„Belefáradtam a rólad írt dalokba.” – így debütált tíz éve a Taking Back Sunday

Az ezredfordulón valószínűleg az egyik legizgalmasabb dolog lehetett (főleg Long Island-i) tinédzsernek lenni, hiszen akkortájt egy olyan innovatív hullám jelentkezett az egyes zenei színtereken, hogy azokat nem hogy lekövetni, de sokáig a jelentőségét megérteni is nehéz volt. A hardcore nagyon felizgult a dallamosodás hatására, kezdtek kiépülni az első metalcore panelek, a mathcore gyilkolt, a screamo még alig hisztizett, a pop-punk kivirágzott, az emo pedig már túl volt második hullámán, és még sorolhatnánk. A Taking Back Sunday megjelenése nem okozott igaz földcsuszamlást (igaz, egy-egy TBS vs. Brand New szájkaratét igen), de ha megvizsgáljuk, hogy hangzásvilágában a zenekar mégis karakteres tudott lenni, főként elég romantikusan a pubertás életszakasz tárgyalásával, akkor elmondhatjuk, hogy mint kamaszkori értelmező kéziszótár, a csapat egy nagyon fontos és tisztes helyet foglal el az emo harmadik hullámában. Sőt, ha ők nem lettek volna, akkor valószínűleg a Brand New klipeket sem fosta volna az MTV, hiába volt a Jimmy Eat World mainstream jelenléte. Nos, ha hozzávesszük, hogy Amerikában a fanosodás (mely alatt egyaránt érthetjük a fanszőr serkenését és a tipikus rajongói időszak kezdetét, mindkettő ugyanazokra az évekre jellemző) korába lépő tinik számára akkortájt a néhol drámaian vett, de mégis kedélyes hangvétel bizony nagyon kenyér volt, a Taking Back Sunday egyszerűen nem lőhetett mellé, hiszen alapvetően a Tell All Your Friends dalcsokra egy olyan érzelmi hullámvasút, amely megjárja mind a mennyet, mind a poklot, s közben nem igazán akarja berántani a kéziféket. Adamék ezt úgy képzelték el, hogy nem erőltetették a túlzottan depresszív expozíciókat, slágeresek próbáltak lenni, de mégis természetesek, s noha ez a néhol túlbuzgó terjengésnek köszönhetően átcsapott hatásvadászatba, képes volt a korong mégis kiegyensúlyozott, valamint magabiztos maradni. Ez főként annak a zenei képletnek köszönhető, amelyben a Taking Back Sunday leképezte önmagát. Ott van Eddie Reyes, aki alapított egy The Movielife-ot (miközben gyermekkorában még death metal felé irányult), majd később ezt a himnikus, sallangmentes punk attitűdöt átmentette a TBS debütálására is. Ehhez még hallgattak egy életen át Fugazi és Sunny Day Real Estate anyagokat, Texas Is The Reason-órákat vettek, meghatódtak a Thursday debütjétől, majd hozzáadták azt, amit az emo második hullámának a vége próbált kifejezni (pl. korai Saves The Day, igaz ők mintha megrekedtek volna a két hullám között). Továbbá elnyestek egy kicsit a kezdeti NFG iskolából, illetve az ezredforduló elején éledező pop-punk tónusokból, csipegettek kicsit a Long Island-i kultúrkörnyezetből, majd az afférok ellenére magukévá tették a Your Favorite Weapont is, reflektáltak egy két szövegre (erről később), átírták egy-két demó vázlatukat, ezt az egészet jól összegyúrták, majd 34 percen keresztül főzték, és kész is lett a Tell All Your Friends.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az egész dalcsokor varázsa nem lenne ugyanolyan Adam Lazzara néhol egészen szentimentális, személyében kissé önsanyargató, néhol viszont egészen feszült, s érzelmi leltárképzésben páratlan vokálmunkája nélkül. Az egészen kirobbanó emocionális töltetben egészíti ki őt John Nolan, akinek a szerepköre nem csak a háttér énekesi pozíció, hiszen aláéneklései nem csak alaphangot adnak egy-két dalnak, de több esetben is képesek tudatosítani a mondanivalót, ezzel is egy lánggal még jobban belobbantani a hangulati töltetet. Az első daltól szinte