“Brit Invázió” – Architects, While She Sleeps és Heights a Dürer Kertben

Többek között a Phoenix Music Hungary jóvoltából 2012 ősze igazi telitalálat, ha a hazánkban fellépő nevek listáját böngésszük át, hiszen elég csak a Converge, a Between the Buried and Me, a Parkway Drive, a Fear Factory vagy épp a tegnap este esedékes Architects vezette koncertre gondolnunk. Ne legyen igaza a majáknak, de koncertek szempontjából akarva sem kaphatunk volna kedvezőbb felhozatalt a vég előtt. Három brit metalcore csapat szállta meg a Dürer Kertet és mindhárman – bár más ismeretségi fokról, de – ugyanakkora elánnal igyekeztek bebizonyítani, hogy miért is jutottak oda ahova. Az Architects gyakorlatilag a Bring Me the Horizon mögött szorosan a második legnevesebb szigetországbeli csapat, míg a While She Sleeps is rohamléptekben tör felfelé a ranglétrán, a jelenleg új lemezére készülő Heights eddigi teljesítménye alapján pedig szintén megér egy misét. A kérdés már csak az, hogy élőben hogyan remekelt a három királyságbéli kvintett:

HEIGHTS

Őszintén megvallva a Heights produkciója volt, amit talán a leginkább vártam a tegnap este folyamán (anno ugye a The Boy Will Drownnal közös koncertjük elmaradt), ugyanis a bemutatkozó Dead Ends lemezük meglepően sokat látott vendég volt a lejátszómban, arról nem is beszélve, hogy a (koncertig) teljesen érthető énekes váltás után kíváncsi voltam hogyan alkalmazzák a felvezetett énekközpontú hangzást. A csapat nagy bizonyítása azonban elmaradt és a legszomorúbb az egészben, hogy pont a fent említett okok miatt. Ha egy csapat rááll a szarukeretes „hardcore” megoldásokra és utána kiteszik az énekesüket, mert az állítólag nem volt partner az énekközpontúságban és úgy általában kooperációban, akkor az új dalnoknak azért legalább elődje szintjét kéne hozni. Mire próbálok kilyukadni? Hiába volt a hangszeres rész lemezhű, intenzív, vérprofi és hangulatos, ha a csapat frontembere közvetlensége és lazasága ellenére énektudásában egyesre vizsgázott. Erőtlen, torokgyilkos és kifejezetten zavaró volt, amit produkált, független attól, hogy új vagy régi nóta került épp terítékre és az a helyzet, hogy ez rányomta a bélyegét az egész koncertre, arról nem is beszélve, hogy a háttérvokálok megették reggelire az ő orgánumát. Lehet, hogy csak egy gyulladt torok fájdalomkiáltásait hallottuk, de van egy olyan érzésem, hogy ez csak hiú ábránd: Alex, ezt fejleszteni kell, vagy más megoldást kell találni, mert hiába az egyik legjófejebb zenekar vagytok, de elveszik az az erő, amit a stúdióból már megismerhetünk. Ettől függetlenül persze az olyan dalok, mint a These Streets, a Stray Rats, a The Lost and Alone, a Dead Ends vagy a nyitó Eye For An Eye így is bizonyították, hogy a zenekar élőben azért képes zseniális húzásokra: példának okáért ők generálták a legnagyobb circlepitet az egész este alatt. Én adok nekik majd még egy esélyt, ha eljön az ideje, mert azt biztosan megérdemlik!

