2013. június 9.
A hazánkat sújtó rekordokat döntő árvíz krízis árnyékában igyekeztünk a ti kedveteket is jobbra deríteni eheti mozgókép válogatásunkkal: reméljük sikerrel. A felhozatal szokásához híven változatos mind a nevek nagyságát, mind műfajokat tekintve. Lássuk hát az eheti klipözön listáját, mely a következő nevekből tevődött össze: Deez Nuts, Motionless in White, Letlive, Mercy Street, Babymetal, Hopes Die Last, Alien Ant Farm, Cradle of Filth, Colossus, Filter, Sleeping With Sirens, Handguns, The New Regime, Caliban, Bullet For My Valentine, Darkthrone, Sigur Rós, Ajna, Skillet, Steak Number Eight. Mit szóltok ezúttal az eheti felhozatalhoz? Válasszátok ki kik a legjobbak és kik a legkevésbé azok!
Olyan végtelenül gagyi az, ahogy JJ Peters az Unfuckwithable klipjében a mikrofonnal ütögeti a szívét, hogy az ismét piálással (egy üveg Jameson és három sör, komoly!) és cigizéssel teli klipről már az elején el lehet dönteni, hogy nem lesz jó. Később sem történnek meglepetések: a hardcore Limp Bizkitje egy rakás repkedő papírszemétben adja elő dalát arról, hogy velük nem lehet szarozni, ők jöttek, láttak, befutottak, minden utálójukra 100 rajongó jut, és nagyobb az IQ-juk (ekkor azért felmerül az emberben, hogy ez a dal igazából egy sültkrumplihoz íródott). Az az igazán sajnálatos , hogy a „we shoot the shit with legends of the game” sor nem baromság: az új albumon pl. a Madball két tagja is vendégszerepel, nehéz eldönteni, hogy Century Media dollárokért adták el a nevüket, vagy Scott Vogelhez hasonlóan csak szeretnének közel maradni a tűzhöz (azt meg csak reméljük, hogy ezek a zenészek nem az ilyen bandákban látják a régi önmagukat). (JÁ)
Szegény Motionless In White nagyon szeretne végre mondjuk 18 év felettieket is sokkolni a klipjeivel, nem csak scene tinédzsereket, de ez úgy nagyon nem fog összejönni, ha azt a Marilyn Mansont imitálják, akin az a bizonyos 18 feletti generáció kiadósakat röhögött a maga idejében. Ami igazán szép, az az, hogy az America című dalt hallgatva ez az állítólag durva metalzenében utazó brigád bőven Manson zenei keménysége alatt teljesít, de úgy tűnik, hogy ez még előnyükre is válik, hiszen el tudják adni Manson imidzsét, ami magának Mansonnak se igazán sikerül az utóbbi időben. A klipet rendező Shawn Crahan (igen, a bohóc a Slipknotból) nagyon ráérzett arra, hogy ez a cirkusz-horror klisé (amit maga Manson is elsütött) működni fog a rajongóknál, hiszen pont azt a fogyasztói, szépen porciózott kamu-sokkolást képviseli, amit a banda zenéje is. (JÁ)
A Letlive az előző lemezéhez négy videót is forgatott (egyet még a Tragic Hero bandájaként, hármat pedig az Epitaph által kihozott újrakiadáshoz: 1/2/3), és mindegyik jól sikerült, hiszen általában csavartak egyet a szokásos imidzsklip koncepciókon (vagyis azok hiányán), egy koncertvideó meg nyilván telitalálat egy olyan bandánál, ami többek közt az élő teljesítménye miatt futott fel. A júliusban érkező The Blackest Beautifulról elsőként megmutatott Banshee (Ghost Fame) klipjének minősége pedig még ehhez mérten sem okoz csalódást: a banda eddigi talán legjobb dalához olyan klip készült, aminek egyik fele ugyan imidzsvideo (nyilván meg kellett mutatni Jason kicsit arcidegen szakállát, és az új dobos Ice Cube trikóját), de a másik felében egy történetet fedezhetnek fel a figyelmesebbek. A végén természetesen meg is kergül a hibbant énekes, de úgy tűnik, hogy ez sem elég ahhoz, hogy a kiadótárs Falling In Reverse új dalainak „nézettségével” versenyezni tudjon az idei év egyik csúcsprodukciója. Szomorú. (JÁ)
