2013. január 27.
Tavaly az egyik kedvenc válogatásunk volt „Sátán képében” néven megjelent cikkünk az ördögi témájú, főleg a ’70-es és ’80-as évek rock és metal produkcióit megidéző albumokról, és akkor azt ígértük, hogy folytatni fogjuk (ahogy láthatjátok, a cím most is hazai ősmetalból ered). Végül most nyílt alkalmunk arra, hogy áttekintsük a tavalyi év igen erős felhozatalát a témában, és ki is válogattunk kilenc olyan albumot, ami feltehetően a tradicionális rock-, és metalzene minden rajongójának tetszeni fog majd. Örvendetes, hogy ilyen mennyiségű és minőségű a kínálat a stíluson belül, ugyanakkor emiatt az összefoglalónk nem is teljes, hiszen bizonyos kereteket tartanunk kell – emiatt óhatatlanul is kiszelektálódott néhány album. Így tehát ha valakinek megtetszett a cikkben hallható vonal(ak egyike), akkor ajánljuk figyelmetekbe a Black Moth, az Orcus Chylde, a Troubled Horse, a Christian Mistress, az Altar of Oblivion, az Hour of 13, az Ouijabeard, a Bedemon, a Bloody Hammers, a Kadavar, az Arkham Witch, és a Huata tavalyi lemezeit (a teljesség igénye nélkül).
CANDLEMASSPsalms for the Dead (Napalm Records) | 2012.06.08. | 7.5/10
A legpatinásabb skandináv metal formációk névsora nem lehet teljes a Candlemass nélkül. Olyannyira igaz ez, hogy Svédország vezető metalmagazinja 2013-ban őket nevezte meg a legjelentősebb svéd rock/metal zenekarnak. Az Epicus Doomicus Metallicus/Nightfall kettőssel letették a tradicionális doom metal irányzat sarokköveit, misztikus, lassan hömpölygő szerzeményeikkel számtalan zenekart inspiráltak a későbbiekben a sabbathista hagyományok újraértelmezére. Bár a ’90-es évek megannyi sorstársukhoz hasonlóan nekik is elég viharosra sikeredett, 2005-től kezdődően sikerült újra csúcsformába kerülniük. Ebben nagy szerepet játszott, hogy miután Messiah Marcolin, a zenekar klasszikus korszakának csuhás frontembere a visszatérést követően mégis távozott, egy hasonlóan legendás énekest sikerült találni a banda élére. Robert Lowe (Solitude Aeturnus) jellegzetes orgánuma új dimenziókat nyitott a számukra, a 2009-es Death Magic Doom pedig egyenesen az egyik legkerekebb dalcsokrot rejtette, amit valaha kiadtak. Ezek után nem meglepő, hogy nagy várakozás előzte meg az utolsó Robert Lowe-vel készült korongot. A Psalms for the Dead kilenc szerzeménye logikus következménye a korábbi albumok dallamos és mégis vészjósló doom metaljának, és nem túlzás azt mondani, hogy ez a legsötétebb az újkori alkotásaik közül. Egységesen erős, hangulatában és hangzásában is kiváló a végeredmény, de ezúttal kevesebb az olyan kiugró szerzemény, mint amilyen a Hammer of Doom vagy az Of Stars and Smoke volt korábban. A legeltaláltabb tételek közé a tempós Prophet, némi Iron Maiden beütéssel operáló címadó, valamint az ős-rockos, Hammond orgonás Dancing in the Temple (Of the Mad Queen Bee) tartozik. Ezzel a lemezzel méltó módon zárta az együttműködését a kultikus formáció és a nem kevésbé legendás énekes. A későbbiekben pedig izgalommal várhatják a hívek, hogy mit hoznak össze a Malmsteen mellett, valamint a Therion és a Krux soraiban már egyaránt bizonyított Mats Levénnel. Az Entombeddal közös örömzenélés mindenesetre azt mutatja, hogy van még tartalék a ötven fele – csak úgy doom legendákhoz illően – komótosan menetelő fazonokban. – Falvay Gergely
YEAR OF THE GOATAngels’ Necropolis (Ván) | 2012.12.07. | 8/10
