2012. március 31.
Azzal, hogy visszavonultattuk a mixtape-jeinket, valamivel nagyobb teret adtunk saját magunknak arra vonatkozóan, hogy olyan válogatásokat hozhassunk össze nektek, amik tematikusabbak és összetettebbek annál, minthogy csupán egyetlen rovat neve alá húzzuk össze őket. Ezért jöhetett létre az alábbi cikk is, ahol tíz olyan tavalyi és idei death metal-lemezről teszünk említést, melyeket mindenképp a figyelmetekbe szeretnénk ajánlani. Legyen szó csülöklóbáló múltidézésről, technikás, szimfonikus, sötétbe vonulós, belezős, netán határfeszegető végkifejletről, a lényeg egy és ugyanaz: legyen minőségi, és emlékeztessen bennünket arra, hogy egy olyan műfajjal állunk szemben, ami még mindig kimerítetlen lehetőségeket tartogat magában. Ennek jegyében kívánunk jó olvasást és szemezgetést az alábbiakban.
Deathhammer
(Century Media Records, 2012)
6/10
A NuSkull stábjának kultúrharcában mindig is a legfontosabb szempontok között tartottuk számon a régi nagyok, a klasszikusok megismertetését olvasóinkkal. Az alábbi bekezdés is részben ilyen szerepkörben tetszeleg, elvégre a holland death metal színtér klasszikus triumvirátusának számító Pestilence – Gorefest – Asphyx hármasból ez utóbbi az, amivel most foglakozni fogunk. Az 1987-ban alakult és idén huszonöt éves fennállását ünneplő a (svéd) death metalt doom ízekkel vegyítő zenekar ugyanis 2012 elején jelentette meg legújabb és egyébként a sorban már a kilencedik nagylemezét (ideértve a Soulborn név alatt megjelenő Feeding on Angels lemezt is). Az első sorban Bob Bagchus doboshoz, de Martin van Drunen (ex-Pestilence, Hail of Bullets és pár turné erejéig a Bolt Thrower) énekessel is nagyon szoros kapcsolatban álló kismillió tagcserén átesett zenekar 2009-ben (újjáalakulás: 2007) tért vissza harmadjára az élők sorába egy erős, de nem kifejezetten feltűnő lemezzel (Death…The Brutal Way), melynek folytatása most tavasszal jelent meg. Aki ismeri az Asphyx-et, az pedig tudhatja is a zenekarról, hogy ha valakik, akkor ők sosem voltak vagy lesznek egy kompromisszumkész zenekar. Csak és kizárólag az egykoron tündöklő műfaji sajátosságokat igyekeznek a lehető legkevesebb újítási vagy jobban mondva modernizálási szándékkal lenyomni a torkunkon. A baj csak annyi, hogy megy is nekik. Nyilván kezdő death metal rajongóknak világért sem ajánlanám a Deathhammert (ellentétben a Last One On Earth vagy a debüt The Rack lemezzel), de az idősebb generáció edzettebb és a járatott utat a járatlanért soha elhagyni nem kívánó tagjai számára igazi hagyományőrző csemege lesz a hiteles fajtából. A szövegileg erőteljes visszafejlődőséről tanúbizonyságot tevő anyag (főleg a címadó kapcsán, amin szerintem kifejezetten kínos) azonban a közepesnél nagyon sokkal megfelelőbb minősítést még a legideálisabb körülmények között sem kaphat. Erős anyag még, ha nem is feltétlen üti meg a debüt vagy épp a koránál fogva a műfajra nagy hatást gyakorolt szintúgy Martint a mikrofon mögött tudó kultikus Pestilence lemezek szintjét. Egy szó, mint száz: csak ősrajongóknak! (Buzás Krisztián)
httpvh://www.youtube.com/watch?v=IXhyzGc7_pc
Macabre Eternal
(Peaceville Records, 2011)
9/10
