NUSKULL: ami kimaradt I.

ONGOING RESCUE
15:28 | szerzői | 2012.04.07.
■■■■■■■■■■

Ahhoz képest, hogy pár évvel ezelőtt milyen menő volt a csipetnyi Shai Hulud-féle metalcore-ral vegyített dallamos hardcore, úgy mára már az új bandák szinte kivétel nélkül inkább követik a Defeater lábnyomait, mintsem hogy a Life In Your Way, a Saints Never Surrender, az In Irons vagy az It Prevails által kijelölt ösvényen haladjanak. Szerencsére azért nem csak a Departures, a Rescuer és a Worthwhile képviseli a dallamközpontúságot a modern hardcore punkban, hanem olyan bandák is szóhoz jutnak, mint a kanadai Atlas, akik Ongoing Rescue című EP-jükkel jóval közelebb állnak a fent említett, kicsit metalos vonalhoz, mint a szenvedős „hipszter hardcore”-hoz. Nagyon jó gitártémák, váltások és arányérzék színesítik az összes dalt, ráadásul sikerült az Apathy c. dalhoz megnyerni a zseniális Fordirelifesake és a nem kevésbé emlékezetes Rosesdead énekesét, Matt Wedge-et. Az Exalt frontemberének, Tyler Brandnek a vendégszereplése már nem sikerült ilyen emlékezetesre, mivel az ő dala az egyike annak a kettőnek, ahol tiszta énekkel rontják el az amúgy is elég fogós összképet, igazán kár volt ezért a húzásért, mert amúgy közel hibátlan lenne ez az öt dal. Nem teljesen egyértelmű, hogy ezek elhagyása önmagában hozzá tudná-e őket segíteni egy igazán kiemelkedő albumhoz, hiszen az egyediség sem tartozik fő erényeik közé, de a jelenkori mezőnyben több, mint elég az, amit kínálnak.

Már pusztán azért is ellenszenves tud lenni a Touché Amoré, a Pianos Become the Teeth és a La Dispute mindent felülmúló underground sikere, mert egyszerűen ellopják a reflektorfényt olyan zenekaroktól, akik hozzájuk hasonlóan megérdemelnék a „Tumblr-hype”-ot. Ilyen csapat a Barrow is, akiknek már régen a Topshelfnél kéne tanyázniuk, ehhez képest még a tavalyi év végén megjelent debütáló nagylemezük, a Being Without is csak szerzői gondozásban tudott megjelenni. Az észak-karolinai csapat nem épp válogatós a hatásaikat illetően, megvan bennük az Envy által fémjelzett poszt-rockos screamo, egy minimális matekozás, némi európai íz, de ami igazán kiemelkedővé teszi őket, azok az As Cities Burnre és Thrice-ra emlékeztető poszt-hardcore ízek elsősorban a tiszta ének, és néhány gitártéma terén. Ami ebből a sokszínűségből egy valóban jó albumot varázsol, az pedig az arányérzék, szinte minden dalban érzik, hogy mikor és meddig van szükség poszt-rockos elszállásra, váltásokra, lágyabb dallamokra, vagy akár minimális vonós betétekre. Az összes dal nagyon jól sül el, különösen a Where I Was, a The Undertow és a záró Ashen, Pallid a csodás tiszta énekkel és a disszonáns örvényléssel – nincs szükség esetükben az elsőalbumos legyintésekre, ez az album nem egyszerűen versenyképes, de különösebb gond nélkül uralta a 2011-es screamo mezőnyt.

