2013. február 7.
Ugyan tény, hogy a Pure Love album megjelenése az oka annak, hogy most felcsaptuk a zenetörténelmi könyveket, de Frank Carter olyannyira nem az első punk volt, aki beállt rockot játszani, hogy körülbelül két perc alatt találtunk mellé 9 olyan zenészt, akik szintén bejárták ezt az utat, és punkbandájuk után egy rockzenekarban kötöttek ki (volt, hogy ehhez bandát sem kellett váltani). Az okokat, hogy miért akartak könnyedebb, adott esetben sokoldalúbb, vagy szélesebb tömegeket elérő zenét játszani, nem feltétlenül érdemes firtatni, hiszen a Gallows rajongóit se nagyon izgatta az, hogy Carter miért döntött úgy, hogy más műfajban zenél tovább, sokkal inkább az volt érdekes, hogy milyen lesz az új zenekar albuma. Íme Carter mellett kilenc másik punk, akiknek a váltásával elégedettek lehettünk.
Nagyon nagy a gond, ha valaki hallgat punk alapú zenéket, és Johnny Rotten neve mégsem mond neki semmit, hiszen a Sex Pistols három év alatt összecsörömpölt magának egy saját bekezdést a zene történetében – lehet, hogy a punk fejezete nem velük kezdődne, de bizonyára elég hamar találkoznánk a nevükkel. A proto-punk zenekarokra (Stooges, MC5, a detroiti Death, stb.) nézve kissé sértő ugyan, de általánosságban az van elkönyvelve, hogy a Rotten által vezetett angol banda nevéhez fűződik a punk, mint műfaj, stílus és szubkultúra „feltalálása”. Zseniális menedzserük, Malcolm McLaren vezetésével ugyanis pár év alatt sikerrel megbolygatták nem csak a gitárzene, de az Egyesült Királyság társadalmi berendezkedésének rendjét is, és a pár éve még a rockzene legnagyobb fenyegetésének a rock’n roll huncutságát tartó kultúrhatóságoknak egészen új veszéllyel kellett szembesülniük: Rotten és suttyó társai nekimentek a politikai elitnek, de még a királyi családnak is, átrajzolva ezzel a zene, mint üzenetközvetítési forma határait. Ráadásul mindezt úgy sikerült elérniük, hogy a felháborodás mellett a rajongás volt a második dolog, amit kiváltottak a közönségükből: a ronda, elvetemült és idegbajos fejű Johnny Rotten vezette csapat dalai a fiatalok körében himnuszok lettek. Lehet ezt szó szerint is venni: második slágerükkel, a God Save the Queennel a brit himnusz címbéli sorát úgy folytatták, hogy a dal azt üzente, a királyság maga a fasiszta rezsim. Átléptek egy határt, de át is léphették, hiszen ha a tagokat börtönbe is zárják, a posztereiket senki nem szedi le a tinédzserek falairól. Hallgatnivaló: Rotten és a punk.
Az már a Sex Pistols feloszlásának évében, 1978-ban kiderült, hogy a banda Rotten számára csupán a düh és a politikai üzenet közlési formája volt, nem pedig az a projekt, amiben a saját zenei gondolatait tudná kifejezni. Mint az már korábban is kiderült, Rotten meg volt őrülve a krautrockért, a reggaeért és a világzenéért, és hamar körbevette magát hasonló beállítottságú zenészekkel (köztük a Clash korábbi gitárosával, Keith Levene-nel, aki nem érezte magát „megértve” Strummer mellett), megalapítva a Public Image Limitedet. A PIL hamar az ekkortájt virágkorát élő brit poszt-punk hullám vezéralakja lett a Fall, a Gang of Four és a Wire mellett (Levene stílusát később jól le is nyúlta a U2 gitárosa), és ugyan Rotten továbbra se tudott énekelni, de stílusa passzolt az első lemezek különös, táncolható gitárzenéjéhez, de még a csapat borzasztó, New Wave ihlette dance-korszakához is, amikor pedig az Album/Happy? idején megtalálták rockhangzásukat, már mindenki hiányolta volna sajátos énekét. Ugyan a színvonal szempontjából a zenekar nem a legszebben fejezte be, de 2009-ben, 17 év szünet után visszatértek, és nem csak remek koncerteket adtak (pl. a Sziget Fesztiválon), hanem tavaly egy meglepően jó, új albummal köszörültek ki a régi csorbát. Hallgatnivaló: Rotten és a rock.
