Twenty years of pain – Húszéves az At the Gates csúcsműve

Vannak a zenetörténelemben azok a kivételes lemezek, amelyek nélkül minden más lenne. Lemezek, amelyek 30-40 perc alatt egész műfajok hangzását határozták meg. Metal körökön belül tucatnyi ilyen alapművet is fel tudunk sorolni, a Black Sabbath-tól a Reign in Bloodig, a Led Zeppelin I-től a Cowboys from Hellig, az Iron Maidentől Kornig. (Az vajon miért van, hogy ezek majdnem mindegyike az előadó zenekar nevét viseli?) Az ezredforduló felé közeledve aztán ritkulni kezdtek az ilyen mérföldkövek, de még mindig hátra volt egy olyan album, ami majdhogynem egymaga alakította ki, hogyan is szólt a metálzene mainstreamje a kétezres évek elején. Ez az album nem más, mint a svéd At the Gates dallamos death metal mesterműve, a Slaughter of the Soul, és történetesen éppen a múlt hétvégén töltötte be a huszadik születésnapját – ünnepeljük hát egy kicsit.

Persze, az a pár sorral feljebb tett hangzatos kijelentés tényleg elnagyolt valamelyest, lévén a stoner vagy a power metalra például vajmi kevés hatással bírt az At the Gates, de tény, hogy az ezredforduló környékén egyszerre nagyon sok banda kezdett el svédelt riffeket írni az Atlanti-óceán mindkét partján. És bár az is igaz, hogy ezeket sem kizárólag Björlerék ihlették, mégis ha egyetlen lemezre akarjuk visszavezetni a jelenséget, az csak és kizárólag az ő ’95-ös remekművük lehet. Hogy miért? Erre még visszatérünk, de először – a banda történelemóráját átugorva – nézzünk szét az akkori göteborgi metálszíntéren.

A műfaj

1995-ben a délnyugat-svédországi városban épp a csúcsra törés küszöbén állt a dallamos death mozgalom. Ez akkoriban igazából annyit jelentett, hogy volt három zenekar, az In Flames, a Dark Tranquillity és az At the Gates, akik egyaránt azzal kísérleteztek, hogy az extrém metál tempóit és vokálstílusait egy dallamosabb megközelítéssel házasítsák, és ’95-’96 telén szinte egyszerre, három hónap leforgása alatt adtak ki három, azóta egyformán hivatkozási pontként szolgáló lemezt. A sort jelen cikk alanya nyitotta november 14-én, majd hó végén jött a The Gallery a Dark Tranquillitytől, akik igazából egy kicsit mindig is kilógtak az említett sorból – Henrikssonék ekkoriban éppen még jóval szerteágazóbb (szép szóval progresszívebb, csúnyával meg kiforratlanabb) dalokat írtak, mint az átlag, rengeteg ütemmutató-, tempó- és hangnemváltással. Mára persze sokat változtak, de a kísérletező hajlamuk mindvégig megmaradt, és talán ennek is köszönhető, hogy lényegében azóta is egy lépéssel az igazi reflektorfény mellett menetelnek előre. Végül a következő februárban megjelent az In Flames The Jester Race című lemeze is, amely a DT-énél már ekkoriban is jóval egyértelműbb, befogadhatóbb zenét rejtett (már amennyire ’96-ban egy maideni dallamokkal beoltott death metal-lemez befogadható volt) – két évtized távlatából azonban már az is látszik, hogy még ha el nem is járt fölötte az idő, de azért megpatinásodott. Igazából egyáltalán nem csoda, hogy manapság Fridénék is már egész másban utaznak.

Az album

Az At the Gates viszont egy lépéssel a másik két csapat előtt járt, és nem csak a megjelenés dátumát tekintve. A Slaughter of the Soul nemhogy a göteborgi színtér legidőtállóbb műve, de egyenesen kortalan. Először is egyértelműen ez a leginkább mai hangzású anyag a legendás Fredman stúdió korabeli munkái közül (szubjektív véleményem szerint emellett minden idők egyik legszebben szóló metállemeze is): a vastag, láncfűrészélű gitársound mélyen az arcunkba hasít, a dobhangzás kristálytiszta és bivalyerős, és Tomas „Tompa” Lindberget is szinte magunk mellett érezzük, amint a mikrofonba acsarkodja kiábrándult sorait. Rettentően kiábrándult sorait. Az ekkor 22 éves főhős a Flames csillagászati témáival és a Tranquillity elvontabb, szótárazós szóképeivel ellentétben jóval direktebb és földhözragadtabb dolgokat vetett papírra – a lemez szövegkönyvében leggyakrabban előforduló három szó konkrétan a fájdalom, a hazugságok és a vak(ság). Persze, mondhatnánk, hogy ilyesmikről gyakran énekelt számtalan más kortárs előadó is, de ennyire ridegen húsbavágóan azért nem nagyon.