Nemrég értékeltünk a pop punk-cikkünk keretében a pop punk/metalcore keverék Mercy Street nagylemezét, amely ugyan nem nyerte el túlságosan a tetszésünket, de azt le kell szögeznünk, hogy nagyon fogós zenekarról van szó, akik a fúzió rajongóinak biztos, hogy nagy kedvencei lehetnek. A lemez egyik tűrhetőbb dalára, a Ready and Willingre készült klip az imidzs klipek tüneteivel szenved, így túlságosan sok mindent nem lehet elmondani róla. Manapság már túl sok gondot okoz, hogy a zenekarok megerőltessék magukat valami ötletesebb (és szerethetőbb) eredmény érdekében. (BB)
A következő videót… hát, nem is tudom, kiknek ajánljuk. Talán azoknak, akik beteges vonzalmat éreznek a „megcsinált” zenék iránt, sutyiban valamelyik Justin Bieber nagylemezt pörgetik a buszon, vagy képesek voltak értékelni a Call Me Maybe-t civil youtube-felhasználók hihetetlenül vicces feldolgozásain kívül is (Friday-rajongók ugyanis nincsenek — mondjátok, hogy nincsenek). Rajtuk kívül azoknak is, bár csak félve, akik kedvelik a „j-rock” és „j-metal” előadókat, mert ez még talán az ő bizarr formációkon edződött szemüket és fülüket is próbára teszi, és egyúttal azt is bizonyítja, hogy a legdurvább kultúrmocsok nem kizárólag a nyugati civilizáció sajátossága. De tudjátok mit? Nézze meg mindenki! De komolyan, ezt látni kell. (BG)
Az olasz Hopes Die Last hosszú utat tett meg ahhoz, hogy kinevessük, az új daluk esetében viszont azért felhúztuk a szemöldökünket, hiszen bármennyire is klisés és újrahasznosított a tétel, azért soha nem lőttek el ennyi kakaót egy dalukban sem. A Hellbound videója viszont kb. úgy indul, mintha lelopták volna a Meddler képi világát: mező/rét, vörös és fekete színek, valamint háttérben a fények. Még szerencsére, hogy a videó valamivel több helyszínnel és történéssel operál, mert látványilag tényleg szép és jó, csak a metalcore elemek mellett az ismertebb metalcore-videók ötleteit nem kéne egyértelműen lelopni. Az előző lemezükhöz képest viszont látványosan fejlődtek. (BB)
A Handguns egy kedves kis zenekar, a Pure Noise kötelékében egyre nagyobbak lettek az utóbbi egy évben, ugyan a tavalyi (elég közepes) nagylemezükről nem írtunk, de az ilyen lehetőségeket azért megragadjuk, hogy valamit mutassunk a bandából. Ugyan nem számoltuk össze, hogy a Stay With Me videójában hányféle telefont láttunk, de azért megmosolyogtuk, hogy a zenekar így kíván reflektálni a dalszögekre. Igazi tini érzelmekkel teli videó, így elsősorban annak a korosztálynak (és főként lányoknak) ajánljuk. (BB)
Az Alien Ant Farm egy olyan zenekar, aminek egy igazán sikeres dala volt, és az is Michael Jackson egyik slágerének a feldolgozása (jó, volt még 3-4 daluk, amit a nagyon erőlködő rajongók meg tudtak kedvelni), de valamilyen okból kifolyólag még mindig aktívak, és új lemezt fognak kiadni. Biztosan nagyon szeretik a középszerű, 2013-ban már retrónak számító dallamvilágukat, és találtak maguknak annyi rajongót az évek alatt, hogy a közös zenélés meg is érje nekik. Nos, ezeknek az embereknek a Let Em Know és az új album is tetszeni fog, de az, hogy új rajongókat találjanak maguknak, teljesen esélytelen. A klip se túl izgalmas, ellopnak a tagok egy szerkentyűt, amit bekapcsolva minden képernyőn a banda logója jelenik meg, és Kaliforniában mindenki azt gondolja, hogy „gyá, van még Alien Ant Farm”. Sajnos a valóság az, hogy hasonló soha nem fog megtörténni, kiadó és slágerek nélkül pár plakátnak és néhány zenetévés percnek is örülniük kell majd, ráadásul ha fel is bukkanna mindenhol a nevük, akkor is az lenne a reakció, hogy „ők a szmútkriminölös banda, nem?”. (JÁ)