John Graham Mellor, vagyis ismertebb nevén Joe Strummer életpályájának fontosabb pillanatait ismerve könnyedén kijelenthetjük, hogy ha valakinek, akkor neki tényleg nem kellett megerőltetnie magát ahhoz, hogy húszas évei közepére az egész angol társadalmat felpaprikázó punk mozgalom központi figurájává váljon. Szülei nem törődtek vele, konkrétan egyedül hagyták Angliában, ahol állami iskolába járt gazdag gyerekekkel körülvéve, és persze utálta az egészet. Zenélni egy mindössze két angol fontba kerülő hawaii gitáron kezdett, mert megtetszett neki a Beach Boys. Rövid ideig Walesben élt, ahol sírásóként dolgozott, mellette pedig néha besegített a helyi Flaming Youth-nak, de miután ez a banda nem volt hosszúéletű, és hősünk is csak alkalmanként játszhatott, így végül ’74-ben megalapította első bandáját 101’ers néven, ami arról a squatról (101 Walterton Road) kapta a nevét, ahol Joe együtt élt a csapat többi tagjával. Első komolyabb gitárját, egy Fender Telecastert is akkoriban vette, miután egy csinos pénzösszeget kapott azért, hogy összeházasodjon egy dél-afrikai nővel, aki a brit állampolgárságra áhítozott. Miután aztán egy szép napon a Sex Pistols éppen az ő előzenekaruk volt, hirtelen minden megváltozott. Strummer később azt mondta, hogy a 101’ers-el szórakoztatni akarták magukat és a közönséget is, ahol az volt a csúcs, ha a kocsmában lévő részegek táncolnak egy jót, de ahogy a fentebb említett Rotten kiment a színpadra, és közölte, hogy márpedig ők pont leszarják, hogy ki mit gondol róluk, és akkor is eljátsszák a számaikat, ha mindenki utálja őket. És ez jelentette az igazi fordulópontot! Pár nappal később megalakult a ‘Pistols riválisának szánt banda, a The Clash. A banda után elnevezett első, ill. a Give ’em Enough Rope egy-egy hihetetlenül arcbamászó, erősen baloldali mondanivalóval nyakon öntött punk-rock klasszikus lett. Bár teljesen egyértelműen érződik a monarchia, ill. arisztokrata-ellenes attitűd, a ‘Pistols-szal ellentétben Strummerék elutasították a nihilizmust. Hallgatnivaló: Strummer és a punk.
Aztán eljött 1979 decembere, kijött a London Calling, és ezzel biztosítva lett, hogy Joe Strummer és társainak neve soha ne merülhessen a feledés homályába. Zenei szempontból hihetetlen mértékű eltávolodás ez a korábbi anyagokhoz képest, hiszen bele kevertek a punk rockba annyi stíluselemet, amennyit nem szégyelltek. Van itt funk, jazz, soul, r’n’r de mégis meglepő módon a reggae kapta a legfajsúlyosabb szerepet az albumon. A későbbi lemezeken pedig már rap szerzemények mellett ott volt a dub, az r’n’b, mert Strummer ezeket is imádta. Bár harcos baloldalisága élete végéig megmaradt, zeneileg folyamatosan távolodott a klasszikus értelemben vett punktól. A The Clash feloszlása után, voltak kisebb projectjei, kapott néhány komolyabb szerepet filmekben, majd egy ideig még Shane MacGowan helyét is átvette a The Pogues-ban. Később DJ lett a BBC-n, műsorának címe nem meglepő módon London Calling lett. Utolsó bandája Joe Strummer & The Mascaleros néven futott, amivel már színtiszta, középtempós rockdalokat készített. Élőben persze mindig elhangzott pár Clash himnusz, kiegészítve ska, reggae, és Ramones feldolgozásokkal. Életének utolsó szakaszának legfontosabb zenei mérföldköve a Bob Marley klasszikusának, a Redemption Songnak feldolgozása volt az őt alig túlélő Johnny Cash-sel. Öröksége pedig egészen elképesztő, hiszen dalait élőben a mai napig olyan előadók játsszák, mint Bruce Springsteen, Elvis Costello, a Green Day, a punk zenekarokat pedig már nem is sorolom. Dalt írt neki többek közt a Dropkick Murphys, a Beatsteaks, a Street Dogs, és a The Gaslight Anthem is. Neve örökké megkerülhetetlen legyen szó punkról, vagy rock zenéről. Hallgatnivaló: Strummer és a rock. – Vincze Csaba
Érdekes, de annak ellenére is vannak hasonlóságok a Minor Threat és a Sex Pistols között, hogy előbbi útjára indította a straight edge mozgalmat, utóbbi tagjai pedig rommá drogozták és itták magukat: mindkét zenekart egy műfaj pionírjaként azonosítják, mindkettő nagyon rövid ideig volt csak aktív, és ahogy Rotten, úgy MacKaye is eltávolodott a punktól idővel. Első zenekara (melyben csupán bőgőzött) a washingtoni Teen Idles volt, amit nagyon összecsapva úgy lehetne összefoglalni, hogy itt kezdett el MacKaye gyors punkzenét játszani, hozzájuk köthető a straight edge X szimbólumának megjelenése, és az ő EP-jük kiadása miatt alakult meg a kultikus, később műfajszervező erejű Dischord Records. Egy év után feloszlottak, az ekkor 18 éves Ian pedig megalapította a Minor Threatet, hogy továbbra is hardcore punkot játszhasson, de ekkor már frontemberként: a mindössze három éven át aktív csapat jól kezdett, hiszen már első 7″-ükön volt egy olyan dal (Straight Edge), ami életviteli stílust teremtett, pedig 1981-ben nem volt túl népszerű gondolat a punk színtéren az, hogy valaki ne igyon és ne drogozzon. A következő hétcolos lemez is bírt egy hasonló hatású tétellel: az In My Eyes (innen vette nevét később a remek bostoni zenekar) a dohányzás ellen emelt szót. A zenekar tehát nem egyszerűen a hardcore punknak tört utat, hanem a straight edge mozgalom, és a DIY-etika terén is példát statuált: örökségük mindhárom dimenziójának ott a lenyomata a kortárs színtéren. Volt egy feloszlásuk 1982-ben, de többek közt a gandzsakirály Bad Brains-énekes, H.R. (a képen Brooke Shields-zel tép) nyomására visszatértek, kiadták a nagylemezüket, majd örökre leugrottak a színpadról – azóta sem tértek vissza, ami lassan példaértékkel bír. Hallgatnivaló: MacKaye és a punk.