EP 2
18:45 | szerzői | 2012.01.24.
■■■■■■■■■■

Vannak énekesek, akiknek minden évben ki kell adniuk valamit, annyira jó hanggal és stílussal lettek megáldva. Chino Moreno is érezte ezt, így az új évezredben majdnem minden évben hallatta is a hangját vagy egy egész albumon át (Deftones, Team Sleep), vagy csupán közreműködésekben (Dead Poetic, Dance Gavin Dance, Norma Jean, stb.). Mivel a Deftones nem épp rohamtempóban szokott albumokat kiadni, így szükségét érezte egy állandó hobbiprojektnek, amihez partnerre talált barátjában, a haverbanda Far gitárosában, és meg is született az első Crosses EP. A projekt látványosan csupán időmúlatás: néhánydalos, digitálisan terjesztett kiadványok, elektronikus kísérletezgetés, semmi komoly. Leszámítva persze a tartalmat, ami kiválóan sikerült: Chino hangjáról sok album bizonyítja, hogy remekül passzol az elszállós dallamokhoz, és ilyet az elektronikában is találni, a második EP pedig talán még az elsőnél is kreatívabb, hangulatosabb alapokat kínál az énekesfenoménnak. Kevesebb a betépett lassulás, több a tempó, de felesleges is lett volna még egyszer ugyanazt megcsinálni, és így is jut álmos, kicsit a lebegősebb Nine Inch Nails-re emlékeztető dalokból. Továbbra sem vagyok meggyőződve arról, hogy működni tudna egy egész nagylemezen át, de nem is kell, mert ez így EP formában pont elég ideig tart, elég hatásos és elég változatos ahhoz, hogy sokszorosan élvezhető legyen.

Black Sheep of the American Dream
28:50 | Viking Funeral | 2012.04.24.
■■■■■■■■■■

Egy közel hibátlan albummal kezdett 1999-ben a Death By Stereo, és ugyan azóta minden lemezük gyengébb lett az előzőnél, de ettől függetlenül nem csak egy megbízható dallamos hardcore punk zenekar maradt a kaliforniai csapat, de a Black Sheep of the American Dreammel mintha kicsit visszafordulni látszódna a folyamat. Sajnos ez nem azt jelenti, hogy egy újabb If Looks Could Kill’-t, vagy Day of the Death-et írtak, ellenben a fájóan közepes, és borzasztóan túlírt, 50 perc feletti Death Is My Only Friendet gond nélkül felülmúlja az új anyag. Ennek több oka is van, amelyek közt egészen biztosan ott van a minden eddiginél rövidebb játékidő, és az eredeti bőgős, Paul Miner visszatérése is, de valahogy most szinte minden tiszta énektéma működik, a gitártémák és a lendület pedig lazán elviszik a hátukon az albumot. Majdnem az összes dal sláger lett emellé, így bőven eléri azt a szintet a korong, ami gond nélkül szórakoztatni tudja az igazán dallamos, gitárcentrikus hardcore punkra vevőket, meg persze a banda rajongóit. Ennek kapcsán hangsúlyozódik ki az, hogy hiába telt már el 16 év a megalakulásuk óta, és hiába fordult meg náluk több, mint egy tucat zenész, ha nem akarnak egy órás albumokat írni, akkor még mindig az elejétől végéig vigyorogva tudja az ember hallgatni a bajuszkirály Palmer játékát, Schulz acsarkodását és a kötelező punkos csordákat – főleg, ha olyan bődületesen erős dalokban kapcsolódnak ezek össze, mint a lemez első fele.

