2012. október 1.
Szeptember utolsó napja nem csak egy fontos koncert dátum volt a hazai grindcore élet számára, hanem sokkal inkább egy olyan nap, amire évek múltán ünnepként fogunk visszatekinteni. Miért? A Nasum fennállása óta először és utoljára Budapestre látogatott. A nemrég általunk is méltatott legendás életművel büszkélkedő csapat a műfaj egyik megkerülhetetlen alapköve és akiknek nevét bátran lehet a minőség és megbízhatóság jelszavakkal egy lapon említeni még ennyi év után is. A szervezők jóvoltából azonban ezen az estén nem csak a grindcore szerelmesei lakhattak jól, hanem a budapesti post-rock közönség is megtarthatta ehavi nagy gyűlését a színér kedvenc brit Maybeshewill visszatérő koncertje kapcsán.
Az estét a győri grind kvintett, a Freedom Is A Lie nyitotta, amivel a szervezők egy soha nem vissza nem térő lehetőséget adtak a formáció kezébe, hiszen a műfaj egyik legnagyobb csapata előtt a nagyteremben mutatkozhatott be egy szélesebb közönség számára a zenekar. Mindez pedig azért is lehetett különösen megtisztelő, mert a csapat már több ízben is dolgozott fel dalokat az est sztárjától, így a tény, hogy velük állhattak egy színpadra azt hiszem mérföldkőként lesz számon tartva Atiék részéről. Az akadályokat viszont ennek ellenére jól vették: egy meggyőző és korrekt produkciót láthattunk tőlük, amiben prezentálták a munkásságuk legjavát. A kicsit szegényesen megszólaló gitárhangzás sajnos visszavett az élvezhetőségből, de így a látogató többsége végigbólogatta a cirka húsz perces szettet. Azonban hiába a koncertrutin érezhetően nagy volt ez a színpad egy ilyen kis klubokhoz szokott zenekarnak, de ennek ellenére a műfaj rajongóinak mindenképp érdemes lesz odafigyelni a magyar nyelvű szövegekkel operáló csapatra! Felvétel itt.
Két évvel ezelőtt sajnálatos módon lemaradtam a Black Breath első budapesti koncertjéről, azonban a hírverés és a két nagylemez alapos tanulmányozása után teljesen egyértelmű volt, hogy a legközelebbi lehetőséggel minden körülmények között élni fogok. Az elmúlt öt évben csendes pihenőn lévő Entombed hiánya olyannyira kiütközött a színtéren, hogy a Black Breath modern köntösben fogant ősi thrash/death alapvetéseken edzett láncfűrész hangzása úgy kellett a színtérnek, mint falat kenyér az éhezőknek. A 2010-ben megalapozott hírnév legutóbbi Sentenced To Life lemezükkel vált teljessé, hiszen továbbmentek a rögös úton, aminek eredményeképpen korunk egyik legünnepeltebb underground formációjává nőtték ki magukat, így mondanom sem kell, hogy az elvárás meglehetősen nagy volt részemről. A mindkét albumról szemező szettel azonban nem voltam maradéktalanul elégedett. Egyfelől részemről soknak éreztem a koncert hosszúságát, ugyanis hiába volt a hangzás „lemez-hű” és a kiállás otromba és sörszagú, ha a végére kissé unalomba fulladt. A kommunikációt nem igazán vitte túlzásba a rendkívül morózus frontember, de persze a hangulat többnyire így is adott volt végig még, ha a tömeg alig-alig mozdult csak meg egy-egy pillanatra. Jó koncert volt és szívesen néztem végig, azonban részükről vagy a kevesebb néha több elvét követném vagy növelném az emlékezetesebb megoldásokat tartalmazó dalok számát, amelyek közül egyébként nem egy fel is csendült: Endless Corpse, Mother Abyss, Feast of the Damned, Escape From Death, Virus, Black Sin (Spit on the Cross), Wewhocannotbenamed.
