2013. május 4.
Az elmúlt hónapok pocsék időjárása, a brutális hóhelyzet és közlekedési viszonyok után most már nyugodtan kijelenthetjük: beköszöntött a tavasz, izzadunk, mint a dög, a vonatok már kevesebbet késnek (de még mindig késnek) és szerkesztőségünk ablakán is besütött a nap, így tavalyi pop punk összeállításunkhoz hasonlóan (az új The Story So Far után, de még a friss The Wonder Years előtt), most is billentyűzetet ragadtunk, hogy 2013-ban se mulasszuk el montázsunkat. Idei első ilyen cikkünkből újra kiderül, hogy mennyire is diverzifikált műfaj a pop punk: még mindig menő (jól) a ’90-es évekhez nyúlni, az emót a tíz az n-ediken perspektívából megközelíteni, a női vokál továbbra is frissítő erejű (ha megfelelő a hangszeres környezet), a metalcore-ba itatott pop punk már régóta halott ügy, egy kortárs kultzenekar feloszlás után is lehet jól folytatni és az is biztos, hogy az évről-évre felépített nimbuszt is nagyon könnyű lerombolni. Írásunkban friss anyagokat boncolgattunk, olyan lemezeket, amelyek vagy hely- és időhiány miatt maradtak le a főoldalról vagy csak szimplán nem érdemelték meg a külön kiemelést vagy érdemesebbnek találtattak egy összefüggőbb cikkben megemlítődni. A rovat hónapokkal később folytatódni fog.
TRANSITYoung New England
Rise Records | 2013.04.02.
Támpont: Fireworks, Misser, The Dangerous Summer
Nem gondoltam volna, hogy ezzel fogom kezdeni a kritikát, de a Transit új nagylemeze kísértetiesen – mondhatni látens módon – kapcsolódik a bostoni maratoni tragédiához: az ünnepelt emo zenekar a pop punk szubkultúra egyik megkerülhetetlen tényezője lett az elmúlt években; a két évvel ezelőtt megjelent Listen & Forgive sokak számára az év lemeze volt, a Young New England e hallgatók számára viszont maga lett a tragédia. Az agresszióját vesztett bostoni zenekar elmúlt lemezén retrospektívan volt képes nyúlni a ’90 (midwest) emo felé (American Football, Sunny Day Real Estate stb.), így a lendületét vesztet pop punk mély tartalmat volt képes nyerni: sokak számára pontosan ez az emocionális tényező adta a kulcsot a zenekar befogadásához. Valamint nem szabad elfelejteni, hogy Joe Boynton szövegei is egész jól sikerültek, az indie fanok is meg voltak elégedve a zenekarral. A Young New England progressziója ezért is furcsa, de mindinkább zavaró: a továbblépést, valamint a bostoni életet boncolgató lemez kicsit megszűnik pop punk lenni, a Nothing Last Forever c. dal után szinte teljesen kiveszik a sodrás a hanganyagból. Ez nem csak mondhatni fakó stúdiómunkának, de a kreativitás hiányának is nagyban köszönhető; a címadó „Boston never drinks alone” felemelő pillanatai mellett alig-alig memorizálhatóak a hanganyag fontosabb szegmensei. A lemez elsőre az újdonság érzésével kecsegtet, szinte érezni, ahogy átlengi az a bizonyos bostoni hangulat a korong légkörét, de minél többet hallgatjuk, annál inkább előjönnek a hiányosságok (pl. Joe mindeddig jónak mondható vokáljában), főként a dalírói képesség fémjelzett csődje. A nagybetűs hangulat viszont egyre veszti effektivitását az első pár dal után, ahogy egyre több kört megy a lemez, úgy tűnik fel, hogy kivesztek az L&F-en épített Transit jegyek a ’90 emo gitárokkal és legfőképpen az eddig remekül működő dobokkal. A rajongók közvetlen csalódottsága talán a Set Your Goals eddigi legutóbbi lemezéhez mérhető. Kicsit olyan az egész, mintha beültek volna egy kávéházba és ott írták volna meg az egészet, miközben újságot olvastak és indie meg alter zenekarokat hallgattak a rádióból. Mintha a The Dangerous Summer akarna indie-t játszani. Óriási ziccert hagytak ki. 5/10
RVIVRThe Beauty Between
Rumbletowne | 2013.02.25.