Mintha a hardcore punk, a Dischord, a sXe és a DIY nem lett volna elég örökség MacKaye-nek, úgy vetette bele magát az új zenekarokba és a műfajteremtésbe: elsőként Embrace néven alapított zenekart öccse, Alec zenészeivel a Faith-ből, és a Grey Matter és Rites of Spring vonalához hasonló, érzelmes, dallamos hardcore zenéjüket utólag nyugodtan hívhatjuk proto-emonak, vagy emocore-nak, hiszen az általuk is (és a fentiek mellett a The Hated, Admiral, Ignition, Dag Nasty, One Last Wish bandák által) képviselt hangzás táptalajul szolgált a későbbi screamo és indie emo hullámnak. Még az Embrace idején egy angliai út során vett fel két társával Egg Hunt néven pár dalt, ami leginkább a Fugazit vetítette előre fura, kísérletezős punk dalaival (kb. mint a Happy Go Licky Guy részéről). A Fugaziban Ian a Rites of Spring agyával, Guy Picciottoval osztozott az énekes-gitárosi teendőkön, és már első dalaik után kiderült, hogy itt korszakalkotásról lesz szó: megszületett egy új poszt-hardcore hangzás. Ahogy haladunk előre a Fugazi páratlan színvonalú életművében, megfigyelhetünk egy tendenciózus elhajlást az indie rock felé, és végül a banda feloszlása után MacKaye ki is kötött a műfaj mellett a The Evens nevű duóban, mely máig aktív. Ugyan a hardcore punk, az emo és a poszt-hardcore esetében is találhatunk korábbi bandákat Ian projektjeinél, de ez semmit sem vesz el többszörös pionír-státuszából, hiszen egy stílust nem csak megalkotni kell, hanem kialakítani is. Hallgatnivaló: MacKaye és a rock.
Henry Rollins nevének rengeteg indok miatt kell azonnal követnie Ian MacKaye-t: adott egyfelől az, hogy Rollins a Teen Idles roadja volt annak idején (énekelt is egyszer a bandában), illetve az, hogy MacKaye és Rollins hatalmas haverok voltak, több helyen is együtt dolgoztak (pl. fagyizóban, kisállatkereskedésben), és még közös humorista karrieren is gondolkodtak. De persze ott van az is, hogy MacKaye-re a Bad Brains mellett az a Black Flag gyakorolta a legnagyobb hatást, aminek későbbi énekese Rollins lett. Az a Henry Rollins, akit lelkes rajongóként ismert meg a washingtoni hardcore színtér, és aki egy State of Alert nevű zenekarban mutatkozott be, de a koncerteken egyből úgy, hogy hirtelen mindenki megjegyezte a nevét az energiával és dühvel teli srácnak. Közben rákapott a Black Flagre, hatalmas rajongója lett a csapatnak, és Dez Cadena, aki énekesi posztját ekkor kívánta gitárosira cserélni, egyszer fel is engedte a színpadra. Másnap fel lett véve. Miután Kaliforniába költözött, elég gyorsan, pár fellépés után nyilvánvalóvá vált, hogy a színpadon az emberek egy legendát láttak: az erőből és agresszióból megformált Rollins sugárzó energiáit katalizálni tudták a Black Flag dalai, és mindez olyan formát öltött élőben, hogy az emberek féltek, miközben rajongtak az új énekesért, annak intenzív előadásmódjáért, rituáléiért (alsónadrág, billiárdgolyó). Rollins négy év alatt feldühöngött hat albumot a zenekarnak, majd mikor Ginn kilépett, feloszlott a banda – és nem is volt új fejezet a történetükben 2013-ig, amikor Ginn életre hívta a csapatot a második énekessel, Ron Reyes-szel, miközben az első énekes, Keith Morris a basszusgitárossal, Chuck Dukowskival haknizott Flag néven. Rollins annak ellenére sem vett részt semmilyen újrázásban, hogy már a számok alapján is ő A Black Flag Énekes. Hallgatnivaló: Rollins és a punk.