2004 két legnagyobb zenész tragédiájának egyike volt a Mieszko Talarczyk elvesztése. A Nasum fődalszerzője thaiföldi nyaralása során egy cunamiban vesztette életét december 26-án, minek utána a csapat egyből fel is oszlatta önmagát és csupán nyolc évvel később érezték elérkezettnek az idejét, hogy egy utolsó búcsúturnéval zárják le a formáció életművét. Mieszko gitárosi teendőit a csapat korábbi basszusgitárosa Jon Lindqvist vette át, míg az ő feladatát a 2003 előtt aktív Jesper Liveröd látta el. Énekfronton pedig a grindcore egyik legnagyobb torka, a Rotten Sound énekese, Keijo Niinimaa segítette ki a zenekart. Az egész kontinenst körbejáró The Final European Tour, így hozzánk is eljutott a Phoenix Music Hungary jóvoltából, aminek örömére cirka háromnegyed/félháznyi érdeklődő tette tiszteltét vasárnap a Dürer Kertben. Az atomtámadásra felhívó intrót követően tényleg az is következett, amire mindenki számított: egy atombomba erejével robbant be a zenekar és jelezte, hogy a grindcore él és virul. Brutális megszólalás és szélvész tempó jellemezte a zenekart, hiszen néha öt percbe akár öt teljes dal is belefért. A közönség nagy része végig mozdulatlanul állt és csak tágra nyílt szemekkel meredt a grindcore legendára. Páran igyekeztek beindítani a zsigeri sörpogót, azonban a várthoz képest ez nem mindig sikerült. Érezhetően sok idősebb kolléga látogatott el a koncertre, hogy megnézze egykori kedvencét, de örömömre szolgált, hogy nagyok sokan képviseltették magukat a fiatalabb generációból is. A koncert többnyire a Human 2.0 és a Shift tételeinek kedvezett, de természetesen több ízben visszakalandoztunk az Inhale/Exhale-ig, illetve nem egy dal felcsendült a 2003-as Helvetéről is. A zenekar kb. egy órás szettje hihetetlen tömény és brutális volt, aminek következtében jó páran túladagolást is kaptak, de ezt nem is csodálom, hiszen Anders Jakobson cséplése és Keijo vokálja mindenkiből kiirtotta az elfojtásokat és előhozta a dühös énjét. Noha a játékidő meglehetősen hosszú volt, részemről nagyon rendben volt ez a produkció. Örülök, hogy részese lehettem. (Buzás Krisztián)
Három éve az And So I Watch You From Afar társaságában járt legutoljára Budapesten a brit Maybeshewill, és időközben számos dolog megváltozott velük kapcsolatban: az eltelt évek alatt kiderült, hogy véglegesen csatlakoztak a poszt-rock élmezőnyéhez (ez inkább a tavalyi album érdeme, mint a 2009-es lemezé), és ezzel párhuzamosan a hallgatóik tábora is jócskán megnövekedett. Így aztán annak ellenére, hogy korábban már dicsértük a hazai poszt-rock színtér alakulását, jócskán meglepetés volt a késve érkezés után azt hallani, hogy bizony már a Rosa Parks koncertjén is közel tele volt a kisterem. Később túl rövidnek bizonyuló beállás után az idei év egyik legjobb albumát kiadó Képzelt Város következett, akik annak ellenére adtak remek koncertet, hogy eleinte igen széttördelte a hangulatot a variálás a monitorokkal, illetve hogy még mindig túl soknak érzem az ének mennyiségét az egyes dalokban (pl. Hold a lámpám). A Maybeshewill volt az, ami megmutatta, hogy tökéletes zenei alapok mellett nincs szükség egy darab énekdallamra sem (szerintem ez a KV esetében is így van): bő egyórás fellépésük alatt egy perc üresjárat nem volt, rendkívül dinamikusan adták elő a dalaikat, amit a csordultig telt kisterem olyan lelkesedéssel hálált meg, ami láthatóan meglepte a tagokat is. Mindhárom albumról szólaltak meg dalok, így aztán senki se panaszkodhatott a setlist kapcsán, ráadásul néhol olyan metalosra vették a figurát a keményebb részeknél, hogy talán még a Nasum koncertre érkezőknek is tetszett volna. A hangulatot ugyan lehetett volna még fokozni (a katarzisok számát viszont nem nagyon, így is döbbenet volt a He Films the Clouds Pt. 2), nagyon hiányzott az egészből pl. egy vetítés, de ettől függetlenül egészen pazar, pillanatokra sem unalmas koncertet adott napjaink egyik legjobb poszt-rock zenekara, ráadásul mindezt kellő létszámú közönségnek, ami tovább hangsúlyozza a nyilvánvalót: megéri ezt a műfajt elhozni Budapestre. A lehetőségért köszönet a Phoenix Music Hungary stábjának és a Dürer Kertnek. (Jávorkúti Ádám)