Támpont: Latterman, Good Luck, Little Lungs
A Latterman a letűnő évtized egyik legbefolyásosabb punk zenekara volt: a Long Island-i kultikus csapat legalább annyit nyújtott a pop-punk egyéni megközelítésének, mint a karcosabb punk zenéknek, így végtére is elmondhatjuk, hogy az utódzenekarok (Iron Chic, Bridge and Tunnel, Shorebirds stb.) követése ugyanúgy megkerülhetetlen, mint az alapbandáé, hiszen a tagok önmagukban is remek zenészi hozzáállást képviselnek. Jelen összeállításunk kiemelt helyén tanyázó RVIVR az ex-Latterman bőgős/énekes Matt Canino bandája, megéltek már néhány kiadványt (self-titled LP, egy EP és néhány 7”), de összességében a The Beauty Between lesz az a lemezük, amely a pop punk égiszére fogja lőni a zenekart. Hogy miért? Mert így kell szólnia a pop punknak 2013-ban: egy rakás dinamika sok-sok húzással, elképesztően jól szerkesztett dallamok és témák (néhol elég Good Luck és Little Lungs-szerű riffek) halmaza és könnyed hangulat, amely nagyon könnyen maga köré csavarja az embert. A RVIVR az Iron Chic mellett az a zenekar, amely a legméltóbb arra, hogy továbbvigye a Latterman örökségét; Erica Freas által pop punkosított riot grrr harsányság, Matt Caninoval képviselt duálvokál pedig leütötte a magas labdát: abszolút teljes mértékben kihasználták a kettős verzevezetésben (Wrong Way/One Way pl. csillagos ötös) és az együtténeklésekben rejlő lehetőségeket. Az pedig csak a hab a tortán, hogy óriási dalokat írtak, sláger követ slágert (a nyitó The Seem, LMD, Spider Song stb.); egyértelműen adódik, hogy ilyen tempó mellett a lemez második felére leveszik a lábukat a pedálról. A lassabb dalok növelik a szövegek amúgy sem kis mélységét; ha még ez sem elég még van idejük kísérletezésre is: a Big Life szaxofon szólója, a The Hunger Suite daltrilógia „progresszívitása” és az Elephant Song atmoszférikus/instrumentális elefánt imitálása is nagyon jó, különleges adalékként sültek el. A RVIVR egyértelműen lerakta az év egyik legjobb pop punk anyagát: különleges és egyben felemelő dalok, egyedi hangulat és igényes tálalás; a zenekart az őszinte DIY kiállása miatt pedig csak szeretni lehet. BANDCAMP. 8.5/10
POLAROIDSI Still Have Dreams,
szerzői kiadás | 2013.04.05.
Támpont: Lifetime, Saves the Day, Daggermouth, Title Fight, No Trigger
Az underground undergroundja. A Polaroids neve szinte biztosan senkinek nem cseng ismerősen, nem alaptalanul: a New Jersey-i zenekar a Long Island-i Fumblerooski énekesével alakult meg tavaly nyáron és kb. eddig odáig jutottak, hogy az előbbi zenekar rajongóit megkétszerezve is alig voltak képesek 250 lájkot összeszedni facebookon. Ez azért is szomorú, mert az I Still Have Dreams, az év egyik pop punk gyémántja lesz, amely műfajfúziója által (az emo, a dallamos hardcore és a pop punk bámulatos keverékét hallhatjuk a debütön) nem kevesebbet kíván elérni, minthogy retrosprektív energiával töltse tele a legendás New Jersey-i pop punk színteret. Ugyan nem a definitív évezred eleji NJ emo/pop punkot követik (Midtown, Armor for Sleep, The June Spirit, Random Task stb.), de leszögezhető, hogy erre szükség sem volt, hiszen ha egy zenekar tagjai New Jersey és Long Island kereszttüzében alakulnak, akkor adja magát, hogy a dallamos hardcore felé forduljanak. Így az I Still Have Dreams, dalai olyan bandák vénáin elevenednek meg, mint a Lifetime (!) vagy a Crime In Stereo, valamint a pop punkos Title Fighthoz hasonlóan olyan zenekarok felhangjai érzékelhetőek a Polaroids behatásai között, mint a Jawbreaker vagy a Kid Dynamite életmű. Az emót bátran párosíthatjuk a punkosabb midwestet követő bandákkal vagy akár Knapsack, Saves the Day párossal (ahogy a pop punkot is), a koszt akár a punkosabb pillanatait élő Seaweedhez vagy a Daggermouth-hoz is kapcsolhatjuk (bár ez is inkább köthető a kortárs Title Fighthoz). Az album hihetetlen intenzív, a mélységet már a felütésnél a Shawshank Redemption idézet megadja, a műfaji sokoldalúság egy percre sem bontja meg a lemezt (hihetetlen a kohézió), csak a dalok ’90 erejét növeli. Szinte észrevétlenül ütnek fel egy dalt emo dallamokkal, majd veszik fel a dallamos hardcore punk (bődületesen sok Lifetime behatás) sodrást, a verzék alatt a pop punkos riffek (ezek akár a tavalyi No Triggert vagy a Daggermouth életművet is eszünkbe juttathatják) pedig mind-mind telitalálatok (a zongorabetétek is mind pazarok). Thomas Fett agresszív, őszinte vokálja, valamint a tiszta és a kicsit szenvelgősebb torokból megtörő éneke pedig kiváló egyensúlyban van, a dalok pedig magával ragadóak (talán a Red Herring, Immigrant Song Pt. II, Rearview hármas emelkedik ki a legjobban). Ennél eredetibb (és talán jobb?) pop punk lemezt nem fogunk hallani 2013-ban; sallangmentes, hardcore-os és oda nyúl vissza a legjobban (Lifetime), ahova sok pop punk zenekarnak kéne. Csak az a baj, hogy a The Wonder Years követése túl trendi lett. BANDCAMP. 9/10
SOME STRANGERSome Stranger EP
Robotic Empire Records | 2013.04.30.