The World. The Flesh. The Devil.
57:42 | Metal Blade | 2011.05.23.
■■■■■■■■■

Metal Blade szerződés, negyedik hely a Decibel év végi listáján, túláradó értékelések szinte minden magazinban – a svéd In Solitude-nak is összejött az, ami jónéhány társának az utóbbi évben. Pelle Ahman énekes és zenekara semmi mást nem csinál 2002-es megalakulása óta csupán azt, amit a legtöbben szeretnének: a gyerekkori kedvencek zenéjét játszani, és befutni vele. Persze nem arról van szó, hogy a skandináv csapat abszolút szolgalelkűen másolná a Mercyful Fate-et (ahogy ezt néhányan eljátszották már az utóbbi években például a Black Sabbath-tal), de azért még a nem túl tapasztalt fülek is hallhatják, hogy a Melissa minden tagnak megvan otthon. Ahogy a legtöbb retro metalbandánál (Ghost, Züül, stb.), úgy náluk is az a kérdés, hogy mi az, amit hozzá tudnak tenni nyilvánvaló hatásaikhoz, de itt felesleges keresni a titkos hozzávalót: az uppalai ötös egyszerűen csak hiba nélkül idézi meg az ősi heavy metalt, és amíg  a Ghost esetleg csalódást okozhatott a Mercyful Fate reinkarnációját keresőknek, ők minden fronton ki tudják szolgálni a falsetto nélküli ’Fate-, és Dickinson előtti ’Maiden-rajongókat (konkrét áthallások helyett azonban sokkal inkább a ’80-as évek elejének metalhangulatát idézik meg, ami egy kicsit fel is menti őket). Ezt az időutazást támogatja a hangzás, a szólók, Ahman rezignált „elbeszélő” stílusa, az apró ötletek (pl. női ének), a slágerek, a dalhosszok, a szövegek, és annyira a helyén van minden, hogy meg is kapja a The World. The Flesh. The Devil a legmagasabb pontszámot, amit egy ennyire „ihletett” album érdemelhet.

Anarchy, My Dear
48:27 | Equal Vision | 2012.03.23.
■■■■■■■■■■

Kevés olyan tehetséges dalszerzőt és énekest tudnék mondani a 2000-es évek amerikai underground rockzenéjéből, mint Max Bemis: lehet, hogy iszonyatosan excentrikus és öntörvényű, de amíg mindezt tudta úgy hozni, hogy mellőzte a Chris Carrabba-féle szenvelgést, a Casey Crescenzo-féle köldökbámulást, valamint az utóbbi évek Chris Conley-jára jellemző dögunalmat, addig ezeknek csupán a jó oldala érződött. A Say Anything pár év alatt az USA egyik legfontosabb produkciója lett, és példaértékűek lettek a lemezeik, a slágereik, valamint az, ahogy Bemis bele tudott köpni egy gúnyos mosollyal és egy nagy rakás gyűlölettel a szerelmi bánatba, és az élet egyéb árnyoldalaiba. Vannak ebben az undergroundban nagyobb költők, jobb énekesek (Jesse Lacey, Dustin Kensrue, Geoff Rickly, stb.), de egyikőjük szövegeihez sem volt olyan könnyű kötődni, mint Max soraihoz, és erre kiválóan rímelt is a harsány stílusa, amellyel felhívta erre a figyelmet. Ez most is így van, és bizonyára mindig így is lesz, és emiatt talán nem az elfogultság legnagyobb foka azt állítani, hogy amíg ő a zenekarban van, addig egy Say Anything lemez nem lehet rossz (ez azért is érdekes, mert a szólóalbumai rajongók közt is közepesek). Az Anarchy, My Dear sem az, bár nehezebben mászik rá az emberre, mint elődjei. Az olyan darabok, mint a „Burn America”-ba átcsapó Burn A Miracle vagy a zseniális szerelmes darabok (Say Anything, So Good) már önmagukban eladják az albumot, és átlendítik a hallgatót az olyan, rajongókat sokkoló tételeken, mint a magnum opus (…Is A Real Boy) záródalának habzószájú megmondásba átcsapó folytatása (Admit It Again). Sajnos a szociális ostorozás és a gyűlölködés néhol átmegy azon a határon, ami még szórakoztató tud lenni, de egy-két dal felejthetőségén kívül ez legyen a legnagyobb hibája egy Say Anything albumnak.