Talán egy évek óta futó zenei magazin hasábjain felesleges azt ecsetelni, hogy Svédország miért is számít ismeretlenül is fantasztikusnak, de azért néha újra és újra képes rácsodálkozni az ember arra, hogy mennyi kiváló zenekar születik ott fent északon. A Year of the Goat tavalyelőtt mutatkozott be, és a Lucem Ferre EP alapján komolyabb összegeket lehetett volna arra tenni, hogy a nagylemezük a Graveyard, a Witchcraft és a Ghost magasságaiba repíti őket, már ami az okkult rock újraélés élvonalát illeti. Az Angels’ Necropolis pedig úgy váltja be az ígéretet, ahogy azt pl. a Devil’s Blood tette a Come Reap után a debütlemezükkel, és talán túlzás nélkül mondható, hogy az egész tavalyi ördögimádást az ő albumuk koronázta meg (természetesen egy Baphomet-féle fejfedővel). Náluk is tagadhatatlan az, hogy a ’Sabbath milyen erős hatással volt rájuk, de a Thin Lizzy és a Blue Öyster Cult neve talán még Iommiéknál is konkrétabban íródott a dalaikba, viszont a zenei főhajtás nem csap át rutinszerű hangzáskövetésbe: a Year of the Goat szeánsz-slágerei felismerhetőek, jellegzetesek, ami egyrészt a ragadós, már-már könnyed dallamoknak köszönhető, másrészt az aranytorkú énekesnek, Thomas Sabbathinak. Több helyen is felmerült velük kapcsolatban a Muse neve, és tényleg vannak olyan pillanataik, ahol egy Queen helyett Uriah Heepen nevelkedett, vérmázos arcú Matt Bellamy elevenedik meg a dalokban – ez elsősorban az énekes érdeme, akiéhez hasonlóan képzett hangot talán csak Magnus Pelander (Witchcraft) tudhat magáénak. Az elejétől a végéig dúdolható album hiába 50 perces, nem fárad el, pedig van két tíz percnél hosszabb darab is, de a hangulat, a témavilág és a stílushoz mérten változatos dalok (pl. Voice Of A Dragon) lazán garantálják az állandó élvezhetőséget. Ebben a retro hullámban vannak lemezek, amiket pusztán azért szeretünk, amit megidézünk – az Angels’ Necropolis nem ilyen, és egy újraélési trendben talán a legnagyobb erény, ha egy csapatot el lehet ismerni a saját érdemei miatt. – Jávorkúti
ORCHIDHeretic (EP) (Nuclear Blast) | 2012.09.14. | 9/10
Az amerikai Orchid tavalyi EP-je mindössze négy dalból és 26 percből áll, mégis tökéletes kiállítási darab lehetne a fent említett Come Reap és Lucem Ferre mellett egy „Miért jó egy EP?” kiállítás doom szekciójában, hiszen a Heretic, mint EP, gyakorlatilag tökéletes. Nem olyan rövid, hogy ne tudjon kialakítani egy erőteljes atmoszférát, ugyanakkor nem olyan hosszú, hogy elfáradjon az eredetinek korántsem mondható zenei koncepció – így aztán végig élvezetes és szórakoztató marad, nem ereszti a hallgató figyelmét (persze ehhez az is kellett, hogy mindegyik darab hibátlan legyen). Két éve a csapat kiadott egy Capricorn nevű erős, de azért nem felejthetetlen doom metal albumot, ami az utóbbi évek egyik legkomolyabb Black Sabbath-istenítése volt a stíluson belül, és pont ezért voltak elégedetlenkedő hangok is, hiszen az album nem tudta kinőni az első két EP egydimenziós nosztalgiázását. Változásokat a tavalyi EP sem kínál, ellenben a dalírói fejlődés érződik, hiszen rögtön a címadó olyan ordas nagy sláger lett, ami képes feledtetni azt, hogy melyik négy albumot hallgatja már évek óta a zenekar, ha inspirációt keres. Egy elképesztően húzós nyitódal (1:40 körül az a téma úgy nyitja a férfilábakat terpeszbe, mint Lenny Kravitz a nőieket) mindig jól jön, de a Falling Away visszafogja a lemez lendületét, hogy egy hétperces, witchcraftos balladával egészen más dimenzióba küldje a hallgatót, ahonnan a Saviours of the Blind ormótlan doomista és kéjesen blues-os váltásai rántanak minket vissza. Ha ezt újra és újra eljátszanák egy nagylemezen, az unalmas lenne, de itt pazarul működik sokadszorra is, ráadásul a Capricornról is az egyik legjobb számot, az arénákba illő He Who Walks Alone-t emelték át, így hiába „csak” egy EP, a Heretic az egyik legerősebb doom metal kiadvány az utóbbi tíz évből. – Jávorkúti