A nagy újjáalakulások mindig kétesélyesek. Mikor ilyennel találkozunk, általában remegő gyomorral indítjuk el a legendás zenekar vadonatúj kiadványát, hiszen ha nem jön majd be amit hallunk, a szokásosnál is nagyobb pofára esés következik, mivel a név alapján sokat vártunk. Az Autopsy 2009-es újjáéledése (azért azt hozzá kell tenni, hogy Chris Reifert az Abscess soraiban is ápolta a „boncolós” hagyományokat) azon szerencsés esetek közé tartozik, amikor is a tagok nem hoznak szégyent a patinás névre. Már az első kézzel fogható életjel, a Tomb Within EP is bizalomgerjesztő volt, a 2011-ben megjelent Macabre Eternal pedig egyenesen szenzációsra sikeredett. Akik jelenleg death metalt rajongónak vallják magukat, viszont még nem találkoztak a formációval, közel sem biztos, hogy egyből be tudják majd fogadni a négyes által játszott zenét, ugyanis gyökeresen más alapelveken nyugszik, mint a ma irányadó ultratechnikás és/vagy ultrabrutális vonulat (ideértve a deathcore-t is). Az Autopsy sokkal inkább egyfajta gonosz, áporodott atmoszférát kíván megteremteni, ahol szinte kézzel tapintható valami, amit nehéz meghatározni, mindenesetre iszonyatosan undorító. Ennek a törekvésnek a legjobban sikerült terméke az 1991-es Mental Funeral. Ennél ocsmányabb lemez nem sok létezik, azonban ezt abszolút pozitív értelemben mondom. Sok bandánál érzem különben, hogy mindenféle jelzőkkel dobálóznak imitt-amott (fagyos, harcias, sötét, kegyetlen), aztán a valóságban a borítón és a szövegeken kívül abszolút semmi jele nincs ezeknek a zenében. Az Autopsy nem tartozik közéjük, náluk valóban van egy dohos kriptahangulat, amit elsősorban a koszos hangzással érnek el, melyhez szervesen hozzátartozik Reifert félreismerhetetlen orgánuma is. Ezenfelül a gitártémák sem sorolhatóak egyértelműen a death metal valamelyik vonulatához, sokkal inkább egyfajta oldschool, doomos, Hellhammer és Celtic Frost vénából táplálkozó játék jellemzi a Coralles/Cutler párost. Ha mindez nem volna elég, a beteges szövegvilág is rásegít arra, hogy borzalmas képek jelenjenek meg előttünk a hallgatások során. Az olyan számcímek, mint a Sadistic Gratification, vagy a Dirty Gore Whore szerintem elég beszédesek. Borzalmak terén természetesen nem sikerült felülmúlni a klasszikus második korongot, azonban nem hiszem, hogy ez lett volna a cél. Ezzel együtt a Macabre Eternal amellett, hogy maximálisan a régi idők szellemében fogant, frissnek, energikusnak hat. Sokkal inkább annak, mint a feloszlás előtti utolsó, Shitfun című kiadvány. A rendkívül eltalált borító pedig (vér)hab a tortán. Az album „slágere” a már említett Dirty Gore Whore, amelyben totálisan kifacsarva egy korai Slayer téma is felbukkan. Az első lemezes Death (amelyet szintén Chris Reifert dobolt fel) világát idéző Born Undead szintén nagyon működik, de aki a már említett kriptahangulatra kíváncsi, az a Bridge of Bones vagy az Always About to Die fenyegető témáit mindenképp hallgassa meg. A lemez kétségkívül legkülönösebb tétele a 11 percesre hizlalt Sadistic Gratification. Ebben a dallamosabb gitártémáktól a beteges női sikoltozásig minden megtalálható, szóval nem kis falat. Akárhogy is nézem, közel tökéletes művet tett le az asztalra a veterán banda. Lényegében nem sok újat tartalmaz, viszont abszolút hű marad a hagyományokhoz, és ami ennél is nagyobb szó, hogy nem unatkoztam egyetlen egyszer sem az egy óránál is hosszabb játékidő alatt, sokkal inkább széles mosollyal nyugtáztam, hogy egy valódi ikon, egy nagybetűs Egyéniség tért vissza a színtérre, hogy kellemes perceket okozzon az extrém muzsikák híveinek. (Falvay Gergely)
Torture