Ha pedig a keserű szövegeket és vokált olyan zeneszerzéssel párosítjuk, ami egyszerre táplálkozik a thrash metal tempóiból és riffelési stílusából, a svéd dallamérzékből, és fűszerezi ezeket pár kivédhetetlen kiállással (elég csak a címadó szám „GO!” felütésére gondolni), annak egy olyan intenzív fájdalomhimnusz-csokor az eredménye, amihez fogható nem csak a ’90-es évek derekán, de azóta sem gyakran született. A műfaj alapművei közül kétségkívül a legsötétebb és legagresszívebb darab. A dalok egyenkénti boncolgatásába nem is mélyednék bele, hiszen elég következetesen vannak felépítve, legtöbbjükben a verze-refrén séma érvényesül (kivéve persze a kötelező akusztikus átvezetőt és az elborult, szintiszőnyeges levezető tételt), de nem is hiányoznak a formabontóbb megoldások, a végeredmény abszolút magáért beszél. Inkább hallgassuk is végig:

A hagyaték

Amibe viszont mindenképp érdemes még egy kicsit belemélyedni, az a Slaughter of the Soul öröksége. Az album rögtön a megjelenés után jelentős sikert hozott a csapatnak, el is kezdték felváltva járni az öreg kontinenst és Amerikát is, olyan zenekarok társaságában, mint az Unleashed, a Dissection, a Morbid Angel vagy a Napalm Death. A sok turné alatt azonban felgyülemlett a társaságon belüli feszültség, és ’96 júliusában a Björler ikrek bejelentették, hogy kiszállnak a bandából, a többiek pedig úgy döntöttek, hogy nélkülük nem lehetséges a folytatás, és feloszlatták a magukat. A csúcson kell abbahagyni, ugye… A két testvér és Adrian Erlandsson dobos ezután az eredetileg thrash-közelibb, azóta pedig elég kanyargós utat bejárt The Hauntedban folytatták, Lindberg meg összeszámolni se tudjuk, hány bandában fordult meg azóta.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a dallamos death hangzást egyedül a göteborgi alapbandák triumvirátusa találta fel (hiszen ugyanekkor ugyanezzel kísérletezett már az angol Carcass vagy a finn Sentenced is), de az mindenképp az ő sikereiknek köszönhető, hogy a következő pár évben egyre több hasonló megközelítésű csapat kapott lehetőséget a bizonyításra: így lépett színre például az Amon Amarth vagy Soilwork, a finneknél meg a Children of Bodom és az Eternal Tears of Sorrow (bár az ottani színtér a maga billentyűcentrikusságában a power metallal is közeli rokonságot mutatott). Az ezredfordulóra pedig megjelentek azok a hardcore hátterű bandák is, akik magukévá tették a göteborgi gitárjátékot – erre a legkézenfekvőbb példa természetesen a hazai Bridge to Solace, de Németországban is megszámlálhatatlan brigád próbálkozott ezzel a Heaven Shall Burntől a Deadlockon át a Calibanig, és ezzel párhuzamosan Amerikában is elszaporodtak a svéd ihletésű bandák. És itt ugorjunk vissza a korábbi felvetésre, miszerint „bár az is igaz, hogy ezeket sem kizárólag Björlerék ihlették, mégis ha egyetlen lemezre akarjuk visszavezetni a jelenséget, az csak és kizárólag az ő ’95-ös remekművük lehet. Hogy miért?” Szóval tényleg, miért is?

Említettem, hogy az At the Gates mindig is egy lépéssel a többi göteborgi csapat előtt járt: ez Amerikára különösen igaz. Az, hogy egy svéd metálzenekar a kilencvenes években a tengerentúlra megy turnézni, pláne pár hónap alatt többször is, nagyon nagy dolog volt. Még a napjainkban széles körben a legsikeresebb svéd bandaként elismert In Flames is csak ’99 nyarán járt először az Államokban – persze a hírük jóval megelőzte őket is, de mégiscsak Tompáék voltak azok, akik a dallamos death hangzás számára utat tapostak a tengerentúlon, és amikor pár évvel később a többi északi alakulat is átjutott, az már csak olaj volt a tűzre. Innentől pedig már gyakorlatilag mindegy is, hogy a massachussetsi Randomfalván a 18 éves Jimmy a millennium előestéjén éppen a Slaughter of the Soult, a Whoracle-t vagy épp a The Mind’s I-t mutatta meg a hardcore-os haverjainak, mielőtt közös bandát alapítottak. Pár év alatt Amerika minden szegletében feltűntek a jellegzetes göteborgi riffekkel operáló bandák: északkeleten többek között a Darkest Hour, a Killswitch Engage, az All That Remains, az Unearth vagy a The Black Dahlia Murder; Floridában a Trivium és a The Absence; míg a nyugati parton pl. az As I Lay Dying vagy a Bleeding Through – és hiába a deathcore meg a djent (amelyben egyébként a szintén svéd Meshuggah tölt be hasonló szerepet, mint az At the Gates a metalcore-ban), az áradat azóta sem akar alábbhagyni. De ez már egy másik történet.

Térjünk inkább vissza az ATG történetére, mert szerencsére annak is van folytatása: 2008-ban a zenekar újra összeállít, hogy egy utolsó turnéval méltó módon tehessenek pontot a saját történetük végére. Aztán 2010-ben még egyszer; aztán 2012-ben megint. Végül addig-addig zenélgettek együtt, hogy tavalyelőtt egy új album írására adták a fejüket, ami tavaly meg is jelent, idén év elején pedig mi is kiértékeltük. Természetesen az At War with Reality sosem lesz akkora alapmű, mint a Slaughter’ (bár erre a mai világban szinte nem is lett volna semmiféle esélye), viszont méltó folytatása a zenekar korai életművének; az meg, hogy emellé még a Slaughter túlzás nélkül korszakalkotó dalait is rendszeresen újra átélhetjük élőben, akár még itthon a Dürerben is, tényleg mindennél jobb.