The Haunted – Unseen

Idei albumukkal a svédek egyszerre léptek új és ismerős területekre. Új, mert rengeteget vettek el a hazai ízekből, és adtak hozzá szokatlan, műfajidegen elemeket. Ismerős, mert talán a 2006-os The Dead Eye után kevésbé lett volna váratlan ez a lépés, hiszen ott már mutattak valamit ebből a kísérletezésből, még ha másképp sült is el az egész. Akkor egy, a hangulati elemekre minden addiginál – hangszeres és ének részről egyaránt – jobban építő, Dolving szavaival élve: „skizofrén” anyag született. Ha csupán a technikai megoldásokat vesszük figyelembe, az Unseen egyértelműen ezen a nyomon halad tovább, de egy sokkal letisztultabb és közérthetőbb formában, ugyanakkor ha az érzelmi töltetét nézzük, pontosan ellentéte annak.

A Never Better szűk első fél perce elhiteti velünk, hogy itt még sok szög lesz a fejünkbe verve, de aztán jön a refrén és vele együtt az értetlenkedés. Igen, Peter Dolving tisztán, dallamosan énekel, ám ezúttal nem a szenvedős hangján. Lehet kommerszséggel, meg a mainstreambe való vágyakozással dobálózni, de igazából nem érdemes, mert mindezek ellenére egy gyökereiben teljesen Haunted-ízű dalcsokor van terítéken, valamint aki ismeri egy kicsit is őket, annak meg sem fordul a fejében ilyesmi. A No Ghostot már kihozták egy élő felvétel formájában korábban, és ha eddig nem volt elég meggyőző, ezzel és a következő Catch 22-val már tényleg búcsút mondhatunk a debüt album lendületének és a Made Me Do It szenvedélyének is. A Motionless kicsit még villant a Revolveres időkből, svédes-középtempós verzéi az All Against Allt idézik meg, valamivel szelídebb formában, ezzel is mutatva, hogy azért teljesen nem vetkőztek ki magukból. A címadó szellősebb témái is rendkívül magukkal ragadóak, ahogyan itt kezd körvonalazódni az is, mennyire ügyes a dalok és egyben az album felépítése is. Az Ocean Park pedig egy lecke minden csapatnak: így kell egy tökéletes átvezetőt írni, emellett remek felvezetése a The City kezdésének is. A Themnél az a furcsa érzésem támadt, hogy felfért volna az 5 évvel ezelőtti kiadványra is, de mégiscsak jó helyen van itt, ezzel erősítve a két album közötti kapcsot, és játszik a már említett érzelmi ellentétekkel is (biztos nem szándékos a részükről, de az említett lemezek borítóinak hideg/meleg színvilága is nagyon találó). Végül a Done lassú és súlyos zárásával lesz teljesen egész a történet, ami után sem többlet-, sem hiányérzete nincs az embernek.

A refrénekre, leállásokra és az egész albumra igaz, hogy nem elsőre fog működni igazán, amit talán felesleges is hangsúlyozni, de a manapság divatos megoldások mellett kissé ijesztő lehet a stílus ilyesfajta kibontakoztatása, így könnyen feledésbe merülhet. Akinek nincsenek hatalmas elvárásai velük kapcsolatban, vagy meg akarja menteni magának az albumot, annak egy merőben más és nyitott hozzáállást kell tanúsítania, mert a csapat is ezt tette, és egyáltalán nem lett rossz a végeredmény. Személy szerint sokkal inkább díjazom ezt az irányt, mint ha kapnánk még egy vagy több Versust, miközben egyik szemem sír, a másik nevet.

8/10