(Metal Blade Records, 2012)
7/10
Három év telt el a legutóbbi Cannibal Corpse lemez óta, de már meg is érkezett a legújabb album. Ha van zenekar, amelyiket a színtéren érdekeltek számára nem kell bemutatni, akkor azok ők. Ha van zenekar, akinek munkásságát – természetesen hasonló személyi körre gondolva – bárki ne tisztelné, akkor az ők. Biztos, csalódást nem okozó pont a zenekar, ahogy tőlük azt már megszokhattuk. A szokás nagy úr és, ahogy már a kedvenc kannibáljainktól is megszokhattuk minden a borítónál kezdődik és ahogy szinte mindig ezúttal is Vincent Locke alkotása köszön vissza ránk, azonban ezúttal még a Kill kínos külcsínét is sikerült alulmúlni ezzel a dél-oszét pornógrind matricával, amit borítónak csúfolnak. Persze a ’Corpse rajongók markánsabb része élből szarik az ilyesmire, de én kifejezetten sajnálom, hogy eltűntek azok a borítók, amiktől kiskoromban rettegtem és csak lopva mertem rájuk nézni. Sebaj. Nézzük a lemezt! Tizenkét dal szűk háromnegyedórába sűrítve igyekszik újra meggyőzni bennünket a new yorki fogat megbízhatóságáról és a színvonal változatlanságról. A Kill képében a zenekar talán a legmodernebb és legbátrabb anyagát rakta össze, amivel nálam a legkedvesebb „Corpsegrinder-érás” anyaggá nőtte ki magát. Az Evisceration Plauge azonban inkább visszakanyarodott a „tolerancia” nélkülözésének irányába és jóval hagyományőrzőbb és kompromisszum mentesebb megoldásokat hallhattunk, mindamellett, hogy még érezhető volt a Kill kicsengése az anyag kapcsán. És, hogy miként illeszkedik a Torture a sorba? Az előd által kijelölt irányba halad tovább, így a klasszikusabb, de mégis számtalan izgalmas megoldással teletűzdelt kiváló megszólalású death metal tökéletesen jellemez. A probléma ott kezdődik, hogy ezen az ösvényen haladva a zenekar lassan a szürkeségbe fog veszni zeneileg, mert hiába Alex kiemelkedő basszusgitár játéka vagy a lemezen sokszor előkerülő groove-os ínyencségek, én némi fáradtságot érzek. Az újrahallgatás tekintetében sem vagyok túl motivált egy-két erősebb tételt leszámítva, így nem is hiszem, hogy a közelgő koncertig bezárólag bármikor is újra elő fog kerülni a Torture. Nem rossz lemez, sőt, a legtöbb téma olyan, amit minden okoskodó, kezdő deathcore zenekar számára kötelező tananyaggá kéne tenni, de amíg a kicsit valóban kommerszebb Kill kapcsán (a klasszikusokat most ne is hozzuk szóba) folyamatos késztetésem volt a hallgatásukra most inkább szívesen szorítok időt más death metal zenekarok számára, ha épp ehhez a műfajhoz van kedvem. Ettől függetlenül mindenkiknek jó szívvel merem ajánlani, aki tudja mi fán terem az amerikai színtér elvégre az olyan dalok, mint a Scourge Of Iron vagy a klipesített Encased In Concrete egy brutálisabb Cannibal Corpse képét tárják elénk, mint valaha. (Buzás Krisztián)
All Guts, No Glory
(Relapse Records, 2011)
8/10
Hát ez sokáig tartott… A gore metal (aminek önmagukat aposztrofálják) úttörői, királyai, stb. nyolc év után jelentkeztek új stúdiólemezzel (ami mellett 2005-ben kidobtak egy feldolgozáslemezt is,, hogy mindenki újra kielégíthesse vérszomját, emberi húsra való éhségét, hogy a lakomát befejezve kedvére rophassa a frissen felkelt holttestekkel hajnalig (hacsak addig ki nem szívják az ember agyát). Ha hozzátesszük, hogy erre az elmebeteg bulira egy hullaházban kerül sor, akkor gyakorlatilag le is írtuk az Exhumed dalszövegeinek fő