Támpont: Daytrader
Elsőre nem szándékoztunk EP anyagot is berakni a gyűjtésbe, de mivel a Daytradert tavaly eléggé megsirattuk (a Basement mellett az utóbbi évek egy legkultikusabb zenekarává avanzsálódtak), ezért mindenképpen szót kívántuk ejteni az utódzenekarról, pontosabban az ex-Daytrader énekes/dalszerző Tym további zenei elképzeléseiről, a Some Strangerről. A Daniel Dangerrel alkotott duó szerencsére volt olyan hálás, hogy gondosan gondolt az anyazenekar „örökségére”: a Some Stranger továbbvitte a Daytrader emo/pop punk vázát, de jól kísérletezősebb dalok születettek a formáció új neve alatt, amely elsősorban az alternatív rock beköszönésének köszönhető. Tym még mindig zseniális, a Daytrader hattyúdalához képest pedig kontrasztba esik a teljesítménye, ugyanis ezen az EP-n sokkal agresszívabb a jelenléte, emiatt érezhetően jóvalta nagyobb az emocionális töltet is, mint a Twelve Years dalainak többségén. A nagylemez kapcsán sok kritika érte Tym volt zenekarát, hogy tempóesés nem szolgálta túlságosan jól a lemez megítélést (egy óriási Kill My Compass-hoz után pedig főleg), itt viszont Tym mindent visszaad: tele van energiával, szinte őrjöng, az EP eléggé alteres dalait emiatt egy nagyon sötét és komor atmoszféra lengi át. Ugyan ez az EP nem bír hasonló potenciállal, mint a Last Days of Rome, de alapvetően az alteres riffek és Tym kísérletezős éneke (On and On) nagyon jól idomultak be a poszt-Daytradernek mondható zenei vázba, a dalok is egész jók (különösen a Points East c. darab). A rockzene és a pop punk kellemes találkozása lett a Some Stranger a kortárs pop punk zenekarok legjobb énekesével. Várjuk a folytatást. 7/10
MERCY STREETMercy Street
szerzői kiadás | 2013.04.12.
Támpont: A Day To Remember, Till We Drop, Kid Liberty
Tavalyi pop punk összeállításunk során már tettünk említést egy MercyStreet nevű zenekarról, amely Scott Sellers (Rufio) side-projektjeként vonult be a köztudatba; ennek ellenére most bármennyire meglepő első olvasásra, mégsem a technikás pop punk zenekarról lesz szó: a Mercy Street ugyancsak pop punk banda, de nincs köze a névazonosság ellenére az előbb említett csapathoz. Állításuk szerint „progresszív pop punk”-ot játszanak, ami természetesen hülyeség, hiszen valójában ilyen címke nincsen, de annyira nincsenek azért messze az igazságtól. A srácok a kissé megfáradt, de még mindig a népszerűsége magaslataiban tanyázó metalcore/pop punk hibridjében nyomulnak több-kevesebb sikerrel: a simán csak Self-Titledre keresztelt anyag egy éppen ezért egy igaz fiatalos lendületű, de egyben rendkívül trendkövető csapat képét festi. Így a panelre járatott A Day To Remember témázáson kívül túl sok variáció nem fordul elő a korongon, az innovatív zenekarhoz képest elmaradnak az azonosulási pontok, az emlékezetesebb pillanatok. Ugyan technikailag egy nagyon jól összerakott anyagról van szó (tényleg néhol