ROYAL THUNDERCVI (Relapse Records) | 2012.05.22. | 8/10
A Royal Tunder mindösszesen egy hét számot tartalmazó EP-t jelentetett meg eddig, úgy három évvel ezelőtt. Nevük alapján akár svéd glam metalnak gondolhatnánk őket, vagy esetleg negyvenes fazonokból álló AOR csapatnak, de a valóság ezzel szemben az, hogy az atlantai csapat a ’70-es években gyökeredző hard rock zenét nyom. A Black Sabbath és Led Zeppelin diszkográfiát nagy valószínűséggel nekik sem kell bemutatni, de emellett délies valamint pszichedelikus ízek is bőven felbukkannak a bő egy órás korongon. Mlny Parsonz énekesnő orgánuma egy újabb csavar a történetben. Őt leginkább a ’90-es évek alternatív bandáinak élén tudná elképzelni az ember, kissé eszelős énekstílusával engem a Nymphs, valamint az egészen más stílusban mozgó Los Angeles-i Fear of God egykori vokalistájára emlékeztet. Emiatt, na meg a lassan hömpölygő riffek révén a Dirt és a Badmotorfinger által fémjelzett grunge korszak is felsejlik a tíz szerzemény hallgatása közben. Nem éppen sláger orientált egyébként amit csinálnak, amit az is jól jellemez, hogy legutóbb az album leghosszabb – kilenc és fél perces – nótájára csináltak egy igencsak elborult klipet. A direktebb daraboknak köszönhetően, mint a Whispering World, vagy a halál laza No Good a lendület sem veszik ki. Azért a lemez második fele eleinte nem könnyű hallgatnivaló, mivel itt bátrabban merülnek el a bluesban és a pszichedelikus témákban, de az ügyesen építkező dalok nem válik unalmassá a CVI. Összességében a zenekar méltó a körülötte kialakulóban lévő hype-ra. Akiknek a Witchcraft/Graveyard által képviselt retro vonal a mindene, de az olyan énekesnős doom bandák világa sem áll távol tőle, mint a Blood Ceremony, annak okvetlenül hallania kell a Royal Thunder bemutatkozását is, amiről bátran kijelenthető, hogy a tavalyi év egyik legkomolyabb ígérete. – Falvay Gergely
ALUNAHWhite Hoarhound (PsycheDOOMelic) | 2012.09.03. | 8/10
A brit Alunah-ról nagyon kevés dolgot lehet elmondani, hiszen amikor valaki meglátja, hogy egy brit, női énekessel felálló doom metal zenekarról van szó, akkor pontosan azt várja, amit a White Hoarhounddal kap, csak talán egy még a várakozásoknál is jobb énekesnővel. Sabbath-imádat, Coven hatások, és a várakozásoknak megfelelően inkább egy rituális, pogány hangulatú album, mintsem megaslágerek, valamint Soph Day, aki eladja az egészet az elegánsan boszorkányos, tökéletes hangszínével. Három évvel ezelőtt már kiadott a csapat egy albumot, és a két lemez közti különbségekből, pontosabban azok hiányából érezni, hogy ők már egy ideje megtalálták, mit szeretnének játszani, és ezen nem is kívánnak változtatni – ez nem is baj, hiszen a Devil’s Blood is ebbe „bukott bele”. Így aztán feltehetően az Alunah következő anyagai is olyanok lesznek, mint ez az album: némileg fogós, ’70-es években gyökerező dalok, amiket egyértelműen az énekesnő hangjára építenek, illetve olyan atmoszféra, ami pont elég arra, hogy ne arra figyeljünk, hogy mondjuk az Offering mekkora sláger, hanem arra, ahogy megvillan az áldozókés a stúdióban. Nincs meg bennük az a potenciál, mint ami naggyá tette a Devil’s Bloodot, de a Jess and the Ancient Ones és a Black Moth (az ő tavalyi lemezükről gyakorlatilag ugyanezt a kritikát írhattam volna meg) társaságában nem csak a Lamouchiék okozta csalódást (illetve a friss feloszlásuk okozta űrt), de a Witch Mountain és a Castle gyengébb idei teljesítményét is feledtetni tudják. – Jávorkúti