Plains of the Purple Buffalo
76:52 | Shelsmusic | 2011.06.27.
■■■■■■■■■■

Általában már akkor fogni szoktuk a fejünket, ha 50 perc felé merészkedik az album, ha pedig már az egy órát is bőven túllövik, akkor a playlistre pillantva szinte azonnal elillan a végighallgatás reménye. Nagyon kevés kivétel van, legtöbbször ugye duplalemezeknél fordulnak elő ilyen megalomán játékidők, és általában nem jár jól az a zenekar, amelyik ilyet ad ki: a fent említett Say Anything másfélórás In Defense of the Genre-éből ugyan gond nélkül lehetne egy kiváló negyvenperces albumot faragni, de ha érintetlenül hagyjuk, akkor a várva várt Kenny Vasoli vendégszerepléses dalra szinte biztosan megutáljuk a lemezt. Bár a brit „szuperzenekar” (Mahumodo, Devil Sold His Soul, Eden Maine tagok) *shels megállt 77 percnél, de nem ez a „mértékletesség” az, ami megmenti a Plains of the Purple Buffalót attól, hogy semmire se emlékezzünk belőle. Sokkal inkább a választott mesterség (poszt-rock), illetve az, ahogy azt művelik: itt minden alibizésnek tűnő percnek szerepe van, ügyesen és kreatívan bánnak a bevett műfaji mozdulatokkal, valamint teleírták az albumot rendkívül erőteljes percekkel, gazdag hangszereléssel és remek vokáltémákkal. Innentől az embernek sokkal inkább van olyan érzése, hogy ő most egy sajátos hangzású „utazást” hallgat, mintsem egy sokadik poszt-rock zenekart: sok helyen nem is ragaszkodnak ehhez a műfaji megjelöléshez, és poszt-metalként, art/progresszív rockként emlegetik az albumot. Alapvetően persze nincs arról szó, hogy túl egyedi lenne (bár a trombita sokat hozzátesz), de a poszt-rock klisék nagyon ritkán állnak össze egy-egy évben olyan lemezzé, amely a szokásos rituálé (behunyt szemek, fülhallgató, fekvő helyzet) során maradandó, teljes és erőteljes élményt nyújtana. Ez viszont egy ilyen kiadvány – még ha kicsit túl sok is, az első pár alkalomkor gond nélkül végighallgatható, fenntartások nélkül élvezhető.

Blinding White Noise: Illusion and Chaos
47:59 | Basick | 2012.04.23.
■■■■■■■■■■

A tavalyi év egyik uralkodó (al)műfaja volt a djent az olyan csapatok révén, mint a Tesseract, az Ever Forthright, a Vildhjarta és az Uneven Structure (említhetnénk akár az olyan djentközeli bandák nevét is, mint az Aliases vagy a Corelia), és 2012-ben sem ért leszállóághoz a trend, elég csak a Chimp Spannerre, vagy a Safety Fire-re gondolni, illetve a műfajkirály Periphery is idén jelentkezik új albummal. Egyelőre az éves versenyben a nem meglepő módon a Basick Records kötelékébe tartozó indiai Skyharbor (avagy Keshar Dhar) vezet, aki erre teljes joggal rá is szolgált, hiszen nem csak lecsapott arra a Dan Tompkins-ra, akinek a First Signs of Frost és a Tesseract is igen sokat köszönhetett, de olyan instrumentális alapokat szolgáltatott alá, amelyek már magukban is kiemelkedővé tennék a Blinding White Noise-t. Rendkívül dallamközpontú, szelíd az album, a keményebb részek alatt is szoros a gyeplő, mérsékelt az alibizés, domináns az elszállós, nagyon kellemes hangulat, és persze felbukkannak a kötelező djent klisék is – igaz, mértékkel. Dhar sokkal inkább egy progresszív rockgitáros, mintsem egy újabb Thordendal-tanítvány, viszont nem fojtja el metalos énjét, hanem nagyon okosan inkább besűríti az album egynegyedét kitevő „Chaos” fejezetbe. Természetesen a három közreműködőt, Dan Tompkins, Sunneith Revankar és Marty Friedman énekeseket sem szabad elfelejteni, hiszen Dan hol fogós, hol hatásos énektémáik azok, amelyek visszahívják a hallgatót újra és újra a lemezhez – a lemezhez, amely nem lendíti előre a djentet, és a hibái egy részét is magán viseli (kiszámítható, megunható témák), viszont előbbit nem is vártuk el tőle, utóbbi meg általános betegsége a stílus nagy részének.