Hogy miért, annak több oka is lehet, kettőről is bizonyosságot nyerhettünk a későbbi években: az egyik az, hogy Rollins hátat fordított a hardcore punknak, a másik pedig az, hogy könyvei, valamint spoken word karrierje az egész világ számára nyilvánvalóvá tették, hogy egy nagyon konok ember, akinek mindenről megvan a maga véleménye (bizonyára Ginn és Morris haknijairól is, biztos kiderül majd valamikor). Bár mind a könyvei, mind a spoken word (vagy nevezzük stand-up comedy-nek?) fellépései nagyon jók, egyik turnéja Budapestre is eljutott, jelen cikk szempontjából érdekesebb a Rollins Band nevű projektje, mely az első saját zenekara volt. 1987 és 1994 közt ki is adtak négy nagyon jó, igazi ’90-es évek hangzással bíró metal/rock albumot, majd később pár gyengébbet is – mégis valamennyire elfeledett bandának mondhatóak, pedig anno az amcsi alternatív hullám élvonalába tartoztak az Type O Negative, a Life of Agony és a Faith No More oldalán. Miután feloszlott, Rollins nem folytatta a zenélést, helyette inkább az észt osztja a világban, vagy felbukkan kultikus sorozatokban (pl. a Sons of Anarchy 2. évadában, mint náci keménylegény), filmekben – láthattuk őt a Heatben és a Lost Highway-ben is. Hallgatnivaló: Rollins és a rock.
A Hüsker Dü egy minnesotai zenekar volt, ami azt jelentette, hogy szép nagy távolság választotta el őket mind a keleti (Minor Threat, Bad Brains, Void, Government Issue), mind a nyugati parti (Dead Kennedys, Black Flag, Circle Jerks) punkszíntértől, de ami sokak számára hátrány, abból ők előnyt kovácsoltak, és egészen egyedi hangzást sikerült kialakítaniuk az ingerszegény környezet miatt (hasonlóra példa még az El Paso-i At the Drive-In is). Hardcore punkkal indítottak, de a szövegírói és dalszerzői karakterük már ekkor is megmutatkozott, és idővel felfigyelt rájuk a Black Flag-gitáros Greg Ginn, aki szerződtette őket a SST-hez, így a kiváló Metal Circus EP már nála jelent meg. A csapatban két fő dalszerző volt, a gitáros-énekes Bob Mould és a dobos-énekes Grant Hart: Mould hozta a durvább vonalat, utóbbi pedig folyamatosan csempészte bele a könnyedebb dallamokat, de mindketten hasonló zenei világban gondolkodtak, így nem estek szét a dalok. Az 1984-es, 70 perc feletti Zen Arcade-re ez a fejlődés olyan mértékű volt, hogy már nem nagyon fértek bele a hardcore punk műfajába, és új stílus született: a poszt-hardcore, egy rockzenei ihletésű, hardcore punkban gyökerező műfaj, ami Mould (aki a dalok többségét jegyezte) és Grant kisujjában volt. Hallgatnivaló: Mould és a punk.
Haladásuk a rockzene felé folyamatos volt, ahogy érkeztek az újabb és újabb lemezek (’85-ben rögtön kettő is), ugyanakkor Mould és Hart dalszerzői rivalizálása, és a belső problémák (Mould egója, Hart függősége) miatt végül feladni kényszerültek az együtt zenélést. Mould új zenekara és ’88-tól érkező szólólemezei kapcsán már nem gondolkodott punkban: a Sugar a ’90-es évek trendekben létező rockzenéjében sajátos hangzást tudott képviselni, hiszen a Hüsker Dü rockját vitte tovább a Pixies-ből újraépítve azt, míg az első szólóanyag inkább bensőséges, intim, akusztikus hangulattal bírt, hogy aztán a következő már a Sugart vezesse fel. Mould a mai napig ad ki lemezeket, és ezek színvonala időnként (Body of Song, Silver Age) megközelíti a Hüsker Dü legjobb pillanatait is, ugyanakkor mindvégig maradt a powerpop és az alternatív rock határain belül, sosem próbált meg visszatérni a számukra csak gyökereket és energiát, de nem kifejezési formát adó hardcore punkhoz, hiába játszotta azt nagyon kevés zenekar olyan jól, mint a Hüsker Dü az első három kiadványukon. Hallgatnivaló: Mould és a rock.
