The Blood Of Heroes – The Waking Nightmare

Folytatjuk sajnálatos rossz szokásunkat a The Blood Of Heroesszal kapcsolatban. Ahogyan a debütáló nagylemezről, úgy a folytatásról is késéssel (de legalább) írunk. Ugyanis épp két hónapja, hogy megjelent az Ohm Resistance kezei közt a The Waking Nightmare, amit már tavaly áprilisban elkezdett készíteni Enduser és Submerged, de ennyi embert eleve nem könnyű összetrombitálni, ráadásul a résztvevőket nem pont az tette híressé, hogy egyfolytában otthon malmoznának. Végül csak beért a projekt, és bár az első lemez óta lemorzsolódott Bill Laswell és KJ Sawka, „helyeikre” Tony Maimone és Joel Hamilton (akikről leginkább a Battle of Mice kapcsán lehet hallani az utóbbi időben) lépett, sőt egy számban Tomas „Tompa” Lindberg hangját is hallhatjuk. A cím nélküli debütáló lemez koncepciója bármilyen furcsa is volt, nagyon erős keretet adott a számoknak, amik tökéletesen ki is töltötték azt, remek összképet alkotva. Szerencsére azonban nem készült folytatás a The Blood of Heroeshoz/Salute to the Juggerhöz, ezért a koncepció most némileg eltávolodik Sallowtól és társaitól: a The Waking Nightmare lényegében a film előzményéhez fiktív hangsáv, bemutatja azt a kataklizmát, aminek a következménye a filmben is bemutatott korcs rend lett. És ez a koncepció is épp olyan jól felépített és stabil, akár az előző lemezé, minden szám a helyén van, minden hangulat éles, valószerű.

Megmaradt a zenei vezérfonal is, most is a komor, sötét elektronika és a mély, kásás gitárok kapják a főszerepet. Itt-ott némi hörgés is megjelenik, egyrészt JK Broadrick (War), másrészt a már említett Tompa (Hecatomb) jóvoltából, két számban pedig a hangszerelés is fűszerezi a végeredményt (az Only The Desertben Enduser domrázik, a Warban pedig Pándi Balázst hallhatjuk harmonikázni!), de alapvetően folytonos, rövid és egyenes az út a két album közt. Viszont minden eggyel nagyobb, kerekebb és koherensebb lett, számonként és az album egészére vonatkozóan is. Míg a debütáló lemez eléggé tömény volt, egy-egy számban közelített a túl sokhoz a sávok és a témák száma, úgy itt a legtöbb szám egy ötletet és hangulatot dolgoz fel, megmarad egyetlen karakternél. Az élő hangszeres számok nem rugaszkodnak nagyon messze a tradicionális felépítéstől, az Enduser és Submerged védjegyeivel ellátott sötét dub/drum and bass/breakcore tételeket nem borítják el az élő hangszeres megoldások (kivétel ez alól az albumot záró, I Love You But I Chose Darkness, ami konkrétan egy Submerged szám újraértelmezése, de ennek ez kifejezetten jót tett). Mindez egy letisztultabb egészhez vezet, ami a lemez végén nem egy kövér, pihentető levegővételt követel meg a hallgatótól, hanem újra a play gomb felé viszi a mutatóujját. Egyetlen fülsértő dolog van a lemezen, több számban is (nyilván szándékosan kisarkítva) az autotunes áldozata lesz Dr. Israel hangja, ezt nem kellett volna erőltetni, de inkább szálka a szemben, mint taszító tényező.

A The Blood of Heroes zenéje jó eséllyel és remélhetőleg sosem lesz könnyen hallgatható, ezt ez a lemez is igyekszik előrevetíteni, ugyanakkor az előzményéhez képest eggyel kevésbé teszi próbára a füleket és a türelmet. Az erős kifejezés lenne, hogy hallgattatja magát, de a kellő affinitással könnyen belesüllyed az ember már az első hallgatás közben. Szokás szerint az idő dönti majd el a két lemez viszonyát, de egyelőre úgy tűnik, hogy ha egy paraszthajszállal is, de a The Waking Nightmare-nek sikerült felülmúlnia az első lemezt.

9/10