témáját, de itt a szöveg másodlagos dolog. A Matt Harvey (gy.k. ex-Repulsion és Noothgrush tag) vezérletével rohamozó négyes egy cseppet sem változtatott a jól bevált recepten, azaz a Repulsion-érából megmaradt pofonegyszerű grindcore témákat fűszerezik egy kevés Carcass hatással (Szerencsére a goblinhang itt kimarad, Matt emberesen bömböl és üvölt. Vagy inkább embertelenül?), és ezt ültetik át death metalba. Így leírva nem hangzik túl izgalmasan, de szerencsére sokkal többet sikerül kihozni ebből a formulából, mint amit először reméltem. Mondjuk ezt az alábecsülősdit az előző anyagaikkal is eljátszottam, és ott is mindíg kellemeset csalódtam, csakhogy így 2011-re már olyan hangzást sikerült alájuk kanyarítani, ami már 2000-ben is kijárt volna az Exhumed-nak, és ez egy hatalmasat dob az élvezeti értéken. A lemez legjobbja egyértelműen a kettes As Hammer to Anvil, emlékezetes még a Through Cadaver Eyes, és a Disassembly Line, a többi tétel is hoz egy jó közepes szintet, még akkor is, ha néha a bugyuta szóviccek áldozatául esnek (Most komolyan, Funereality?). És ha már az elején külön megemlítettem az elején Matt Harveyt, azért szót ejtenék a nemrég hazánkban koncertező többi tagjáról is, hiszen nem kezdőkről van szó: Leon del Muerte basszer a Phobiában és az Impaledben is játszott, illetve az Intronautban, amiből ő már kiszállt, Danny Walker dobos viszont még ott van, és hogy a negyedik taghoz is legyen kötődés: Danny az Uphill Battle-ben együtt játszott Wes Caley-vel, az Exhumed újdonsült gitárosával. Ez a négyes pedig a tavalyi év üde színfoltja lett, és remélhetőleg az is marad az elkövetkező években. Hacsak nem várnak megint 8 évet. (Kolláth Benjámin)
One for Sorrow
(Century Media Records, 2011)
8/10
Elkövettünk egy kisebb hibát, merthogy erre a lemezre tényleg idejében kellett volna felhívni a figyelmet, ugyanis ez a zene a hideg hónapokban működik csak igazán. Nem is feltétlenül a skandináv jellege miatt, sokkal inkább az Insomniumban kezdetektől ott lappangó hűvös, szürkés árnyalatok felelősek ezért, melyeket igazán hatásosan vezettek elő a tavalyi One For Sorrown is. Méghozzá olyannyira, hogy egyik legjobb kiadványukat készítették el, bár igazán változatosnak egyik korongjuk sem mondható, sosem ezért lehetett őket szeretni, igaz, ilyen téren szintén előrelépés az írás tárgya. Kialakítottak maguknak egy olyan karaktert, ami sokadjára is olyan hatásfokon működik, hogy ne lehessen ‘n+1’-edik melodeath bandának titulálni őket, emellett fontos legyen amit csinálnak. A lemezindító Inertia még csak megvillant ezekből az erényekből, igazából introként lehet felfogni (a feléig akár egy poszt-rock album nyitánya is lehetne), és nagyszerű felvezetése a klipes Through The Shadowsnak, ahol már szinte minden terítéken van, amiből később is csemegézhetünk. A hangsúlyos részek lassú tempójú, mégis kétlábgéppel felpörgetett dallamai adják a legnagyobb kapaszkodókat, bár a tiszta ének továbbra is megmaradt, mégis úgy gondolom, hogy ezelőtt sem hiányzott az összképbe. Gyakorlatilag felesleges dalokat kiemelni, mert egységes, nem éppen hullámzó produkcióról van szó, mely a terpeszkedő dallammeneteknek köszönhetően inkább sugároz nyugalmat, mint erőt és lendületet, hiába jön egy ismerősebb kalapálós rész például az Every Hour Woundsban, a refrénig folyamatosan leépítik azt. Már csak önmagában ez, de legfőképp a gitárjáték nagyon árulkodó arra vonatkozóan, hogy finnekkel van dolgunk, és ha nagy sajtóvisszhang nem is jut ki nekik, az a bizonyos réteg megbízható csapattal és lemezzel gazdagodhat. (Deményfalvi Péter)