Richie Birkenhead elsőként a Ray Cappo által vezetett Youth of Today-ben tűnt fel 1986-ban, mint a zenekar gitárosa, és játékát meg is örökítette a Break Down the Walls című első nagylemez – a színtérformáló csapatot azért hagyta ott Richie, hogy kamatoztathassa énekesi képességeit Underdog nevű, egyébként még a YOT-hez való csatlakozása előtt alapított bandájában. Az 1986-ban felvett, négydalos EP-n már itt-ott hallani lehetett azt a szokatlan játékot, amit Richie hozzátett a „szokványos” hardcore punk énekstílushoz, és a gördeszka-mániás banda élő teljesítménye hamar meghozta nekik a hírnevet, ráadásul a 7″ is nagy siker lett a színtéren (a Matt Solomon által rajzolt borító máig kultikus darabnak számít). Az viszont nem tett jót nekik, hogy Richie mellett a korábbi Murphy’s Law tag Russ Iglay volt az egyetlen állandó tag, és a gitárosok, dobosok állandóan jöttek-mentek (ezt megunva a vége felé Richie lett a gitáros is, ő írta meg a nagylemezt is). Végül 1989-re csak eljutottak odáig, hogy felvegyék az albumot, és a Vanishing Pointra nem lehetett felkészülni: a New York-i hardcore színtér biztos ismert már olyan próbálkozásokat, mint a Hüsker Dü, a Big Black vagy a dallamos washingtoni projektek (Embrace, Rites of Spring, Dag Nasty, Swiz), de ez valami teljesen más volt. Nem tudni, hogy ez jelent-e meg hamarabb, vagy a Supertouch első kislemeze, de mindegy is, hiszen ez kiforrottabb, hosszabb és elvetemültebb poszt-hardcore volt: pazar basszusjáték, gitárszólók, és Richie Underdog „ezt most azonnal tekerjük vissza” reakciókat kiváltó énekdallamai. REGGAE! MÉG TÖBB REGGAE! Hibátlan volt, és évekkel megelőzte a korát (persze nem a reggae miatt, az a Clash-től és főleg a Bad Brains-től jött). Szinte rögtön utána fel is oszlottak. Hallgatnivaló: Birkenhead és a punk.
1990-ben aztán jött a nem túl váratlan hír: Richie Birkenheadnek új bandája van, és a hardcore punkot velük kapcsolatban csak akkor lehet emlegetni, ha előtte van, hogy „poszt-„. Az Into Another egy pazar társaság volt (thrash metalos bőgős, ex-Bold dobos, proggie gitáros), és a ’90-es évek elején remek albumokat adtak ki, amelyek ugyan már nem ugyanannak a közönségnek szóltak egy idő után, mint az Underdog, de ha valaki rajongott a Vanishing Pointért, ezt is imádta – Peter Moses ugyanis még Birkenheadnél is jobb gitáros volt, együtt pedig klasszikus lemezeket tudtak megírni. Sajnos ennek a híre eljutott egy nagykiadóhoz, kaptak egy zsíros szerződést, innentől pedig jöttek a szokásos fordulatok (gyengébb lemez, nagyobb nyomás, több feszültség, feloszlás). Amit viszont 1991 és 1995 közt letettek az asztalra, a Quicksand és az Only Living Witness magasságaiba lőtte őket, még ha jött is egy gyengébb utolsó lemez (ráadásul a ki nem adott búcsúalbum, amit Richie egyedül „fejezett be”, már inkább volt Depeche Mode). Ezzel természetesen a történet még nem ért véget, hiszen 1998-tól az Underdog ismét működik, néha koncerteznek, és ugyan írtak új dalokat, de egyelőre még ebből semmit nem hallhattunk (a Supertouch mérsékelt sikeréből ítélve nem kellene erőltetniük), hiszen csak újrakiadások jöttek. Időközben ráadásul az Into Another is újfent koncertezni kezdett, hiszen előkerült Peter Moses, így Birkenhead maradt egyszerre punk-, és rockzenész, aktív legenda. Reméljük, minden marad is így. Hallgatnivaló: Birkenhead és a rock.
Ugyan sokak szerint a poszt-hardcore-nak volt az egyik legfontosabb alakja Walter Schreifels, mégis az, amivel örökre összeforrt a neve, nem ez a szubzsáner, hanem a ’80-as évek második felének New York-i hardcore punk színtere. Igaz, hogy csak egyszer jutott el ezekben a csapatokban odáig, hogy „zenekarvezető” legyen, de különböző érdekeltségei mellett ez az egy zenekar is bőven elég volt a halhatalanságához – első bandájáról van természetesen szó, az 1987-ben megalapított Gorilla Biscuits-ről. Ebben Walternek gitárosi és dalszerzői-szövegírói pozíció jutott, de közben folyamatosan érdekelt basszusgitárosként olyan bandákban, mint a Warzone, a Youth of Today és a Project X. A Gorilla Biscuits egyetlen lemezt adott ki (Start Today, 1989), de ezzel is sikerült némileg átformálniuk a hardcore punkot (bővebben lásd biográfiájukban), ráadásul a mai napig a Revelation Records legnagyobb sikere az az album. Waltert azonban elkezdte zavarni az, hogy hiába írja ő a dalokat, a szövegeket, de még az énektémákat is, nem énekes a zenekarban, így új projektbe kezdett, és ezzel meg is indult eltávolodása a hardcore punktól. Ez azonban nem volt egy gyors folyamat, sőt: a több ex-Gorilla’ taggal felálló CIV első lemezét (Set Your Goals) még ő írta és producelte 1995-ben, ráadásul az állandó újjáalakulások (1994-ben Youth of Today, ’97-ben Gorilla Biscuits, majd 2005-től ismét a GB, immár tartósan) miatt máig aktív hardcore zenész. Hallgatnivaló: Walter és a punk.