VENOMOUS MAXIMUSBeg Upon the Light (Occulture) | 2012.10.30. | 7/10
Az amerikai Venomous Maximus a doom színtér nagy többségével ellentétben némileg hamarabb szállt ki az időgépből, és a korai ’70-es évek helyett csak a ’80-as évekig, a doom „második hullámáig” utaztak vissza, így talán nem olyan meglepő, hogy esetükben a Black Sabbath hatása inkább közvetett (Pentagram, Candlemass, stb.), és meglehetősen sok korai Mercyful Fate, ill. Iron Maiden is érződik a témáikban emiatt. Nincs is ezzel semmi gond, hiszen nem mennek át annyira ‘Fate-be, mint pl. az In Solitude vagy a Portrait tette ezt korábban, de legalább valamennyire elkülönül a hangzásuk a revival hullám más szereplőitől. Persze itt se nagyon szabad arra gondolni, hogy ez a Beg Upon the Lighton olyan karaktert eredményezne, ami messziről felismerhetővé tenné a zenekart (bár pont az a Gregg Higgins énekes éri el ezt majdnem, akit a leginkább lehetne az imitálással vádolni), de egy debütalbumnál ez nem is igazi elvárás, még akkor is, ha ebben a stílusban nagyon ritkán vannak hatalmas dalszerzői fejlődések, vagy különbségek. Amit viszont kérhettünk tőlük az EP alapján, azt teljesítették is, hiszen a múltidézésben nem a legszélesebb ösvényt választották, és ha némileg el is maradnak Melissa-imádó kollégáik színvonalától, azért a 46 perces játékidő és a klasszikus témák tökéletesen szórakoztatni tudják a ’80-as évek első felére kiemelt szeretettel visszagondoló metalkedvelőket. A folytatásban viszont ennél több kell így, hogy vannak „versenytársaik”. – Jávorkúti
THE SWORDApocryphon (Razor & Tie) | 2012.10.22. | 7/10
Immáron tíz éve tartó, közös pályafutásuk kezdetén két dologra esküdtek fel a Sword tagjai, amihez a mai napig tarják magukat. Egyrészt a Black Sabbath örökségének ápolása, másrészt pedig a Heavy Metal képregények univerzumának felelevenítése. Esetükben tehát ork hordákról, hosszú combú boszorkányokról és irreálisan hangos choppereken fejszével hadonászó anyaszomorítókról fogunk hallani a dalokban, amíg világ a világ. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen legutóbb is (Warp Riders – 2010) pompás dalok formájában tolmácsolták mindezt felénk. Az Apocryphon pedig ugyanott folytatja, ahol az elődje abbahagyta, bár a szövegek terén mintha árnyaltabban fogalmaztak volna ezúttal a srácok. Szerencsére most is vannak szinte azonnal megszerethető szerzemények, mint a pimasz Dying Earth, a Grand Magus rokon zakatolással indító nyitónóta (The Veil of Isis), vagy épp a kellemes Tres Brujas emlékeket ébresztő Cloak of Feathers. Ezek mellett azonban vannak rutinosnak ható pillanatok is, ahol érződik, hogy nem mertek igazán elrugaszkodni a korábban jól bevált formuláktól. Emiatt talál be ez a lemez egy fokkal kevésbé, mint az eddigiek, pedig az alapvető összetevők, úgy mint John D. Cronise Ozzy rokon énekhangja, Kyle Shutt ‘Sabbath/Trouble ízű riffelése, valamint az új tag, Santiago „Jimmy” Vela III révén a húzós dobalapok továbbra is adottak. Aki kedveli a zenekart, az alighanem elégedett lesz ezzel a negyedik nekifutással is, de legközelebb több, jó értelemben vett slágerre lesz szükség a felhőtlen örömhöz. – Falvay Gergely
ZODIACA Bit of Devil (Honest Hound) | 2012.05.25. | 8/10