Asylon
(Prosthetic Records, 2011)
8,5/10
Sokat köszönhetek a kanadai Neuraxisnak. Elsősorban azt, hogy az A Passage into Forlorn képében megalkották az egyik legjobb death metal albumot, amit ember valaha hallott, másrészt azt, hogy a Truth Beyond képében megalkottak egy, még annál is jobbat, harmadrészt pedig azért, mert ezt a szintet azóta is folyamatosan tartják, sőt, a Trilateral Progressionnel ezt a szintet meg is ugrották. Ők voltak az előfutárai annak a burjánzásnak, ami miatt ma olyan neveket ismerhetünk, mint a Despised Icon, a Beneath the Massacre, az Ion Dissonance, vagy legújabb pionírként a Beyond Creation. És valószínűleg a Neuraxis hatással is volt ezekre a csapatokra, bár itt nincsenek 20 másodperces virgák, mint a BTM-nél, vagy olyan matekos megoldások, mint az Ion Dissonance-nél. A Neuraxis sokkal kimértebb ezeknél az együtteseknél, és inkább egy progresszív élt próbál becsempészni a zenéjébe. Elsősorban a Death hatása érződik rajtuk, bár messze nem olyan markánsan, mint mondjuk az Obscura esetében, ám ez inkább válik a zenekar előnyére, mint a hátrányára. És ez a vonal már 1997 óta változatlan, ami azért is furcsa, mert Rob Milley gitáros mellől szokatlan gyorsasággal hullanak ki az emberek, legutóbb 2009-ben cserélődött ki a komplett ritmusszekció. Az pedig külön öröm, hogy, akár a Decrepit Birth esetében, nem kell félórányi hyperblastot hallgatni ahhoz, hogy összeszedett és technikás death metalról beszélünk (mielőtt valaki rámfogja, hogy sznob vagyok: semmi bajom az olyan zenékkel, mint a Brain Drill, de azért jobban esik, ha néha le lehet követni a dalok felépítését, lásd még: Viraemia) A stílus tehát maradt, és a minőséggel sincsenek különösebb bajok, a megszokott szintet tartani sikerült. A címadó például a megszokott Neuraxisos értelemben vett „sláger”, de az olyan dalok, mint a Sinister vagy a V is tökéletesen megállják a helyüket, ami így, a hatodik sorlemezen már elég dicséretes. Nem, persze nem érnek a közelébe a Deathnek, és valószínűleg nem is akarnak, de kifejezetten szimpatikus, hogy jelentősebb változtatás nélkül 5 lemez után is tudnak olyan számokat írni, amelyek könnyen megragadnak az ember fejében.Az igazi áttörés pedig még várat magára, már ha lesz (amit én azért nem nagyon hiszek), ez viszont nem baj, mert néha a jómunkásemberekre is szükség van, és „a Neuraxis…az…jómunkásember.” (Kolláth Benjámin)
The Great Mass
(Season of Mist Records, 2011)
8/10
Szimfonikus elemekkel megtámogatott (death) metalt játszani azért nem egyszerű. Pontosabban az igazán nagy kihívást az jelenti, hogy ezt a feladatot úgy oldja meg az adott előadó, hogy a végeredmény giccsmentes maradjon. A nagyjából húsz éves múltra visszatekintő, görög Septic Flesh esetében ez a kitétel szerencsére maradéktalanul megvalósulni látszik. A kezdettől fogva egyéni hangvételű zenekar a 2003-as feloszlást követő visszatérő koronggal (Communion) sikeresen fejelte meg a Revolution DNA/Sumerian Daemons kettőst. Az album egy hihetetlen erőteljes megszólalású, maximálisan naprakész hangzásvilággal rendelkező death mestermű volt, sok (ám nem zavaróan sok) gótikus, szimfonikus elemmel megtűzdelve. Mindezt úgy, hogy közben a dinamika, a