A Moondog megalakulásának nem csak az volt az oka, hogy énekelni akart – a hardcore punkot is unta, nem tudta többé élvezni, nem találta meg benne a kreatív örömöt. Amikor viszont megszületetett a Moondog hét dala, gőze nem volt még az éneklésről, és lusta is volt, így ezek a számok végül sokáig nem is jelentek meg (2006-ig kellett erre várni), viszont ahogy próbált maga mellé zenészeket szervezni, megszületett a Quicksand. Az egyetlen Moondog koncerten ugyanis már ez volt a felállás: Sammy Siegler (Youth of Today, Gorilla Biscuits), Sergio Vega, Tom Capone (Beyond, Bold) és Walter. Végül Siegler a Judge miatt nem ért rá, helyette jött Alan Cage a Burnből, és létre is jött a Quicksand. Metalt akartak játszani, sőt, egy ideig rap metalt (ld. Clean Slate), így az ő poszt-hardcore irányuk gyakorlatilag a Fugazi keveredése lett a kor alternatív metaljával. Két lemezt adtak ki (Slip és Manic Compression, utóbbi hangzását Walter és Don Fury együtt „rontották el”), utóbbival párhuzamosan Walter megírta a fent említett, egyébként nagykiadós és MTV által is nyomott CIV albumot, turnéztak néhányat együtt, majd a Quicksand feloszlott (voltak ezután is koncertjeik és dalaik, pl. a Hostage Calm, ami később bandanévadó is lett). Walter egy World’s Fastest Car nevű projekt után a Deftones-Quicksand közös turnén rájött, hogy a metal és a durvább hangzások sem érdeklik igazán, és amikor a kiadó albumot kért tőle, összeültek az ekkor épp a CIV-ben bőgőző Sieglerrel, ill. az Iceburn dobosával és Ian Love gitárossal, és megszületett a Rival Schools, ami már olyannyira rockzene volt, hogy poszt-hardcore-nak főleg csak azért nevezhetnénk, mert dallamvilága itt-ott hasonlított a Quicksandhez. Ők két lemezt írtak meg, de csak az első került kiadásra, mivel feloszlottak – hogy aztán ők is visszatérjenek 2008-ban, majd kiadjanak 2011-ben egy alternatív/indie rock albumot. Jelenleg Walter második szólóalbuma kiadására készül, de aktív a Rival Schools, a Quicksand és a Gorilla Biscuits is, habár utóbbi kettőtől új anyagra nem számíthatunk. Hallgatnivaló: Walter és a rock.
A Hüsker Dühöz hasonlóan az At the Drive-Innek is kellett némi távolság a nagyobb színterektől ahhoz, hogy egyedi, hardcore punkból kiinduló zenét tudjanak játszani, és a Cedric Bixler-Zavala énekes és Jim Ward gitáros által alapított banda viszonylag hamar, már 1996-ban megmutatta, hogy őket nem nagyon zavarja az, hogy mégis mit „szokás” játszani, mentek a saját fejük után, ami akkor lett igazán korszakalkotó, mikor Omar Rodríguez-López átváltott gitárra, és folyamatosan jöttek tőlük a jobbnál jobb kiadványok. Amellett, hogy a világ talán legjobb poszt-hardcore zenekara voltak, főleg Omar egyedi és komplex gitárjátéka, és Cedric hisztérikus, öntörvényű és bármikor felismerhető énekdallamai miatt lettek kultzenekar (meg persze az olyan zseniális dalok miatt, mint az Arcarsenal, a One Armed Scissor, vagy a szinte felrobbanó Cosmonaut). Élőben mindezt sikerült egészen új szintre emelniük, színpadi jelenlétük zseniális volt, Omar őrült módjára táncolt, miközben teljesen beállva is hülyét csinált a proggie gitárosok legjobbjaiból (persze nem szabad Wardot elfelejteni, nélküle pont annyira kellett az egészhez, mint Omar), Cedric pedig az egyik legszuggesztívebb énekes volt a műfaj történetében, nem lehetett nem rá figyelni. Sokat merítettek nem csak zeneileg, de az előadásmód terén is a Fugazitól, pl. kultikus lett a feloszlásuk előtt a Big Day Outon történt kifakadás, ahol Cedric berágott a mosholó emberekre (egy nappal azelőtt, hogy egy lány meghalt a Limp Bizkiten a pitben), ahogy azt a Fugazi is tette számtalanszor. Persze a népszerűség és a drog megtette a hatását, és a Relationship of Command után feloszlottak. Hallgatnivaló: Bixler-Zavala és a punk.
