2012. október 30.
A két évvel ezelőtti debütálásával, valamint a tavalyi (általunk is igen kedvelt) nagylemezével örökös tagságot nyert a dallamos hardcore csapatok felső ligájába a Counterparts. Ugyan egy rendkívül fiatal csapatról beszélünk, azért a zenekar megkerülhetetlenségét jól jelzi, hogy a Victory Records is idejekorán felfedezte a srácokban rejlő értékeket. Amikor megláttam, hogy a turné csupán Bécsig jön hozzánk legközelebb, egy percig sem volt kérdéses, hogy útnak kell indulnom, amiben segítőtársra leltem a Shortscore által, hiszen ők a szintén aznap megrendezésre került The Gaslight Anthem bulijára indítottak különjáratot, ahova harmadmagammal sikerült betársulni. Azt még mindenképp érdemes megjegyezni, hogy ha ez még esetleg nem lenne elég, erre a napra esett a korábban már Budapestet sikeresen meghódító Architects turné bécsi állomása is, szóval erre lehet aztán azt mondani, hogy igazi bőség zavara. Az út, ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem zajlott teljesen zökkenőmentesen, de ezen az estén semmi sem tudta elrontani az összképet egy picit sem!
A B72-t leginkább egy kis kocsmaként lehetne definiálni, aminek van egy koncertterme is, ami körülbelül egy nagyobb nappalira hasonlít, annyival megfejelve, hogy az emeletről is lehet szemlélni az eseményeket. De természetesen számomra egy percig sem volt kérdéses, hogy a színpad előtt a helyem, hiszen fél tíz magasságában egy rendkívül ígéretes ifjú titán, az Egyesült Királyság első számú reménysége, a Climates lépett a színpadra és kezdte meg ellenállhatatlan műsorát körülbelül 50 főnyi közönség előtt. Rögtön egy új szerzeménnyel nyitottak, ami már első hallásra is remekül működött, de természetesen az EP olyan nótái alkották a programjuk gerincét, mint a What Means The Most, vagy a klippes Heavy Minds. Wes Thompson énekes előadásmódja és átélése csillagos ötös volt, nem mellesleg pedig tökéletesen hozta a tiszta énektémákat is. A basszusgitáros srác picit kilógott a képből színpadi jelenlét tekintetében, de szerencsére az első 1-2 szám után mindannyian sokkal oldottabban kezdtek el játszani és mozgolódni a lehetőségükre álló kis színpadon. Meg hát mentségére szóljon, hogy nem olyan régen csatlakozott a bandához. Nem hiányozhatott a repertoárból a Chance & Courage, vagy a régebbi Waiting to Exhale, majd egy újabb friss szerzeményt követően végül a Letting Go zárta az érzelmileg rendkívül túlfűtött programot. Ugyan nem játszottak hibátlanul a fiúk, de a hangulat sikeresen kárpótolt az apróbb bakikért. Eddig is csíptem a zenekart, de ezután végérvényesen a szívembe zártam a csapatot, amit csak tovább növelt az egyébként Winston McCall-ra kísértetiesen hasonlító frontemberrel való rendkívül jóízű és közvetlen csevej a merch pultnál az átszerelések ideje alatt.
A brit Empires Fade előzetesen nem kecsegtetett semmi extrával, hiszen az idén megjelent ötszámos EP-jükön lényegében egy elég erősen Emmure orientált muzsika volt hallható, amire aztán élőben még rátett egy lapáttal az énekes fizimiskája, mozgása, gesztikulálása is. A kettes Limp Bizkit album intrójával nyitó (!) koncert azért kicsit mosolyt csalt az arcomra és jól láthatóan kevesebben voltak kíváncsiak a produkciójukra, amiből egyébként a dobos teljesítményét emelném ki mindenképpen. Nem volt rossz a koncertjük, csak éppen semmi plusz élményt nem okozott. Az Emmure-hoz hasonló paraszt zenék szerelmesei valószínűleg könnyebben megtalálják számításukat ebben a muzsikában, de még sokat kell dolgozniuk a srácoknak azon, hogy a jövőben valami tényleg maradandót is tudjanak alkotni.
Majd elérkeztünk a várva várt pillanathoz, amikor is a kanadai Counterparts lépett a színpadra, ami alól Brendan Murphy énekes volt egyedül kivétel, aki inkább a közönség közt járkálva, pörögve köpködte szövegeit, illetve a legnagyobb természetességgel adta át bármelyik pillanatban a mikrofont egy kis vendégéneklés erejéig. Az Only Anchors-nél azt hiszem keresve se kívánhattunk volna monumentálisabb nyitányt, amiben a már előbb említett mikrofonbitorlás vágy vándorolt emberről emberre a színpad előtt feltornyosult kis csapatunk tagjai között. Ezt követően a (You Think You’re) John Fucking Locke következett, hogy aztán az I Am No One és a Constant képében a tavalyi album kerüljön terítékre. Itt már azért finom mozgolódások is kialakultak a tánctéren, hogy aztán a Goodbye, Megaton a katarzis közeli állapotba repítsen mindenkit a teremben. Sajnálatos módon viszont ezután már az utolsó nóta, a Disconnect következett, de azt azért a srácok se gondolhatták komolyan, hogy ennyivel „megúszhatják”, és egy hathatós visszatapsolás/kántálás kombót követően végérvényesen bearanyozták az estét a Sturdy Wings-szel. Előzetesen pont azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire fog sikerülni elővezetni azokat a dalokat, amiben tiszta vokál is van, hát kérem szépen itt erre is megkaptam az ellentmondást nem tűrő választ, hiszen Alex Re gitáros hibátlanul hozta a dallamokat. Rövid, de annál velősebb energialöket volt ez, amit egy jó ideig egész biztos nem fogunk elfelejteni. Az utolsó hangok elhalkulását követően még a színpadot is sikerült ellepni egy közös fotó készítése és egy gyors lepacsizás végett. Rendívül hálásak és jó fejek voltak Counterpartsék is, közvetlenségük és alázatosságuk tovább növelte a kis helységben uralkodó családias hangulatot. Legnagyobb sajnálatomra viszont elég szegényes volt a merch kínálat, de mint mondták, cd-ket például azért nem mertek hozni magukkal, mert féltek, hogy szét fognak törni a repülőn. Viszont Brendan elmondása szerint jövő év elején, februárban újra visszatérnek Európába és akkor már hozni fognak magukkal mindenféle jót, amit ilyenkor illik! Én pedig köszönöm az élményt nekik és a Climates-nak is, remélem a lehetőségekhez képest sikeresen tudják zárni ezt a kört és tényleg viszontláthatjuk őket a közeljövőben, arra pedig csak biztatni tudok mindenkit, hogy támogassátok ezeket a remek zenekarokat, mert tényleg megérdemlik. Az pedig egészen biztos, hogy bármikor ugyanígy kész vagyok megtenni ekkora, vagy akár még nagyobb utat is az élményért, ha kell!
