitánya egy óriási behemót groove-val, falbontó hangzással dörren meg. Davisék nem beszéltek mellé, amikor egy irtó kemény lemezt vetítettek előre. A gond csak annyi, hogy az anyag kigyúrt izmai mellé sajnos óhatatlanul is izzadságszag párosul. Jóformán az egész lemez egy nagy nosztalgiatrip, ami hiába tud néhol egészen fogós is lenni, de a kelleténél jóval többször villant korábban már szinte pontosan ugyanígy elsütött ötleteket. Ezúttal főleg az Untouchables album hangzásvilága az irányadó, de majd’ két évtizeddel a Twist és a Freak on a Leash után újra előkerülnek a jellegzetes vakkantós halandzsavokálok is (Rotting in Vain), sőt, még a Drowning Pool halhatatlan „let the bodies hit the floor” rigmusát is sikerült újrahasznosítani (Everything Falls Apart). Arról meg már ne is beszéljünk, hogy szerencsétlen Jonnak 45 (negyvenöt!) éves korára sem sikerült azon túllépnie, hogy a benne élő gyermek hányattatásairól énekeljen (The Hating). Kész csoda, hogy skótdudás betét nincs a lemezen – helyette viszont akad némi oda nem illő scratchelés az utolsó előtti tételben (Next in Line), na meg ott van még az a bizonyos Corey Taylor-kameó is. Ha valamivel, hát a Slipknot frontemberével aztán tényleg kivédhetetlen slágerré lehetett volna tenni a lemez egyik dalát, de még ezt a ziccert is sikerült kihagyni, az A Different World ugyanis nem sokkal több, mint a 2002-es Beat It Upright című dal főriffjének újrahasznosítása egy teljesen szürke refrénnel párosítva, amin Taylor pár sora már nem sokat tud segíteni.

Mindezek ellenére az elfogult ősrajongóknál tényleg akár működhet is a dolog, mert a védjegyszerű héthúros hangzás tényleg kikezdhetetlen, és az évtized három keményen visszapillantózós anyaga közül még mindig a The Serenity of Suffering a leginkább lényegre törő. Viszont kicsit távolabbról nézve a lemezt, ennél még a sokat vitatott dubstepes album is érdekesebb volt (pedig még annak is csak a fele volt hallgatható), a 2005-ben az első nagy szemöldökráncolásokat és köpködéseket kiváltó See You On the Other Side meg egyenesen a dalszerzés magasiskolája, de hát a Korn rajongói soha nem a nagy megagyalások miatt szerették a zenekart. Amiért meg szerették, abból itt is találni, még ha olyan is az egész, mint egy lerágott csont, amin hús már egy fél fogunkra való sincs – de azért az íze miatt még el lehet nyalogatni egy darabig. 5/10