HOW LONG
41:16 | Run For Cover | 2012.04.24.
■■■■■■■■■■

Az undergroundban meglehetősen kevés az olyan kiadó, amelyek egymástól távol álló műfajokat is képviselnek: megy a szakbarbárság szinte minden cégnél, de ez szükséges is a megélhetéshez, minden relatíve nagyobb névnek megvan a maga kis közönsége, azt kell kiszolgálniuk. Ugyanakkor viszont mindig van szükség új bandákra és valamerre haladni is kell, nem véletlenül tart pl. a Rise Records is több vasat a tűzben, nem tudván, mikor fog kipukkadni a trancecore lufi. A Run For Cover többnyire dallamos punk és hardcore körökben volt ismert név, a The Tower and the Foollal azonban az indie folk felé nyitottak, és a zenekar, ami még elég erősen kilógott a RFC tavaly megjelent Mixed Signals válogatásáról, idén a kiadó egyik legnagyobb dobása lett. A nagylemez munkálatai során a csapat továbbra is az Americana területén próbált szerencsét, és maradt a lefojtott, álmodozós hangulatú, de a dream poptól nagyon messze álló, kicsit emo ihletésű indie – inkább hangulatos, mint emlékezetes, de a megszólalás, az összeszedettség és a szövegek kiemelik a Bandcampen fellelhető hasonló próbálkozások közül. A lemez a középtempóig is alig merészkedik el, azonban a két énekhang többé-kevésbé megfelelően tudja feledtetni az album hosszát, a szomorkás hangulat pedig olyan túláradó, hogy nem kell feltétlenül szeretni az amerikai folkzenében eredő megoldásokat ahhoz, hogy élvezhető legyen a How Long. Álmos, esős nyári délutánokra tökéletes tud lenni, de ősszel már nem fogunk emlékezni rá.

Every Day I Rise (7”)
7:31 | szerzői | 2012.01.31.
■■■■■■■■■■

Az egyik kedvenc, már feloszlott bandád újráalakul. Örülsz. Bejelentik, hogy koncertezni fognak. Örülsz és vársz. Bejelentik, hogy új dalokat is írnak. Félsz és vársz. A Murder City Devils rajongói is valami ilyesmin mentek keresztül, mikor öt évvel a búcsú után 2006-ban Moody-ék közölték, hogy ismét aktívak, és elkezdtek koncertezni – jöttek új kiadványok is, de csupán egy gyűjteményes boxset és egy újrakiadás, így mindenki nyugodt volt, hogy nem kívánja Seattle egyik legjobb bandája lerombolni a saját mítoszát. Az év elején azonban – több, mint tíz évvel a Thelema EP után – egy új 7”-et adott ki a garázs (poszt-)punk alapzenekara, és olyan, mintha konzerválva (és nem más bandákban, pl. Big Business, Pretty Girls Make Graves) töltötték volna az eltelt időt, hiszen a két új dal bőven odatehető a klasszikus In Name and Blood mellé. Spencer Moody ugyanolyan cool, mint régen, kifordítottan grunge-os, elkeseredett, zsigeri témái hibátlanok, a gitártémák ugyanolyan egyszerűek, retrók és emlékezetesek, Leslie Hardy elektromos orgonája pedig szokás szerint az egészre felteszi a koronát. Lehetne rá mondani, hogy anti-rock’n roll, de olyan húzás van az Every Day I Rise-ban, és olyan hangulat a Ball Busters’-ben, hogy a 7” valóban csak a banda nevével, mint jelzővel illethető.