2012. november 15.
Tracklist:
01. The Blood-Dimmed Tide
02. Forging Towards The Sunset
03. To Spite The Face
04. Todos Somos Humanos
05. In Coelo Quies, Tout Finis Ici Bas
06. You Can't Save Me, So Stop Fucking Trying
07. Make Glorious The Embrace Of Saturn
08. Feeding The Beast
09. Of Fire And Fucking Pigs
10. A Metaphor For The Dead
Minimum meggondolatlanság lenne lustasággal vádolni az Anaal Nathrakh-ot: amellett, hogy Mick „Irrumator” Kenney és Dave „V.I.T.R.I.O.L.” Hunt gyakorlatilag szünet nélkül különböző projektek kiadványain reklámozzák neveiket, egy-két évente összeraknak egy-egy lemezt az „anyazenekarral” is. Műfajt nem teremtettek, de lemezről lemezre megbízhatóan fejlődtek, kellően karakteres és vitán felül színvonalas lemezeikkel pedig évről évre betonozták körbe az extrém zene élvonalában elfoglalt helyüket. Tavaly megjelent albumuk, a Passion az év egyik legjobb lemeze lett a műfajon belül, és talán a diszkográfiájuk csúcsát is jelentette, így kérdés, hogy vajon ezután mire elég egy év?
Az már a lemezt indító The Blood-Dimmed Tide-ban kiderül, hogy egy hatalmas adag brutalitás összegyűjtésére mindenképp. Intro-szerű bemelegítés helyett azonnal megindul az őrlés, elképesztő tempóban, irdatlan hangzással. A Passion jól szituáltan durva megszólalásához képest ez, ha lehet, még direktebb, erősebb, ugyanakkor sokkal kevésbé koszos, ami ehhez a zenéhez azért nem kifejezetten előny, viszont kötekedésre sem ad okot. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ez a lemez még a legjoviálisabb pillanatokat is tele fogja tudni szórni haraggal, szándékos rongálás és utcai zavargás mellé pedig ideális hangulatfokozó.
A Passion készítésekor Hunték a dallamos éneknek nagy teret adtak, ami a racionális arányok megtartásának köszönhetően a lemeznek határozottan előnyére vált. Emiatt nem számít meglepetésnek, hogy Hunt a Vanitason is sokszor veszi elő a bőrszuszpenzoros heavy metal fejhangot, de szerencsére ezen a lemezen is kisebbségben vannak az ilyen dalok, a dalokban pedig az ilyen témák. Az időnként már-már a szimfonikus black metal felé mutatóan emelkedett refrének (pl. Forging Towards the Sunset) azonnal beülnek a fülbe, első hallgatás után is megmaradnak. Ha nem is azt kompenzálandó, de végeredményben mégis ellensúlyozva a dallamokat, a korábbi lemezekre jellemző teljesen egészségtelen és elborult, sokszor a szöveget is nélkülöző fülsértő torokzajongások éppúgy megmaradtak, mint az ultrablastok és a disszonáns, sebes gitártémák. Kenney játéka talán a korábbi albumokon megszokottaknál is többet mutat a technikai tudásából (In Coelo Quies, Tout Finis Ici Bas), minden egyes hallgatásnál észre lehet venni apróságokat, amik kiemelnek egy adott számot vagy témát, és bár helyenként a tavalyi Suffer Well lemezre is elképzelhető riffek is felütik a fejüket (To Spite the Face), a vezérfonal továbbra is a grind-black-tengely felezőmerőlegese mentén feszül.
Az egyetlen hiányossága a lemeznek, hogy a Passionhöz képest kevésbé tolja előre a fejlődés útján a zenekar szekerét. Vannak meglepő húzások, pl. industrial betétek (Todos Somos Humanos), vagy szokványosabb, mélyebb orgánumú üvöltések (You Can’t Save Me, So Stop Fucking Trying), amik azért mutatják, hogy nem ürült ki az ötlettár, de végeredményben nem hoz igazi meglepetést a Vanitas. Viszont cserébe a korábbi lemezen megvillantott elemek mindegyikét jobban használja, minden eggyel nagyobb, hatásosabb és arányosabb lett, mindez úgy, hogy nem válik önismétléssé. Míg a Passion előnye a bátrabb kísérletezés volt, úgy a Vanitasé a kísérletekből eszközökké váló elemek mesteri használata, így végeredményben semmivel sem marad el az elődtől. Az extrém zenére nyitottak/kíváncsiak számára kötelező, az év legjobb lemezei közt foglalt helye van.
9/10
