2012. április 12.
Ugyan néhány indie emo zenekar megjelent a 2000-es években is, de azért nagyrészt a ’90-es évek második felére tehető a hullám, melynek átlagos színvonala valószínűleg minden másik műfajénál nagyobb volt, pedig az ezredforduló előtt azért nem kevés zenekar járt a Sunny Day Real Estate által tört ösvényen. Bizonyára ennek volt köszönhető az, hogy mikor már a főként pop-punkos, valamivel népszerűbb változata (Taking Back Sunday, The Get-Up Kids, Boys Night Out, Saves the Day, The Fully Down, stb.) is elhalt az emonak úgy hét-nyolc évvel ezelőtt, akkor elindult egy „revival” trend, melyben elsőként olyan zenekarok játszottak hol a Cap’n Jazzre, hol a Mineralra hajazó zenét, mint az Algernon Cadwallader, az Empire! Empire! (I Was A Lonely Estate), és a Street Smart Cyclist. 2009-re már egy egész színtér alakult ki a kezdeményezésből olyan csapatokkal, mint az Everyone Everywhere, a nemrég a magánhangzóit elhagyó Castevet, a SSC-utód Snowing, az év elején újjáalakult Joie De Vivre, az énekesnővel felálló Football, etc., és a Topshelf friss igazolásai, a Prawn és a You Blew It!. Ezzel párhuzamosan évek óta folyamatosan jelennek meg olyan zenekarok is, akik az emo első, pionír zenekarainak hangzásából táplálkoznak, de igazán csak pár éve, az indie emo revival elindultakor lett újra „menő” dolog ezt a műfajt játszani – ekkor, pontosabban két évvel ezelőtt érezte először úgy öt Long Island-i zenész, hogy ők is kipróbálják magukat ebben a játékban. Ahelyett azonban, hogy a Rites of Spring, vagy épp az American Football hangzását követték volna, mint oly sokan, ők a 2000 utáni (illetve néhány korábbi) emo zenekarokra hajazó zenei világban találták meg magukat.
A Daytrader különleges karaktere nem csak hasznosnak bizonyult a lassan túltelítődő, és kissé homogén hangzású emo színtéren, de a demo utáni dalaik karaktere még meglepetést is tudott okozni a tagok múltjának tükrében. A bandának ugyanis egy stoptábla adott zöld utat, hiszen megalakulásukat az tette lehetővé, hogy 2010 augusztusában feloszlott a Crime In Stereo, így pedig a basszusgitáros Gary Cioninak lett ideje és energiája egy új formációra. A zenekar ötlete még a feloszlás előtt, júniusban merült fel, mikor is Cioni gitárt ragadott, és közös dalszerzésbe fogott Pat Schrammanddel, a punk körökben kultikus Latterman, a Stolen Parts és a Bridge and Tunnel dobosával. Amint megérezték, hogy ebből akár egy új projekt is lehetne, Gary felhívta Tymet a Dividerből (nem a Skycamefalling énekesének új bandájából), hogy lenne-e kedve csatlakozni hozzájuk énekesként, és miután igent mondott, villámtempóban elkezdték írni a dalokat. Pár héttel később lépett be a bőgős Jon Murray, egy hónappal utána pedig Mike Weiss gitárossal vált a felállás véglegessé – Weiss azért ért rá, mert zenekara, a Motorcycle Industry is akkoriban oszlott fel. Még 2010 szeptemberében kiadták első három dalukat: a Bandcamp felületére töltöttek fel egy háromszámos, ingyenes demót. Váratlannak nem mondható módon a Run For Cover (Jeff adta ki a CIS 2005-ös, Contract c. EP-jét bakeliten Love címmel) bejelentkezett a kiadási jogokért, és náluk jelent meg az anyag 7”-en, amit az emberek imádtak: a Saves the Day, Further Seems Forever, Hot Water Music és Anberlin neveivel körülírt hangzás szerető fülekre talált az amerikai undergroundban. A banda ezek után szolid koncertezésbe és dalírásba fogott, majd 2011 elején már be is futott a folytatás, egy ötdalos EP, a Last Days of Rome, melynek borítóját a jellegzetes stílusú Daniel Danger tervezte.
Ezek után a 2011. év megállás nélküli turnézással telt: olyan zenekarokkal léptek fel, mint a Seahaven, a Daylight, a Swellers, a Fake Problems, az Into It. Over It., az I Am the Avalanche, a Man Overboard, a Title Fight és a Transit, és a kb. 200 koncert közt arra is maradt idejük, hogy megírják első nagylemezük anyagát. Időközben történt két tagcsere is: a ritmusszekció kompletten kicserélődött, és a dobokat egy újabb ex-CIS tag, Scotty Giffin vette át, a basszusgitárt pedig a Reviverből Matt Mascarenas. Az új lemez producerének Mike Sapone-t (Brand New, Hit the Lights, Sainthood Reps, stb.) szemelték ki, aki 2005-től az összes CIS lemezt felügyelte, a kiadó azonban mindenkinek meglepetést okozott: a Rise Records szerződést ajánlott nekik 2011 októberében, a fiúk pedig elfogadták, így a Twelve Years c. albumot ők adják majd ki 2012 tavaszán. Az EP és az album közt még két Daytrader dal is napvilágot látott a korai, ki nem adott számok közül: a RFC 50. kiadványa a nagyrészt exkluzív dalokból álló Mixed Signals válogatás volt, erre a Texts and Tomes című darab került fel, 2011 végén pedig közzétettek a No Rest For the Wickedet is. A zenekar a 2012. évet pihenéssel kezdte, majd a Man Overboarddal, a Handguns-zal, és a Seahavennel közös The Pop-Punk The Vote turnéval folytatta, az egészéves turnézás után azonban ősszel Tym bejelentette, hogy kilép a zenekarból. Ugyan nekiálltak új énekest keresni, de ezzel párhuzamosan a Crime In Stereo bejelentette újjáalakulását, így érthető okokból a csapat feloszlott – búcsúkiadványuk egy 2×1 dalos split a Jealous Sounddal, melyen utolsó daluk, a Rita kapott helyet.