az utolsóig az ő kettősük önkifejeződését hallhatjuk: Adam a verzék sorait egészen szíveket megérintő előadásmódban tálalja, a kórusokat pedig Nolannel felváltva kínálják fogyasztásra, amelyekből kihallhatjuk azt is, hogy miért került a tökéletes Taking Back Sunday-dal parkoló pályára: Nolan távozása után kihalt a csapatból az a bizonyos átütő erő, amely főleg a kórusokat, a refrének mély aláénekléseit jellemezte. A Tell All Your Friends sava-borsát többek között a bámulatosan jól időzített szövegvilág, a néhol egészen metaforikus történetmesélés, a szenvelgés határok közé szorítása, valamint a tényleges háttérjelentéssel bíró mondatok használata jelentette. A Where You Want To Be és a Louder Now még tudott hozni egy bizonyos szintet ebben a tekintetben, de érezhető volt Nolan hiánya, akinek a távozásával elvesztettek egy olyan figurát, akinek a koncertminősége az egekben volt, s inkább volt underground-figura, mint Fred Mascherino (ex-Breaking Pangaea). Ami pedig az ő távozása után történt, az pedig szerintem nem szorul túlzott magyarázatra. A legutóbbi lemezükkel újra a Tell All Your Friends legendás felállásával próbálkozva sem tudtak úgy teljesíteni, mint hajdanán egy generáció eljövetelén, közel tíz éve. Hogy ennek mi volt az oka? Talán a fent említett erény, az „időbeliség” kinövése, az érett korba lépés súlya, az annak való megfelelési vágy. Emellett nagyon fontos volt még a Nolan nélkül elvesztegetett idő, az addig létrejött űr kitöltési vágyába történő beleroskadás, a srácok egyszerűen képtelenek voltak az elvárások fölé keveredni, s a görcsösség végül tudjuk, hogy mit eredményezett.

Amikor felcsendül a sokak által látens drogtörténetnek, egyesek által önmarcangoló szerelmi nótának nevezett You Know How I Do, akkor egyből beugorhat az emo második hullámának a végén tapasztalt zenei formula, ezt egészíti ki egy hangyányit pop-punk beállítottságú sodrás. “So sick, so sick of being tired / And oh so tired of being sick.” – hangzanak a bevezető sorok, feltekerődik a gitárfutam, amely alapjáraton egyrészt egy jó albumnyitány, másrészt a lehetőségek melegágya, tekintve, hogy a dalstruktúrák később ezt leutánozva a refrén katarzisában tör ki. „I wanna hate you so bad. / But I can’t…” – a Bike Scene egy újabb dal a párkapcsolatok megpróbáltatásairól, zeneileg pedig egy újabb hullámvasút: pop-punk panelként használt tenyérrel tompított gitárfutamok, kórus alá némuló, ütem biztos zenei megnyilvánulások, valamint John testvére, Michelle Nolan, aki a bridge környékén énekelt fel néhány árnyalt témát. Tudatosan építkeztek, s a Bike Scene alatt tudatosan vitték alább nem csak a tempót, de a dal súlyát is, mert így sokkal inkább az arcunkba lép a Cute Without The ‘E’ (Cut From The Team), amely a srácok által írt valaha írt legnagyobb sláger. Ez a méltó cím nem csak annak volt köszönhető, hogy innen emelték ki az albumcímet: „And will you tell all your friends /  you’ve got your gun to my head” – valamint annak, hogy egy Fight Club által inspirált videóval küldték neki a róla készült klipet a világnak. Hanem annak is, hogy ebben a számban érett végre össze az az emo/pop-punk értelmezés, amellyel a banda már a demófelvételen is kísérletezgetett. Felszabadult energia, páratlan építkezés a kórusok között, a pop-punk panelek mesteri használata, a fokozatos erőgyűjtés, majd a feszültség levezetése, s ami a legfontosabb, a mesterhármas megléte: szenvedély, csajok, szerelem. Így biztosan nem lehet eltaknyolni egy számot, ezt ők is tudták, be is bizonyították, s a Victory ezt jól is érzékelte, a srácok ezután az MTV slágerlistáin találták magukat.