Valószínűleg senkinek se volt meglepetés, hogy ezek után Cedric és Omar egy progresszív rockbandát alapítottak: a Mars Volta komplex, zajos, nehezen emészthető zenéje nagyjából egy album után tudatta a világgal, hogy ennek a stílusnak új királyai vannak, és ez minimum 2008-ig így is maradt. Amíg az At the Drive-In egy elmebeteg kitörés volt élőben, addig a ’Volta-koncertek egy egyszerre döbbenetesen komplex és nagyon laza jamnek tűntek, amin a sokfős banda estéről estére szétszedte, majd újra összerakta magát (különösen igaz ez az állandóan fiesztázó Omar-Cedric párosra). Négy imádott, körülrajongott lemezt adtak ki, majd dalközpontúbb irányváltásuk egy könnyedebb hangzásban kötött ki, ami nagyon megosztotta a bandáért rituálisan rajongó közönséget, és a zenekarnak nem használt az sem, hogy két elképesztően erős karakter volt benne, az meg pláne nem, hogy 2012-ben elkezdett ismét koncertezni az At the Drive-In (a Coachella-látogatókat addig lehetett irigyelni emiatt, amíg valaki meg nem látta a videókat). Az újjaáalakulás végül nem eszkalálódott turnékig vagy lemezekig, de 2013-ban bejelentették: a Mars Volta sem folytatja egy darabig, mert Omar az új zenekarára akar koncentrálni. 17 év után először Cedric nélkül, akinek így zenei jövője kérdőjeles, de a hardcore punkot nem nagyon érezzük benne. Hallgatnivaló: Bixler-Zavala és a rock.
Ahogy basszusgitárost kereső hirdetésük állította, a Propagandhi anno „progresszív thrash metal” bandaként alapult meg, hogy aztán fokozatosan teret nyerjen a próbatermi próbák során a punk rock hatása – harmadik bőgősükkel, John Samsonnal kiegészülve gyorsan sikeres banda lett a kanadai punk színtéren, és amikor a NOFX Kanadában járt, természetesen ők voltak az egyik előzenekar. Fat Mike-nak annyira megtetszettek, hogy leszerződtette őket a Fat Wreckhez, és 1993-ban megjelent a How to Clean Everything, amit hallgathatunk akárhogy, akkor sem lesz több egy biztató, de a banda későbbi műveihez képest zeneileg nem túl kiemelkedő albumnál. Zeneileg. Mert a dalszövegek már itt is tele voltak olyan erős politikai töltettel, ami önmagában a ’90-es évek egyik legérdekesebb punkbandájává tette őket. A három év múlva érkező folytatáson már elkezdtek kinőni a NOFX árnyékából, megjelentek a nagyon gyors tempók (ki is jött némileg a kontraszt Samson finomabb, könnyedebb stílusa és Hannah metalos dühe közt, elég meghallgatni a Samson által jegyzett Anchorless és Gift című dalokat), de Samson már nem érte meg tagként azt, hogy 2001-ben megalkossák a dallamos hardcore punk és skatepunk egyik csúcsát, a Today’s Empires, Tomorrow’s Ashes-t. Az, amit sokan éreztek, vagyis hogy Johnban ott van a potenciál egy saját zenekarhoz (illetve hogy érzelmesebb oldalával kilóg a Propagandhiból), 1997-ben egy új bandával nyert bizonyítást: szólóalbuma és a F.Y.P. splites száma után végre önálló zenekart alapított, a Weakerthans-t. Hallgatnivaló: Samson és a punk.
A Weakerthans indie, illetve később folk rock közegében villámgyorsan ki tudott bontakozni Samson dalszerzői és szövegírói képessége, ami elég jelentősen el volt nyomva a Propagandhiban, és ez már az alakulás évében lemezt hozott, nem is akármilyet: a Fallow ugyan még tartalmazott olyan elemeket, amiket Samson a punkbandából hozott át, de összességében egy indie rock album volt, ráadásul egy kiváló, remek dallamokkal és szövegekkel. Később ez csak még jobb lett, a Left and Leaving mai napig a műfaj egyik klasszikusa, szövegei az akkori emo remekműveket idézik, és ugyanez elmondható a country felé elmozduló Reconstruction Site-ról is, ami a Neutral Milk Hotel és a Decemberists legjobbjaival is versenyezni tud. Sajnos, vagy nem sajnos, de a zenekar a Propagandhihoz hasonlóan később sem lett sztárzenekar a stílusán belül (ellentétben pl. a Death Cab for Cutie-val ugyanerről a vonalról), bár mindkét banda elismert névnek számítanak a műfaj kedvelőinél, és elhivatott rajongóik is vannak. 2007-ben adták ki eddigi utolsó lemezüket, de oszlottak fel, ráadásul Samson 2009 óta ismét ad ki szólóanyagokat, első igazi nagylemeze (Provincial) tavaly jelent meg. Biztosan szép emlékekkel tekint vissza punk éveire, de számára (ahogy sok más zenész számára is) az nem volt a megfelelő közeg, legalábbis nem egy olyan karakter mellett/mögött, mint Chris Hannah. Hallgatnivaló: Samson és a rock.