egész jól ülnek a riffek), aránylag jó a melódiák illeszkedése a breakdownok tengerébe (néhol viszont utóbbiból átesnek a ló túloldalára), de egyrészt Kyle Monkman énektémái nagyon gyengék (és nem is változatosak), másrészt Colin McCulloch orditásai fárasztóak és néhol érezhetően feleslegesek. Ez a nagylemez is egy remek válasz arra, hogy miért is haldoklik ez a stílus és miért is lett volna belőle elegendő egy-két darab (In Her Own Words, Kid Liverty stb.) az anyazenekaron túl. Az egymást követő dalok memorizálhatatlanok; a hangzás mondhatni kielégítő, de nem viszi le az lemez a fejét. De nem teszi, mert egyszerűen nincs benne kellő erő, csak ujjtorna és metalcore. A Mercy Street sajnos nem közelíti meg pop punk (és névrokon) társát, Scot Sellers-szék azért nem csak egy örökséget, de egyben egy permanens tudást is tovább vittek. Egylemezes, felejthető zenekarokra nincsen szükség egy stílusban sem; a metalcore/pop punk fúziójára viszont alapjáraton nem lenne már szükség (majd 5-6 év múlva egy revivalra, hogy emlékeztessen, hogy milyen jó is volt az első pár A Day To Remember). 4.5/10
THE WINTER PASSINGScrapbook EP
View From The Attic Records
Struggletown Records / Something New Records | 2013.03.08.
Támpont: Jimmy Eat World, Tiger’s Jaw, Weezer, Forrest.
Az ír indie/emo/pop punk kvintett The Winter Passing a fúzió egyik legnagyobb reménysége, a csapat ugyan még csak most jelentette meg bemutatkozó EP-jét, de a Scrapbook dalaiból egyből leszűrhető, hogy a szigetország klubjainak egyik slágerzenekara lesz hamarosan a női vokalistát (!) is alkalmazó formáció. A bemutatkozó EP legnagyobb erőssége, hogy a szívmelengető melódiákat olyan energiával sikerült átitatni, hogy a Tiger’s Jaw-szerű indie rock megközelítés ellenére végig kiül a mosoly az arcunkra. Ez pedig sokban köszönhető annak, hogy RVIVR-szerűen az ír zenekar is férfi/női duálvokált használ: Siblings Rob és Kate Flynn egymás közti váltásai pedig remekül vannak megoldva, ugyan a hölgy hangja elég popos tónusokban szólal fel, Rob egy igazi benyalt emo/pop punk karakter. Zeneileg mindenképpen fontos kiindulási pont a csapatnak a Jimmy Eat World vagy a Weezer munkássága, de érezhetően nem vetették meg gyermekkorukban a Drive Thru Records zenekarait sem. Ritmikailag a lassabb pillanatok simán idézik a power pop/alternatív rock partvizén utazó The Replacements-et, de a zenekar annyira merészkedik messzire az EP-n, hogy túl sok behatást kapjon a rock zenétől (bár, a Use Somebody ó–ó–ózását sikerült belecsenni a nyitódalba). A dalok nem csak aranyosak, de jók is (főleg a Crooks); a színvonal pedig valahogy nem akaródzik csökkenni az egész debüt alatt: a refrének ragadnak, a dallamok szerethetőek. Az egészet körbelengi egy kis báj, ami miatt nagyon nehéz utálni. Ígéretes zenekar, mielőbbi nagylemezt kívánunk! BANDCAMP . 7/10
TURNOVERMagnolia
Run For Cover | 2013.04.16.
