2012. november 17.
Nem ez az első alkalom a rovat során, hogy a cikk egyik főszereplője a másik nagy hatásának számít, ami leginkább egy dolog miatt fontos: ez is kiválóan jelzi az idősebb zenekar nagyságát, hiszen azokból is remek zenekar lett, akik állandóan az ő lemezeiket hallgatták. Ellentétben az At the Drive-In és a Fall of Troy esetével, ám hasonlóan a Converge és a Cave In párosához az itt szereplő két zenekar közt nincsenek olyan markáns életkorbéli különbségek, sőt, néhány tagnak még közös zenekara is volt (ráadásul egymás mellett nőttek fel Long Islanden), mégis lehet egy alá-, és felérendeltségi viszont társítani hozzájuk, ami persze szinte semmit sem vesz el az inspirált csapat albumainak értékéből. Egy négyesről szűkített, és egy kettesről bővített mesterhármas következik.
Négy album alatt négy, összességében ha ellentétes végletekig nem is mozgó, de azért markánsan különböző hangzást sikerült megalkotnia az állandó tagságú csapatnak, ráadásul a Your Favorite Weapontől a Daisy-ig tartó hangulatbeli utazás egyformán alkot képet egy természetes érési folyamatról, valamint a zenekarra egyre inkább nehezedő nyomásról, amely jelenleg olyan mértékű, hogy továbbra is bizonytalan az új album megjelenési ideje. Rájuk nem kiadói parancsok, hanem a saját színvonaluk rak olyan terhet, amelyet nagyon nehéz elviselni, hiszen eddig minden albumukkal valami újat és mégis valami működőt, valami különlegeset alkottak, ami a Daisy-re már nem „meglepetés” (Deja Entendu), vagy „bravúr” (TDAGARIM), hanem csupán elvárás lett velük szemben. Ettől függetlenül azonban ha csupán 2012-ig tartana a Brand New története, már akkor is a 2000-es éveknek egy olyan zenekaráról beszélhetnénk, ami páratlanul állandó színvonalú sorokat, dalokat és albumokat írt meg – utóbbiak közül választottunk ki most hármat, de a kimaradt negyediknek is itt lenne a helye, ám a cikk írója egyelőre még közelebb érzi magát az érzelemzavaros tini érához, mint a talajvesztett kiégéshez (és reméli, hogy ez így is marad egy darabig).
Jesse-ék első lemeze ugyan már a huszas éveikben íródott, mégis, ha magát a zenekart és a dalokat megszemélyesítenénk, akkor ez az album lenne a gimnáziumi éveik összefoglalása, amelynek egyik legnagyobb fegyverténye az, hogy az előző gondolatnak megfelelően zeneileg egy pop-punk lemez, ami mégis teljesen mentes a műfaj hangulatát érintő prekoncepcióktól (a borító viszont béna, úgyhogy fentebb a bakelites újrakiadásét láthatjátok). Ez elég gyorsan és egyértelműen tisztázódik, mikor már a nyitó The Shower Scene-ben olyan sorok bukkannak fel, mint az „I hope she’s caught in the explosion” vagy „Go tell him how my wrist is sore / from pulling out your insides all night”. Lacey elsősorban mindig a párkapcsolatokról énekelt, és ezt a Your Favorite Weaponön szinte gyermekien egyenesen és nyersen teszi, ami roppant emlékezetes dalokat szül, így a lemez tizenegy év elteltével is a műfaj egyik csúcsteljesítményének számít – jól jelzi az életmű kaliberét, hogy ennek ellenére a leggyengébbnek tekintett albumuk. Két évvel később azonban jött a legnagyobb hatású, és máig legnépszerűbb lemezük, az idézetbánya Deja Entendu, mely szintén egy stílus legjobbja lett: az új évezred megváltozott emo zenéjében (melyet sokan az emo harmadik hullámának tekintenek) nagyon kevesen tudtak olyan emlékezetes albumot írni, mint ők, bár azért akadtak remekművek ebben a popularitása miatt kicsit lesajnált érában is (The Early November, Moneen, The Receiving End of Sirens, Boys Night Out, stb.). A 2003-as album azonban Jimmy Eat World-szinten fogós slágereinek, rendkívül érzelmes hangvételének, tartalmi összetettségének, és végtelenségig idézhető, kiváló szövegeinek köszönhetően egy generáció lemeze lett, és máig ez a #1 tinédzseralbum, mégha témáit illetően nem is kimondottan tizenéveseknek van kitalálva. A csapat és Mike Sapone producer kezdetektől tartó együttműködése miatt sokan elfelejtik, hogy ezt a lemezt nem ő, hanem az a Stephen Haigler producelte, akivel pl. a Quicksand dolgozott a Slipen, a Samiam pedig legjobb lemezén, a You Are Freaking Me Outon, de a Hopesfall megosztó rocklemezének, az A Types-nak is ő volt a producere. Harmadszor három évvel később a The Devil and God Are Raging Inside Me-vel lepték meg a világot, ami egy jóval sötétebb, komorabb, és lefojtottabb album volt, de megtartotta azokat az erényeket is, amelyek a Deja Entendu-t naggyá tették, csak az egész érettebb és fajsúlyosabb (~jobb) lett, ami miatt máig amolyan „emo Neurosis” ez a lemez. A máig utolsó lemezüknek számító Daisy is rendkívüli album lett, ám sokkal távolabb került a hallgatójától a zaj és sötétség miatt, és ezt nem sikerült egyenletesen jó dalokkal kompenzálniuk, így az a lemez inkább csak három-négy száma, és a hangulata révén vált egyenrangúvá elődeivel.