WHILE SHE SLEEPS

A sheffieldi While She Sleeps az a zenekar, akiket azért tartok akkora unikumnak, mert soha korábban nem látott módon képesek voltak egyetlen EP lemezzel (és egyébként eddig hét klippel) a hátuk mögött akkora és ezzel párhuzamosan egy olyan magabiztos rajongótábort kiépíteni, hogy ezelőtt tényleg semmi mást nem lehet tenni, mint csak kalapot emelni. Alig három hónapja jelent meg bemutatkozó nagylemezük This Is The Six címmel, mely a tanítani való marketing gépezet legutóbbi mérföldköveként végleg beírta őket az angol metal/hardcore történelembe és mindez – és most tényleg tegyük félre az elfogultságunkat – tényleg hihetetlen annak függvényében, hogy a dalaik nem a kiugró egyéniségnek köszönhetően váltak híressé. Részemről pont emiatt a koncert volt az, aminek köszönhetően végre kitisztult a srácokról kialakult képem és végül azt is kaptam, amit vártam: hihetetlen élő energia, meghökkentően patent és utolsó pillanatig begyakorolt szett, de úgy hogy az közben mégis ösztönből, hitelesen jön. Zeneileg továbbra sem kívánnak muzikális paradigmaváltás indukálni, de jó és/vagy közepes dalokkal, illetve egy „igazi” előadással teljesen érthető, hogy a sikerük miért ekkora. Őszintén (egyenlő: megjátszás nélkül) és profin, csak ennyit mondok. A legmeghökkentőbb persze a közönség eszméletlen aktivitása volt: az egész este folyamán sziporkáztak a stagedive-ok és a pit is aktívan lélegzett, de azért a folyamatos együtt éneklés és a katarzisként, a Seven Hills végén a színpadra gyűlő tömeg is több mint meggyőző volt. Lawrence-éket érezhetően levettük a lábukról. A szett egyébként a következő dalokból állt: Dead Behind The Eyes, The North Stands For Nothing, Our Courage, Our Cancer, Until the Death, This Is The Six, Crows, Seven Hills.

ARCHITECTS

Tíz óra előtt nem sokkal pedig végre eljött a főzenekar koncertjének ideje. Meghökkentő az adat, de az Architects immáron ötödik alkalommal tette tiszteletét hazánkban, hiszen annak idején felléptek az Azfeszten (2006), az A38-on (Never Say Die, 2008), a Dürer Kertben a Bring Me The Horizon oldalán (2011) és a Petőfi Csarnokban a Rise Againsttel és a Touché Amoréval (2012). A megannyi koncert ellenére, azonban a csapat iránti lelkesedés, nem hogy stagnált, hanem gyakorlatilag exponenciálisan nőtt. A Sam Carter vezette formáció azonban most először lépett színpadra headliner pozícióban, de próbálkozásukat így is több mint siker koronázta és a hazai közönség hálás is volt érte. Az öt gigantikus molinóval felvértezett színpad előtt pedig a kiéhezett, szinte teljesen megtelt nagyterem várta, hogy az építészek lebontsák a falakat és az ajtókat is. Az új album (Daybreaker) nyitódalával, az Alpha Omegával berobbant (ugye Tim kiválása óta session gitárossal (Adam Christiansen) színpadra álló) kvintett egyből mindenkit mozgásra bírt és, ahogy a két előzenekar esetén itt is megkezdődött az őrület. Az együtt éneklések – Sam arckifejezése alapján legalábbis biztosan – tényleg ijesztően jól sikerültek mind az új, mind a régi, mind a klipes és mind a nem klipes dalok esetében is. A koncert persze gőzerővel száguldott és olyan dalokat hallhattunk viszont, mint a Day In Day Out, a Learn to Live és a Delete, Rewind a The Here And Nowról, a Dethroned, a Follow the Water, a Numbers Count for Nothing és a számomra katartikus Early Grave a Hollow Crownról. Továbbá az új album dalai közül hat darab is felcsendült: Alpha Omega, Daybreak, Even If You Win, You’re Still a Rat, Outsider Heart, Devil’s Island és a záró, amúgy irgalmatlan erővel megszólaló These Colours Don’t Run. Ahogy az a szettből egyértelműen ki is derül a csapat kiirtotta a könnyedebb hangvételű szerzeményeit a koncertekről és ez a hangulat szempontjából is érezhetően kiütközött. Egy feszes és hiteles modern metalcore csapatként álltak a színpadon, akiknek énekese egyike a legjobbaknak. Sam tényleg lehengerlően hozta a rá kiszabott feladatokat, legyen szó akár a tiszta énekről vagy akár az üvöltések erejéről. Magabiztos és élettelteli produkció volt, amire bármikor befizetnék, ha úgy adódna. A legendás A38-as koncert brutalitását persze nem sikerült megütni, de szorosan ott van mögötte a tegnap este, főleg ha a stagedive-ok száma az irányadó. A lehetőségért köszönet a Phoenix Music Hungary szervező gárdájának és a Dürer Kert csapatának, az élményért pedig a fellépő zenekaroknak!