A tavalyi év ősrock felhozatalának trónjáért igen kemény verseny folyt, és ebbe a svéd, brit és amerikai zsenik mellett egy kevésbé képviselt ország is beleszólni kívánt: a német Zodiac (persze az Orcus Chylde-ról sem szabad megfeledkezni) szinte a semmiből bukkant fel, és a Long Distance Calling dobosával felálló társaság meg is szorongatta Thin Lizzy-ben, Led Zeppelinben, ZZ Topban gazdag slágereivel a Graveyard tökeit. Kicsit kilógnak a gyűjtésből abban a tekintetben, hogy ide maximum belemagyarázni lehet Tony Iommi nevét, de azért valahol a köztudat egy sleppként kezeli a nosztalgikus jelleg és a horrorfilmes, pogány, vagy épp sátánista témakör miatt azt, mikor valaki blues-os hard rock slágerekkel hódít, és azt, mikor sabbathista szeánsz zajlik (kapcsolat is van, ld. Heretic EP). Jelen esetben felesleges mélyebben belemenni abba, hogy kiket mennyit hallgathattak: ez a zenekar teljesen nyilvánvalóan a Graveyardon felbuzdulva kívánta a világba kiáltani, hogy mennyire jó volt a rockzene egy bizonyos periódusa. Mivel ezt kerek és érzéssel teli slágerekben teszik egy Screaming Trees-ben hallható Mark Laneganra emlékeztető énekhanggal, így az A Bit of Devilt fel is lehet menteni a hasonlóságok kapcsán, mert a címadó dal meglepően rövid idő alatt tudatja velünk, hogy itt nem olcsó utánérzésnek leszünk a fültanúi, hanem egy maximálisan szórakoztató tiszteletadásnak. Sok helyen láttam, hogy az első számot jelölik meg az album nagy slágerének, pedig az ijesztően graveyardosan nyitó dal után ott a sokkal fogósabb Carnival, amit tényleg nehéz nem lekövetni valamelyik testrészünkkel. Bár a húzósabb dalaik a leghatásosabbak, a lassúbb tételek is hibátlanul működnek, és így, hogy 50 perc alatt marad a lemez, még arra sem panaszkodhatunk igazán, hogy egysíkúvá, vagy unalmassá válna a zenéjük (az erősebb délies íz pedig végleg elkülöníti őket svéd kollégáiktól), hiába fogynak ki viszonylag gyorsan slágerekből. – Jávorkúti
HORISONTSecond Assault (Rise Above) | 2012.03.12. | 7/10
A svédországi időkapu létezését a cikk elején már boncolgattuk a Year of the Goat kapcsán, és a Horisont létezése is alátámasztja azt, hogy a skandináv zenekarok számára a ’70-es évek különösen sokat jelentett. 2009-ben már bemutatkoztak egy átlagon felüli, félig svéd nyelvű nagylemezzel, idén pedig azt kellett volna megmutatniuk, hogy a Graveyardhoz és a Witchcrafthoz hasonlóan több van bennük a Deep Purple, Black Sabbath, Uriah Heep, Thin Lizzy, Wishbone Ash (és a ritkábban emlegetett Blue Cheer) hatásainak kevert vagy épp váltogatott manifesztációjánál. Egyfelől csalódnunk kell, mert ez továbbra is „csupán” egy kollázs a kedvenc retro bandáik zenéjéből, tehát nincs meg bennük a fentebb említettek, vagy épp a Year of the Goat karaktere, viszont ettől még ugyanúgy élvezni fogjuk a lemezt, hiszen a karakteren kívül mindent fel tudnak mutatni honfitársaik eszköztárából. Ráadásul a Second Assault mindezt 40 percen teszi, így tényleg nem kérdéses az, hogy képes-e a maradéktalan szórakoztatásra, csak sajnos ez egy ilyen sűrű és erőny mezőnyben a kiemelkedésre nem elég, illetve hiába repít vissza minket egy másik időbe, az igazán kiemelkedő dalok hiánya nem előnyös akkor, ha már a saját országukban is baromi nagy a verseny. Persze mindig ott van az esély, hogy valakit pont ezek a dalok, gitármunka, vagy hangulat kap majd el, de sajnos a Horisont kapcsán a társainál némileg nehezebb válaszolni arra, hogy valaki miért hallgassa inkább ezt, mint azokat a lemezeket, amiket megidéz. – Jávorkúti