kemény él sem veszett ki a zenéből. A még tavaly napvilágot látott The Great Mass legnagyobb előnye pontosan ugyanaz, mint elődjének: mesterien felépített dalokat tartalmaz, amelyekbe a rafinált dobtémák és sajátos gitárriffek mellett végig jelen vannak a nagyívű, filmzenés elemek, valamint a misztikusságot árasztó, ízlésesen adagolt női ének. A banda egyik titkos fegyvere továbbá, hogy a basszusgitárt is kezelő Spiros Antoniou öblös hörgésén túl, Sotiris Vagenas gitáros is rendszeresen hallatja dallamos énekhangát – nem is akárhogyan. A lemez végig nagyon magas színvonalú, de ha mégis ki kéne emelnem néhány dalt, akkor mindenképpen a nyitó The Vampire From Nazareth lenne az egyik, amely karakteres dobtémájával, monumentális kórusaival egyértelmű csúcspont. A legfogósabb énektémákat a záró Therianthropy valamint az A Great Mass of Death tartalmazza („In every funeral i have been, your cemeteries so secrene”), így ezekre esne még a választásom, viszont a Requiem for a Dream című film főtémájára emlékeztető betéttel megtámogatott Pyramid God is zseniális. Összességében egyetlen dolgot tudnék a Great Mass kapcsán kifogásolni, mégpedig azt, hogy túlságosan a Communionön már tökéletesre fejlesztett alapokra épül. Ha kicsit erősen fogalmazok, lényegében ugyanaz a recept. Mégsem tudok rájuk haragudni, mert ismét nagyon durván működik a dolog, így aztán az év egyik legimpozánsabb death metal alkotása díjat tavaly ismét ők zsebelhették be nálam. A pontszám csak és kizárólag az elődje ismeretében ennyi, aki azt nem hallotta, nyugodtan adjon hozzá még egyet. (Falvay Gergely)
Incurso
(Relapse Records, 2012)
9,5/10
Hűha. Ez volt az első értelmes szó, amit az agyam ki tudott préselni magából, miután az 52 perces Incurso először lepörgött. A 2006-os Noctambulant óta a Spawn of Possession előrelépett, és ez már önmagában nagy szó. Valószínűleg az előrelépésben szerepe van Christian Münznernek, aki a Necrophagist és az Obscura révén már hatalmas népszerűségre tett szert, és az, hogy beszállt a SOP-ba, legalább olyan izgalmas tény, mint amilyen a Marvel vs. DC képregényes Mortal Kombat stílusú játék volt, csak itt a kivitelezés nem silány. Én nem hittem volna, hogy a Noctambulanthoz képest lehet még előrelépni, de hatalmasat tévedtem. Nehezen tudtam elképzelni, hogy az alapvetően jazzes alapú death metalba hogyan passzol a Münzner féle neoklasszikus, ám teljesen más módon neoklasszikus stílus, de szerencsére nincs semmi gond ezzel, mert még mindig Jonas Bryssling elmebeteg ritmusváltásaira alapoz a most már multinacionális banda. Viszont ezzel párhuzamosan sokkal monumentálisabbá vált a srácok zenéje, amit bizonyít egyrészt a dalok hossza (4 perc alatt csak az intro van), másrészt az egyéb behatások megjelenése, értem ez alatt a záró Apparitionben a szimfonikus aláfestést. És ettől akár még unalmas is lehetne a lemez, de nem az, hála az urak istenadta tehetségének, és annak, hogy csak akkor kezdenek el technikázni, amikor feltétlenül szükséges. Ez emeli ki őket a mostani techdeath mezőnyből. És emellett viszonylag ritkán hoznak hibás döntést abból a szempontból, hogy félbevágnak egy tetszetős riffet a virgázás kedvéért (A The Evangelistben van ilyen, fel is szisszentem rajta). Amikor viszont elkapják a fonalat, akkor az ember csak kapkodja a fejét ide-oda, ahogy megpróbálja lekövetni a dallamokat. Éppen ezért inkább