Aki nem ismerné az angol Cradle of Filth zenekart, ők azok akiknek (a Dimmu Borgirral egyetemben) lemezborítóik mintái rengeteg fekete pólón ott díszelegtek a kétezres években, mikor hazánkat is sújtotta a gótikus metálhullám. A formáció valóban hatalmas népszerűségnek örvendett akkoriban, volt saját tinihorror filmjük és a brit Metal Hammer az Iron Maiden után a legsikeresebb szigetországi metálzenekarnak kiáltotta ki őket. Azóta az idő múlásával kiszámíthatóvá, önismétlővé váltak, rajongótáboruk alaposan megcsappant, de ők a mai napig megvannak győződve arról, hogy bárkit is érdekel még az ilyesfajta sokkolás. Új videójuk tavalyi The Manticore and Other Horrors című lemezük egyik dalához készült és minden olyan elemet tartalmaz, melyet az összes kisfilmjük: Dani Filth latexben, köd, vér, fémek, mágikus szertartás, ledér hölgy, erdő. (TM)
Mára már sajnos a Facedown Records is eljutott oda, hogy a jó bandáikat egy kezünkön meg tudjuk számlálni, mert inkább egyfajta belháború zajlik azért, hogy ki tudja mélyebbre hangolni a gitárjait, és hogy kinél löcsög jobban a breakdown. A Colossus is ebbe a harcba szállt be, akiknek a legújabb lemezük, a Time & Eternal június 11-én jelenik meg a kiadónál, és amelyről a Transgessor című nóta kapott egy szokásosan klisés, semmitmondó klipet, de így legalább sikerült a szám minőségét kivetíteni a videóra, amely a kelleténél egy fokkal betegebb, mint amit egy keresztény bandától elvárna az ember. (JB)
A hattagú Filter legénységének úgy tűnik, nagyon elege lehet a milliomosok tejhatalmából, legalábbis legújabb klipjük alapján ez merülhet fel a legjámborabb lelkületű emberben is. Először rendet tesznek egy golfpályán, jól megcsapkodják az idős és fiatal tőzsdezsonglőröket egyaránt, majd egy étteremben is összetörik a berendezést és elkobozzák a pénztárcákat – nagy szerencséjükre Vincent és Jules nem arrafelé falatozott. Az összekalózkodott értékeket pedig, rendkívül hősiesen, a klip végén rituálisan elégetik. A ’What Do You Say’ a június 4-én megjelent nagylemezről érkezett, így akinek a zene is bejön, mindenképpen nézzen körül a csapat háza táján. (FB)
A Sleeping With Sirens-t vagy csak szeretni vagy csak utálni lehet: a zenekar bőven megdolgozott a „scene társadalomban” elfoglalt előkelő pozíciójáért, ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a legtöbb ember hallójárata számára ez az „ének” és egyben Kellin Quinn személye kissé befogadhatatlan. A zenekar amúgy jól lavíroz a lehetőségeivel, az MGK vendégszereplésével megjelenített Alone napok alatt több százezres megtekintést számlál, a csapat a Rise egyik húzóneve lett. A videóban össze nem illő színvilágok és ötletek találkoznak, érezni, hogy a rendező nem tudott mit kezdeni, hogy mire is terelje a néző figyelmet; ha kikapcsoljuk a hangerőt, akár még élveznénk is, de túl sok az egy Kellin Quinnre jutó képkockák száma. (BB)
Ilan Rubin neve sokatoknak lehet ismerős. Fiatal multiinstrumentalistánk leginkább a Lostprophets, a Nine Inch Nails, az Angels and Airwaves és utóbbi időben a Paramore alkalmi dobosaként hallatta nevét. A feltörekvő tehetség azonban nem csak az ütősök mögött jeleskedik, saját szólóprojektjében, a The New Regimeben lényegében minden hangszert ő jegyez. A Daydreamhez készült klipben őt és egy barna hajú lányt követhetünk figyelemmel egy meglehetősen kopár, következő Nine Inch Nails-fotósorozat helyszínének tökéletesen megfelelő területen sétálgatni. Ez nem hangzik túl érdekfeszítően, nem is az, a dal viszont érdemel legalább egy hallgatást. (TM)
Az Animal Caliban szép karriert zenélt össze magának röpke tizenhét év alatt, így nem kell félniük attól, hogy kilyukad a seggükön a gatya, még ha a legutóbbi, I Am Nemesis című nagylemez nem is lett az igazi. Az új klipp jól mutatja, hogy továbbra is szerves részét képezi a színtérnek a német csapat, hiszen a képsorok felvonultatják a kortárs metalcore színe-javát (a teljesség igénye nélkül: a fél Eyes Set To Kill, a teljes Deadlock, a sármos Frankie Palmeri, a szöszke Chris Fronzak). Persze az ötlet nem eredeti (lásd A Day To Remember), ahogy az sem, hogy a klip a zenészeken kívül rajongók által beküldött felvételeket is tartalmaz (lásd Devin Townsend, vagy a múlt heti In Flames), de azért így is jobb, mintha azt kéne nézni, ahogy egy raktárban, mezőn vagy szexshopban játsszák meglehetősen unalmas dalukat (amiben amúgy Mitch Lucker is vendégszerepelt, ezért aztán a dalt az ő emlékének ajánlották a fiúk). (BG)