Cikkünk legfiatalabb szereplőjével vissza is kanyarodhatunk az elsőhöz, hiszen Frank Carter felbukkanásakor mindenkinek Johnny Rottent juttatta az eszébe: egy vörös hajú, vékonydongájú, idegbeteg fejű brit kölyök, aki soha nem tanult énekelni, viszont elég dühös, és nem szereti Nagy-Britanniát. A Gallows elég gyorsan nagyon divatos zenekar lett, Carter pl. volt az NME címlapján is, két albumuk pedig felrázta a szunnyadó brit hardcore punkot, és Európában is nagyon népszerű lett a csapat. A 2006-os Orchestra of Wolves-nak is megvoltak a maga slágerei, de a Grey Britain sokszorosan felülmúlta mind emlékezetes dalok, mind pedig düh és hangulat terén is: egy mocskos, szürke, gyűlölettel és acsargással teli, faragatlan és nyers album volt, ami felnyitotta a világ szemét, hogy ebben a bandában van egy csomó nagyon jó zenész és egy remek szövegíró. Carter ráadásul élőben Vinnie Jones-tekintettel vicsorgott a közönségre, miközben adrenalingőzös huligán módjára szántotta fel a klubokat, és ennek az interneten hamar híre ment, kultikus figurává emelve a tetoválóművészt. 2011 nyarán aztán kiderült: Carter számára a Gallows ugyanúgy csak egy korszak volt, ahogy a ‘Pistols volt Rottennek. Elmondta, hogy Anglia egy szar hely, megmutatta, hogy a Pretender klipje milyen langyos is volt, és bebizonyította ismét, hogy egy punk zenekar élére elég egy dühös ember. Ő azonban több volt ennél. Hallgatnivaló: Carter és a punk.
Miközben a Gallows-nak Kanadáig kellett mennie egy új frontemberért (hogy aztán megint tromfolhassák magukat), Carter bejelentette, hogy az amerikai, szintén hardcore punk-disszidáns Jim Carroll gitárrossal (The Hope Conspiracy, The Suicide File) új bandát indít, a Pure Love-ot, és nem kíván a Gallows babérjaira törni, hanem ő rockot fog játszani. Ahogy az a nagysikerű első dalból, a Bury My Bones-ból kiderült, nem csak abból volt elege, hogy a gyűlöletről énekeljen, hanem abból is, hogy gyakorlatilag nem tud énekelni, így fogta magát, és megtanult. A banda folyamatosan szállította a nagyon hangulatos „easy rock” (hívjuk inkább powerpopnak) dalokat, idén februárban pedig meg is jelent Anthems c. bemutatkozó lemezük, ami lett akkora szakmai és közönségsiker, hogy azt merjük gondolni: Cartert meg fogja tartani a rockzene. Ahogy a Gallows-ban, úgy itt is megvan mögötte a hangszeres tehetség (Carroll mindkét korábbi bandája bőven kiemelkedő alakja volt az új évezred punkzenéjének), az emberek pedig nem tudnak kiszeretni az immár kissé kevésbé vörös fejjel kiabáló, némileg elegánsabb, rádiópozitív Carterből, aki három éve még „a padlón akart baszni, és minden szart össze akart törni”. Hallgatnivaló: Carter és a rock.
Természetesen a lista itt nem ér véget, hiszen gondolhatnánk olyan zenészekre is, akik ugyanabban a bandában fordultak a punk alapú zenéktől a rock felé: ott a Codesevenből Jeff Jenkins, a Hopesfallból Doug Venable, a Thrice-ból Dustin Kensrue, vagy az AFI-ból Davey Havok. Voltak, akik nem is túl rég váltottak (Jeff Caudill a Gameface-ből és Michael Vogelsang a Farside-ból, mint Your Favourite Trainwreck), de van olyan is, aki gyorsan rájött, hogy mi érdekli (Zack de La Rocha). Vannak, akik „kettős” életet élnek: Frank Turner (ex-Million Dead) és Tom DeLonge is egyszerre érdekelt rock-, és punkprojektben (szóló/Möngöl Hörde és blink-182/Angels & Airwaves). Olyan is akad, aki visszatért a punkhoz (Dennis Lyxzén: Refusedból az International Noise Conspiracy-be, onnan pedig az AC4-ba), és olyan is, aki nem állt meg a rocknál (Mark Palm: Go It Alone, majd Devotion, most pedig Black Breath). Néhányan messzebbre mentek: Wesley Eisold a Give Up the Ghost után coldwave projektbe kezdett, Derek Miller, a Poison the Well ex-gitárosa pedig zajpopban utazik. Volt, aki belebukott (James Hart: Eighteen Visions/Burn Halo), volt, aki legendává vált (Steve Albini: Big Black/Shellac), volt, aki világsztár lett (Brian Fallon: The Gaslight Anthem), és olyan is, aki bizonyára szeretné elfelejteni a kitérőjét (Brian Baker gitáros a Minor Threat és a Dag Nasty után, de még a Bad Religion előtt, mint sleaze rocker a Junkyardban). A végén pedig a legújabb ilyen jellegű lemezt szeretnénk a figyelmetekbe ajánlani: a Magic Circle albumán ugyanis Doomriders, Boston Strangler és Rival Mob tagok játszanak gyakorlatilag Pagan Altart.