A There’s No „I” In Team a fentebb már említett szájkarate egyik főszereplője, amely a Brand New koncert-kedvenc, Seventy Times Seven című nótájának elég agresszív szövegére reflektál, többek között magyarázatot ad a háttértörténetre, de egyben be is próbál mutatni Jesse-éknek. Szerintem majdnem mindenki tisztában van azzal, hogy Jesse Lacey, a harmadik emo hullám egyik legnagyobb egyénisége egykoron a Long Island-i underground reménység Taking Back Sunday basszusgitárosa, valamint néhány dalt tekintve énekese is volt egyben. A történt egykoron ott vett nagy kanyart, amikor kilépett a zenekarból (Nolan lefeküdt a barátnőjével), s megalapította a Brand New-t (a zenetörténelem egyik legszerencsésebb félremenésének eredményeként), s az első lemezen, a Your Favorite Weapon debütön elmesélte a megcsalás történetét (Seventy Times Seven, a cím Jézust idézi, aki így képzelte el a bocsánatkérés mennyiségét), s, hogy ez miképpen érintette. A dal tartalmazta utolsó közös telefonbeszélgetésük utoljára elhangzott mondatát, ezzel fricskát ejtve Nolanen: „Is this what you call tact? You’re as subtle as a brick on the small of my back so lets end this call and end this conversation„. John hallva a sorokat a Brand New debütálásán a There’s No „I” In Team verzéiben fejezte ki a saját véleményét az esettel kapcsolatban, amelyben egyrészt volt bocsánatkérő, másrészt kissé arrogáns is a dalbetét beépítésével: „Is this what you call tact? / I swear you’re as subtle as a brick in the small of my back / so let’s end this call /and end this conversation.” A végén pedig  John egy újabb ütést mér Jesse-re egy Steinbeck idézéssel (Of Mice and Men novella): „Best friends means I pull the trigger / Best friends means that you get what you deserve.” Eléggé felpaprikázva a hangulatot az eltorzított ordítással. A Great Romances of the 20th Century tökéletes példája annak, hogy a Taking Back Sunday hogyan nevezte el randomra a tételek címét úgy, hogy közben az utalás mégse jelenjen meg a szövegben. A dal címe egy Elizabeth Taylor és Richard Burton által fémjelzett televíziós show-ra referencia, amely képlékenyen avat be egy olyan párkapcsolati konfliktusba, amely során egy srác rájön, hogy a csaj csak kihasználja, nem viszonozza érzelmeit, csak a szexet akarja vele, s elveszti így felé a szimpátiáját. Zeneileg az egyik legfejlettebb tétel a dalcsokron, már a demó anyagon is az egyik legjobb szerkezettel dominált, kiváló emo/pop-punk klaviatúra, intelligens hangszerhasználattal. Legfőképpen a lassú tónusú bevezetés, a szexbe kényszerítés kifejezése: „She says, come on come on, let’s just get this over with.”, majd az őrlődés bemutatása az, ami igazán egyedivé tette a srácok egyik legnagyobb slágerét a lemezről: „I never said I’d take this lying down. / But I’ve crawled home from worse than this.” Zseni.