Emlékeztek az alig két hete megjelent új Bullet For My Valentine videóra? Nem? Sebaj, mi is csak azért, mert a héten megkaptuk szinte ugyanazt a klipet, csak épp a P.O.W. helyett a Breaking Point című dalhoz. Igazából csak annyiban különbözik a két videó, hogy a mostaniban szarabb az operatőri munka és kevesebb a fekete-fehér jelenet. Melyiket érdemes hát megnézni? Egyiket sem. (TM)
Elmondhatjuk a Darkthrone-ról, hogy az előző évtized közepe táján bekövetkezett pálforduláshoz képest nem igazán léptek ki a komfortzónájukból, se az új, The Underground Resistance című albumukkal, se a Lesser Man című dalhoz készített klippel. A képek és Nocturno Culto hangja egyaránt rémálomszerűek, a zene pedig kiváló, annak mindenképp, aki szereti a nyers metaldalokat. Kár, hogy az összkép olyan szinten „művészi”, hogy egy kicsit megfeküdheti az erre érzékenyek gyomrát. (BG)
A Sigur Rós súlyosan hiperaktívvá vált az utóbbi időben, hiszen alig egy évvel a tavalyi Valtari után idén új lemezt dobnak ki, Kveikur címmel, melyről most már a címadó nótát is meg lehet hallgatni. A dalhoz készített videó igazából nem is klip (ellentétben a korábban bemutatott Brennisteinnel), hanem a koncerteken kivetített képek alá vágták be a számot. A dal maga — az izlandi sztárzenekar jó szokásához híven — ismét arra enged következtetni, hogy a hegedűvonóval gitározó Jim Parsons-imitátor és társai, ahogy minden lemezükön, most is változtattak kicsit a korábbi formulán. Remélhetőleg elég időt szántak dalírásra ahhoz, hogy igazán ütős korong lásson napvilágot, mert az előző, annak ellenére, hogy korántsem volt rossz, a banda egyik leggyengébb korongja lett. (BG)
Szerencsére az éppen aktuális trendek követői mellett időről időre alakulnak olyan hazai csapatok is, akik számára a legfontosabb a valódi zenei értékek felszínre segítése. Az aJna gárdája is rendkívül ingoványos talajon próbálkozik kiteljesedni – progresszív elemektől kezdve a jazzig minden megtalálható az instrumentális vonalon belül. A Turba című szerzeményhez pedig még egy elvont képsorokkal operáló klipet is összedobtak a héten. Nektek bejön? (FB)
A Skillet a kettővel ezelőtti lemezével elért arra a szintre, ahonnan felfelé nem vezethetett út, hiszen azóta is egy a színtér egyik legjobb lemezének számít a Comatose, így nem volt meglepő a legutóbbi albumuk gyengélkedése, amelynek legfőbb hibájaként a tökös rockslágerek hiányát hozták fel legtöbben. Ezt ellensúlyozva a legújabb kiadványuk – a június 25-én napvilágot látó – Sick Of It címadó dala az, amely klipet kapott első körben és amelyben újból próbálnak visszatérni a keményebb hangzáshoz. Ez részben sikerül is, kár, hogy a nóta közel sem olyan hatásos, mint ahogy azt várná az ember, de John Cooper hihetetlen ciki tánca legalább mosolyt csal az ember arcára. (JB)
Ahogyan azt korábban a The Hutch lemez kapcsán leírtuk a Steak Number Eight legénysége egyike a legizgalmasabb új keletű poszt-metal formációknak és ezt a Cyrogenius című dalukra forgatott klip csak még jobban megerősíti. A kissé bizarr, de a zenéhez passzoló hangulatot sugárzó piros képi világ tökéletes vizuál lehetne a koncertjeiken a dalhoz, de klipként azért kicsit többet is elviselne az ember. Panaszra azonban így sem lehet okunk, mert a dal továbbra is méregerős. (BK)