Ahogy azt Long Islandről szóló cikkünkben leírtuk, a Crime In Stereo és a Brand New közti kapcsolódási pontok sora nem Mike Sapone producerrel, vagy az egyes zenei/hangulati áthallásokkal kezdődött, hanem a Rookie Lot nevű, amúgy nem túl kiemelkedő zenekarral, amelyben három későbbi Brand New tag (Jesse Lacey, Garrett Tierney, Brian Lane) és a Movielife-ból ismert Brandon Reilly mellett Alex Dunne, későbbi CIS agy is játszott. A csapat feloszlása után Alex megalapította a fent nevezett zenekart, amely eleinte inkább a Movielife-hoz állt közel, mint Jesse-ékhez, és lemezről lemezre változott esetükben is a hangzás, gyakran a műfaji határokon is szabadon átlépdelve. Eleinte pont a dallamos hardcore hangzás akadályozta őket abban, hogy igazán népszerűek legyenek, később pedig a finomodott hangzásuk már „lekéste” azt az érát, mikor pl. egy Is Dead olyan sikeres lehetett volna, mint a Brand New középső lemezei – ettől függetlenül afféle indikátorává váltak annak, hogy ki az a Brand New rajongó, aki hajlandó 3 percnél többet szánni az új zenék keresésére.
2004-es bemutatkozásuk, a Lifetime hatásokban bővelkedő Explosives and the Will to Use Them egy erős-közepes dallamos hardcore anyag volt kissé vérszegény énekhanggal és némileg összefolyó dalokkal (azért akadtak erős tételek, pl. Play It Loud, Fuckers), így náluk egyértelmű volt, hogy melyik lemezükkel kezdték el a mesterhármast: a The Troubled Stateside nem távolodott el a hardcore punk elemektől, viszont olyan dalírói fejlődésen mentek át, ami a lemezt konkrétan a Lifetime legjobb anyagai mellé emelte. A lemez az elejétől végéig tele van lendülettel, fogós dallamokkal, és kiemelkedő, az előző albumnál sokkal erősebb szövegekkel (ezek gyakran elég Wonder Years ízűek így utólag, Soupy biztos sokat hallgatta őket), ráadásul vannak igazi csúcspontok is (Sudan, Abre Los Ojos, Slow Math, I, Stateside, stb.). Az album producere az a Mike Sapone volt, akivel a Brand New a Deja’ kivételével az összes lemezét felvette, de itt még csak egy-egy dal, vagy dalrészlet esetében volt jelen az az „emosodás”, ami meghatározta a mindössze másfél évvel később érkező Is Deadet. A harmadik album több hangulatot, több tempóváltást hozott, és néhol teljesen olyan volt, mintha a Brand New zenéjét akarná valaki dallamos hardcore-ra átültetni (pontosabban inkább keverni azzal), de nem voltak konkrét áthallások, nyúlások, semmi olyan, ami a csapat eredetiségéből elvenne, még ha a Small Skeletalnál rezeg is kicsit a léc. Az album máig nagyon különlegesnek számít a műfaj(ok)on belül, egyszerre növi ki a hardcore-t és ragaszkodik hozzá (igen, nyugodtan hívható poszt-hardcore-nak is), de tele van jó dalokkal, szóval nem lehet elveszni abban, hogy „basszus, az ott indie rock, mikor az előbb még csordáztak”. Az, ami miatt inkább kicsit enyhe szívvel megadott mesterhármas az övék, az I Was Trying to Describe You to Someone, hiszen erre a lemezre szakítottak eredeti irányukkal, és inkább egy energikusabb, kései Brand New felé vették az irányt, ami a remek dalok ellenére is meginog egy-két helyen, de cserébe ahol erős, ott egészen pazar, ráadásul körberöhögi a kortárs indie rock 99%-át. Bármilyen irányba is mennek majd az újjáalakulás után, a bizalom maximális, hiszen arénákat megtöltő „nagytestvéreikhez” hasonlóan ők is több játékban mutatták meg azt, hogy a legjobbak közt vannak.
Folytatás:
AFI | THURSDAY