Támpont: Fireworks, The Promise Ring, Citizen, Title Fight
A virginiai Turnover nem mondhatni, hogy még ismertebb név lenne: a pop punk kvartett valahogy mindig kisiklott a figyelem középpontjából; noha bemutatkozó EP-jük felkeltette a Run For Cover Records érdeklődését, maga a kiadó rosterében sem voltak képesek kiharcolni maguknak egy előkelőbb helyet (a Citizennel kiadott spliten is ők adták a gyengébb dalokat). Egészen mostanáig. A zenekar életében vérfrissítésként érkező Magnolia minden kétséget kizáróan az a lemez lesz, amely felrajzolja a csapatot az emo/pop punk egyre népesebb térképére; a Bandcamp eladási toplista meghódítása pedig egyértelmű üzenet, hogy a csapat jó úton jár a világot jelentő deszkák felé. De vajon zeneileg is legalább ekkora az előrelépés? Az EP (és a split) steril pop punk formuláját jól kiteljesítették: a csapat egy olyan belassulási perióduson esett át, mint két éve a Fireworks; a Gospel mondhatni trendet teremtett (a Transit szépen követte, ezért is kár a Young New Englandért). Azonban a Turnover amellett, hogy jól nyúlt vissza a ’90-es évek emóban andalgó pop punkjához (The Promise Ring, The Get Up Kids stb.) és egy kiherélt Drive–Thru égiszű érzelemvilághoz, felismerte, hogy a kortárs zenekarok nem csak zeneileg, de hangulatilag is próbálnak a mezőny fölé nőni. Így a kultstátuszig emelkedő Title Fight porhintésszerű megjelenése a Magnolia dalaiban talán nem is annyira meglepő (ebben Will Yip kezei is bőven benne van). Amire viszont sokkal inkább felkaphatja az ember a fülét az az elég alteresre hangolt vokálkezelés, amely lezseren és sallangmentesen kezeli a pop punk közeget: kicsit monológszerű mederbe sodorva a kitárulkozást, ez pedig erőteljes tempóesést és dallamtömörülést okoz a verzékben. A legjobb szó az ez által bekövetkezett jelenségre talán az izgalom hiánya: a Turnover amellett, hogy szépen szintet lépett az igényességben, progressziója túlmutatott az emo elemek megfelelő kezelésén, nem tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a tempóesést bizony kompenzálni kell jó dalokkal, amelyek kihasználják a lassabb tempó adta érzelmi lehetőségeket. Azonban a Magnolia dalai valahogy nem állnak össze egésszé: a fúzióban elveszett tempó túlságosan illúzióromboló, pop punk anyagoknál pedig főként, hiszen a műfaj alapfeltétele a felfokozott hangulat. Kevés a kimagasló pillanat (Shiver, Wither, Seedwong) és túl sok az üresjárat, döcög és keresi a saját hangját a Magnolia, csak nem veszi észre, hogy már fél órája kering az emo feliratú kilométerkőnél. Egy út kezdete ez, amelynek még ki kell teljesednie. Reméljük ki is fog, mert mindenesetre megvan a zenekarban a potenciál. BANDCAMP. 6/10
DOWNLESSStanding Up Again
sumsRecords | 2013.03.18.
Támpont: NOFX, Lagwagon, New Found Glory
A svájci Downless-ről minden elmondható, de az biztosan nem, hogy különösebben megzavarta volna az elmúlt 10 évben az európai punk állóvízét, ez pedig nem csak annak köszönhető, hogy kulturálisan le lenne maradva az ország (és így a zenekar), csupán a banda nem volt képes felnőni a műfaj nem túl magas lécéhez. A Standing Up Again is inkább azt mutatja, hogy a sioni srácok még mindig leverik lécet a cél elérése előtt, pedig alapvetően nyers forrásból dolgoznak: dallamos punk rockból építkeznek, amely a keverése igen is működhet a pop punkkal, ezt pedig már bőven megmutatta a világnak a Fat Wreck Chords istállója a ’90-es években. A dalok emiatt mondhatni „régisulisként” is hathatnak. Már az első daltól érezhető, hogy a dallamos punk rock gigászai, többek között a No Use For A Name és a Lagwagon keveredik a NOFX-el (egy tapasztaltabb zenehallgató pl. a haját tépheti a Swamped című dalban, ahol simán lelopták a Seeing Double at the Triple Rock c. NOFX dal főriffjét/témáját); az egész pedig úgy hat, mintha felöntötték volna New Found Glory-val. Az első dal pl. simán felférne egy New Found Glory-lemezre (miközben a verzéket sikerült elcsípni bravúrosabb MXPX pillanatokból); a Banality pedig mintha az évezred eleji emo/pop punk vonulatból merítene (a Pirates Are Back pedig simán erősíti a kortárs vonalat). Kijelenthető-e, hogy a lemez – hála a sok kiváló hatásnak – működik és a zenekar életében eltelt hat év az ezelőtti albumhoz képest megért befektetés volt? Sajnos nem mondhatni: a zenekar képtelen megbirkózni a Standing Up Again dalaival, hogy értéket képviseljen; a másodpercek híján 40 perces (rendkívül túnyújtott) játékidő pedig a punk lemezek egyik legnagyobb ellensége, meggondolatlanság pop punk áthallásokkal átitatott punk rock lemezt a végtelenségekig nyújtani. A Downless legfőbb problémája emellett a szisztematikusság hiánya: a dalok definitívek, de túl szerteágazóan nyúlnak innen-onnan, nem kap egységes ízvilágot a lemez; a Standing Up Again pedig nagyon elfárad a végére, ahol egy akusztikus dallal még el is altatnak. Kerülendő a műfaj rajongóinak. 5/10