ajánlanám előbb valamelyik régebbi album meghallgatását a kezdőknek, mert ez elsőre sok lehet. Nem úgy, mint a Brain Drill, vagy a Beneath the Massacre, ahol a gyorsaság dominál, de még talán az Obscura is könnyedebb falat náluk. Viszont ha egyszer valaki ráérez erre az anyagra, az sokáig nem fog szabadulni tőle, mert mindíg tartogat újdonságokat. Nehezen tudnék bármi rosszat mondani az albumról, mert nincs mit. Éppen ezért ajánlom mindenkinek hallgatásra, mert ez bizony 2012 egyik nagy dobása. (Kolláth Benjámin)
A Fragile King
(Century Media Records, 2011)
9/10
Bevallom őszintén, a Paradise Lost világa sosem volt képes megfogni. Igaz mostani fejjel nem próbálkoztam még semmivel sem tőlük, de valahogy az a gótikus világ nem is teszi vonzóvá a bandát, pedig elcseszettebb dolgokat is meghallgatok. Hogy jön ide a Paradise Lost? A válasz egyszerű: Greg Mackintosh a közös láncszem a Paradise Lostban és a Vallenfyre-ben. Mackintosh a Paradise Lost fő gitárosaként már komolyabb ismertségre tett szert mind zenész, mind zeneszerető emberek körében. A zenekar 24 éves pályáján, 13 albummal a hátuk mögött Mackintosh kipróbálta magát valami másban is, a project a Vallenfyre nevet kapta, és a tradicionális svéd hangzásvilágú death metal zászlaját kívánták továbbvinni, azt amelyiket már az Entombed vagy a Bloodbath is sokakkal megkedveltetett. Az A Fragile King javarészt Mackintosh gyermeke, mivel a zenekart képző zenészeket csak később toborozta maga mellé. Ha már szóba kerültek, akkor mellettük sem lehet elmenni szó nélkül. Először is Mackintosh hozott magával még egy embert a Paradise Lostból, aki nem más mint a legendás dobos Adrian Erlandsson (többek között az At The Gates, a Brujeria, a Cradle Of Filth sorait is erősítette), illetve másik gitárosnak Hamis Glencross került a zenekarba, akit a Paradise Losthoz zenei világukat tekintve elég közel álló My Dying Bride-ból érkezett. De ahogy már említettem, a számírás Mackintosh nevéhez kapcsolódik, és a Paradise Lost világától eltérve itt minden dühöt és súlyosságot belevitt a zenébe mindezt ugye a már említett death metal kereteken belül. Akinek nem lenne ismerős a svédes gitár-sound az tényleg essen neki néhány Entombed számnak, vagy az első két Bloodbath albumnak (de inkább a Nightmares Made Flesh-nek), de ugyan ezzel a sounddal operál a Rotten Sound Cycles-e is, illetve manapság is lépten-nyomon bukkannak elő hasonló bandák, akik ezt az igazi mocskos gitárhangzást gyúrják egyre sötétebbre és durvábbra. Mackintosh másik oka a sideproject életre hívásában édesapja halála volt, a gyász minden keserűségét A Fragile King dalaiba akarta ölni, és nem a tőle sejthető gótikus zenei környezetben, sokkal inkább ebben az agresszív és durva zenei világban. Ami azt hiszem 100%-ig sikerült is neki, mivel a dalokból árad a sötétség és a keserűség, 11 gyűlöletes dal kapott helyet az albumon, amik váltakozó lendülettel, de garantált headbangelést váltanak ki az emberből, és a dalok súlyossága földbe döngöli a hallgatót. A sötét téli napok egyik legkedvesebb albuma volt az A Fragile King, és azok számára, akik még csak kóstolgatják a death metal ezen ágát, egy remek induló lemez lehet akár ez is. Súlyos, mocskos, sötét és zseniális, várjuk a folytatást. (Szabó Nándor)
Son Of Perdition
(Victory Records, 2012)
7/10
