Heights – Old Lies For Young Lives

De a Heightsnak ezúttal ez nem sikerül. Bátor és teljesen el nem ítélhető lépés a recept újraírása egy olyan debütáló nagylemez után, ami csodálkozó, de elismerő fejcsóválásokat kényszerített ki az érdeklődők finnyásabbjaiból is. És volt már ugyan példa arra, hogy ez a mutatvány sikerült (pl. a nemrég felemlegetett Shoraé), de az ilyen majdnem olyan gyakori, mint a fehér moshmadár. Furcsa, hogy ennek a Heights épp akkor futott neki, amikor egy teljesen érdektelen EP után egy hiánypótló, és bizonyos mértékig egyedi irányt talált meg, ami ráadásul népszerűnek is bizonyult. De az új lemezen a brit srácok azt közlik, hogy a Dead Ends is inkább lesz kilométerkő egy úton, mint célállomás. Amiért egyrészt mindenképp kár, de ha működőképes lenne az új recept, fájó szívvel ugyan, de muszáj lenne fejet hajtani a dolog előtt. A recept viszont nem működik.

Inkább olyan, mint egy átlagon aluli virslié: ócska címke, granulált nyeselék, mutatóba némi hús, ízfokozó és színező anyag. A nevetséges borító alatt akad hardcore irányba kacsintgató, de attól mégis távol maradó riff (Forth/Here), pontosan egy hatalmas sláger (Eleven Eyes), bombabiztos hangás (a klasszikus hangszerek kivételével ez a lemez minden pillanatára elmondható), pár érdekesnek szánt megoldás (pl. Repeat) és egy-egy vendégszerep (Sam Carter az Architectsből az Eleven Eyesban). És a lemez élménye is ennek megfelelő: jól tudsz lakni vele, rosszul sem leszel utána, de azért ugyannyi pénzből egy marék tepertővel, egy fél fej hagymával és negyed kiló kenyérrel jobban jártál volna. A hangzáson kívül ugyanis nem igazán lehet olyan érvvel előállni, ami indokolná, hogy pontosan ezt a lemezt hallgasd meg a jelenlegi brit színtér (vagy bármely más ország) ezer hasonló kiadványa közül, és bizonyos mértékig itt is igaz, hogy sokkal jobban jársz, ha nem tudod, hogy miből készült a dolog. Ez különösen a dalszövegek minősége miatt igaz, ami igazából sosem tartozott a zenekar erősségei közé, de míg a színvonal grafikonja eddig valahol az elmegy szinten indult, és a hullámzás mélypontja is a kínos sávban tudott maradni, addig itt a görbe egy osztállyal lejjebb indul, és időnként nem csak súrolja a vállalhatatlan tartományt (pl. In Transit).

Szomorú, hogy a Heights ekkorát zuhant színvonalban, és mindenképp kár ezért a lemezért, de ha véresre vesszük az őszinteséget, nem biztos, hogy a Dead Endset folytatva fenn lehetett volna tartani az érdeklődést és a minőséget. Érdekes, hogy eddig a Thomas Debeare neve miatt ismertté vált Life And Limb is egy közepes bemutatkozást tudott csak letenni az asztalra, amiben zeneileg nincsenek is különösebben messze ettől a lemeztől. Mivel sajnos egyik sem pofonértékűen rossz (legalábbis nem lesz ilyen a média többségi visszhangja), nem sok jóra lehet számítani ettől az öt embertől a közeljövőben. Remélem, rámcáfolnak.

5/10