A Ghost Man On Third nem csak egy utalás egy baseball taktikai elemre (újabb random, látszólag értelmetlen dalcím), hanem a lemez első crescendo építkezése, amely a halkabb, lassabb kezdő verzéket követően egy jól felépített kórus katarzisba torkollik folyamatos torzulással: „This is what living like this does.” Egy ilyen erőpróba után kissé meglepő egy elég indie-s ütemre táncoló Timberwolves At New Jersey, amelynek elhíresült sora: „This is me with the words on the tip of my tounge, and my eyes though the scope down the barrell of a gun.” – egy jó erős seggberúgás Antonio Longo felé, aki a banda első énekese volt, s egyben vele vették fel az első dalokat. A szám zeneileg is úgy építkezik, hogy laza legyen, de egyben lekezelő is, bemutatja, hogy nélküle még tovább el tudtak jutni, nincs rá szükségük: „Stop it, come on / you know I can’t help it. / I got the mic / and you got the mosh pit.” Bár az elmúlt tíz évben felmerültek olyan vélekedések is, hogy ez az egész üzenet nem is Antonio, hanem Jesse felé célzódott, elvégre Jesse mikor távozott nem túl sok jót jósolt a TBS-nek a személye nélkül, ez a tény is hozzájárult ahhoz, hogy rengeteg dalra felhúzták a Jesse vs. Taking Back Sunday harcot. Így alakult ki az a konteó, amely szerint a Tell All Your Friends egy koherens üzenet az emo próféta felé, aki végül a Okay I Believe You, But My Tommy Gun Don’t című dalban üzent, s zárta le az évekig húzódó párharcot. A The Blue Channel egy demóhoz képest átírt inróval kezd majd beáll arra a némileg érzelmektől ittas vonalra, amelyen úgy kollektívan a Tell All Your Friends mozog, s valójában, hogy nehogy kilógjon a lóláb ragadós refrénnel vezet fel a lemez harmadik legnagyobb slágeréhez a You’re So Last Summerhöz (nem sok zseniálisabb emo dalcím van.) A kerettörténet újra egy párkapcsolati bonyodalom, egy újabb megcsalás (visszatérő motívum a lemezen), egy nyár közben történt szakítás, az ez okozta szenvedés, majd egy ehhez képest furcsa kinyilatkozás: „The grass stains on my knees don’t mean a thing.” Zeneileg igyekeztek kihasználni a tenyérrel tompított gitárintró okozta figyelmet, erre húzták fel közvetlenül a kórusokat, amelyek a harmadik emo hullám szimpátiapontját is magukon hordozzák. Talán az egész legzseniálisabb (és talán az emo szövegtan öt legnagyobb) sorával fejezik ki a szerelemnek azt a fokát, amely során az egyén képes még egy ilyen bűnt is megbocsátani: „If you could slit my throat, with my one last gasping breath I’d apologize for bleeding on your shirt.” S ezt még megfejelik ezzel: „If I’m just bad news, then you’re a liar.” Tényleg páratlan, kevés akkori kritikus ismerte fel a srácokban rejlő zsenialitást, gondolom azóta is verik a fejüket a falba egy közepes osztályzatért. S ezek után képesek lezárni az albumot azzal a dallal, amelyet mindig is a legjobban utáltak. A Head Club pedig minden, csak nem egy rossz tétel, ráadásul ellőnek egy újabb olyan mondatot, amit az emo akadémián a profok: „I’m sick of writing every song about you.” Egy ilyen sor folyamatos ismétlésével tudatosítanak, földbe döngölnek, s mindezt teszik az új évezred egyik legfontosabb kiadványán, az emo/pop-punk koordináta rendszer origó pontjában.

A Tell All Your Friends nem csak a harmadik emo hullám egyik legfontosabb kiinduló anyaga, de egyben egy nemzedék zenelejátszón elért pszichiátere is volt, olyan lebilincselő hatással, hogy a talán már fél távon a harminc felé közeledő, akkori hallgatóréteg is kellemes emlékekkel gondol vissza a párkapcsolati problémákat boncolgató dalokra. Ráadásul nem csak emlékezetes, de egyben hallgatóbarát mivolta miatt rendkívül időtálló is a TAYF, noha a trendek már mást követelnek, a TBS márkabolt még mindig egy remek hely az alkotóelemek beszerzéséhez, ha az emo/pop-punk alapokra kívánunk valami remek dolgot felhúzni. Természetesen slendrián módon könnyű kikezdeni a banda e lemezét is, hiszen bármennyire is nézzük a Jesse-nek üzengetés hiába az egyik fénypontja a lemeznek, azért lássuk be a Brand New énekese erkölcsi győzelmet aratott, ráadásul Nolan nem sokkal később kilépett a bandából. Ez persze egy újabb konteó lehetősége, hiszen a köztudatban az terjedt el, hogy Shaun Cooperrel a Straylight Run megalapítása miatt hagyták ott a csapatot, de ha elgondolkozunk azon, hogy Adam eléggé ráállt a húgára mindjárt más a helyzet. Mindenesetre a Tell All Your Friends egy fontos alaplemez, a 2000-es évek egyik elitje, ha a zenei alműfajokat tekintjük, ezért a dalcsokor tíz éves évfordulóján bátran kijelenthetjük, hogy a 20-adik gyertya elfújása után is biztosan az marad.