A Wretched sosem volt egy szokványos modern death metal/deathcore zenekar. Korán kimutatták zenéjükkel, hogy nem akarnak beszállni az egyen breakdownokat pengető lyukasfülű zenekarok táborába, és színesítették zenéjüket ahol csak tudták. A Son of Perditon sorban a harmadik lemeze a srácoknak, és muszáj említést tenni az elődökről is, mivel megfigyelhető egy fejlődésmenet albumról-albumra. Az első The Exodus of Autonomy rögtön az intrójával felhívta magára az ember figyelmét, és leszögezte, hogy itt nem a megszokott dolgokról lesz szó, akármennyire is ezt sugallhatja a csúnya logó, illetve minden egyéb külsőség. És tényleg egy zseniális debüt albumot kaptunk, sok fület gyönyörködtető pillanattal és próbálkozással. Az ezt követő Beyond the Gate sem állt be a sorba, de érzékelhető volt bizonyos mértékű zenei letisztulás, és tényleg elkezdtek olyan jegyek feltűnni a zenéjükben, ami alapján fel lehetett ismerni, hogy igen ez bizony rájuk vall, és ez jó. Viszont ezután jött egy kisebb krízis, ami sok zenekart megviselt volna, de valahogy ezen is túljutottak. Nem sok banda vészeli át, amikor egy ötfős brigádból hárman távoznak, de a Wretched valahogy mindig is a két gitáros Steven Funderburk és John Vail körül összpontosult. Ennek megfelelően pedig már nem is volt olyan nehéz megtalálni a hiányzó tagokat és elvégezni az utolsó simításokat is a következő albumon. És hogy milyen lett a harmadik Wretched album? Sokat rágtam magamban, de továbbra is tartom azt, ami első hallgatás után jutott eszembe róla: furcsa. Egyet nem tudtam csak sokáig eldönteni, hogy rosszul vagy jól furcsa-e. Erre a kérdésre még mindig nem sikerült megtalálnom a megfelelő választ, de a képzeletbeli mérleg nyelve inkább a jó felé billen. A furcsaság pedig az album felépítésében mutatkozik meg, az előző két Wretched anyag nem volt ennyire kétarcú. A Son of Perditionön úgy vettem észre, hogy talán túlzottan is elkülönül a zenekar kísérletezési vágyát jegyző pillanatok, illetve a részükről ismerősnek mondható témák, kirohanások. Ezt mondjuk betudom annak, hogy még közel sem fejtettem meg az albumot az elejétől a végéig, és épp emiatt billen a jobbik irányba a mérleg nyelve. Az előző két album esetében felmerült az a probléma, hogy hiába voltak iszonyat szórakoztató lemezek, hamar kiismertem őket, és meg is tudtam őket unni emiatt (ettől függetlenül a mai napig szívesen veszem őket elő újrahallgatás céljából). Egy biztos a Son of Perditionnel kapcsolatban, az eddigi legsokrétűbb és egyedibb Wretched albumot kaptuk, és ahogy az első két album közti különbséget szemügyre vesszük, azt is lehet mondani, hogy erre számítani lehetett. De egy pillanatra térjünk vissza az első hallgatás élményéhez: a furcsa szón kívül más is motoszkált a fejemben a hallgatást követően, mégpedig az, hogy képtelen voltam rájönni mire emlékeztet az egész lemez, melyik másik zenekarra. A fő támpontom a Repeat… The End Is Near egyik szólója volt (kettő percnél), ami kísértetiesen emlékeztetett valamire. Majd a sokadik hallgatás után állt össze a kép, és a The Human Abstract neve ugrott be, illetve az, hogy ha death metalban utazott volna a zenekar, akkor szerintem nem sok különbség lenne a Wretched és a THA között. A Son of Perdition tehát újfent nem egy szokványos modern death metal album, talán kicsit kísérletezősebb is, mint az eddigi Wretched albumok, de pont emiatt képes az embert hosszabb távon is lekötni, és újra visszatérni hozzá. (Szabó Nándor)
