2012. február 16.
Végre. Elérkeztünk 2012 első igazán nagy dobásához, mert ugye voltak már februárban fontos koncertek fővárosunkban, de a Get Infected képében érkezett el az a koncert, aminek megvalósulásáért sok rajongó két kezét összekulcsolva imádkozott. Persze a történet nem volt ilyen egyszerű, hiszen a legtöbb hazai érdeklődő a gazdasági válság idején kétszer is meg kell, hogy gondoljon egy ilyen eseményt, pláne, hogy a Get Infected nagy ellenfele a Bonecrusher pontosan egy hét múlva kerül megrendezésére. Egyszóval sokan választás elé kényszerültek. Viszont arra a kérdésre, hogy vajon kik döntöttek „jobban”, arról csak jövő héten tudok nyilatkozni. Addig is lássuk milyen volt a Get Infected 2012 budapesti állomása:
Sietve érkeztem a Dürer Kert aulájába, hiszen tudtam, hogy a kezdés előtt még mikronvégre kell kapnom az Attila énekesét, Fronzie-t, ami végül későbbre tolódott a srácok koncertre való rituális felkészülése végett (igen, itt rosszra kell gondolni), így jobb híján az egyébként rendkívül alacsony létszámban egybegyűlt közönség seregszemléjével szórakoztattam magam, elvégre elég sokszínű (szó szerint!) és izgalmas társaság verődött össze a lépcső aljánál várakozva. Az előre kiírt kezdéshez képest tizenöt perces csúszás volt, amit a koncert végéig majdhogynem teljes egészében sikerült is behozni. A szervezés szokás szerint professzionális volt, a hangosítás többnyire csont nélküli és a sör is ideális hőmérsékleten volt, így tényleg állíthatjuk, hogy, ha valamin egyáltalán múlt az este, akkor az csak és kizárólag a zenekarok teljesítőképessége volt, de előre szólok: többnyire megfeleltek a teszten.
Az egybegyűlt zenekarok közül egyiknek se voltam, vagyok és leszek die-hard rajongója, de, ha valamelyikre rá kellett volna böknöm, hogy bizony ők érdekelne a legjobban az este folyamán, akkor gondolkodás nélkül az Attilára mutatok. Az atlantai csapat erőtől duzzadóan pontban hétkor robbant be a színpadra és másodpercek leforgása alatt beindították a közönség soraiban a teljes megőrülést. Habár a koncertlátogatók átlagéletkora meglehetősen alacsony volt, abban többnyire egyetértethetünk, hogy az öt fellépő közül az All Shall Perish kiesése után egyértelműen ők léptek a dobogó első fokára, mindez pedig egyértelműen ki is ütközött az aktivitás szempontjából. Bevallom szkeptikus voltam tekintetben, hogy mennyire lesznek képesek meggyőzni, de minden kételyt el kell, hogy oszlassak. Száz százalékosan hozták azt, amit a lemezen, ami nyilván az ének szempontjából volt a legizgalmasabb kérdés, de minden elismerésem Mr. Fronzilla előtt. Nagyon tehetséges és nagyon képzett hangja van, minden téma úgy került terítékre, ahogyan azt felvételről már megszokhattuk. A Smokeout, a Make It Sick, a Rage, a Payback vagy például a Soda in the Watercup nyitánya (valljuk be, jó, hogy nem is játszották el az egészet, mert a dal további része nemes egyszerűséggel rossz) hihetetlen koncertképesnek bizonyult. Ha valaki egy kicsit is éli ezt a zenekart itthon és jelen is volt tegnap este, akkor biztos, hogy elégedetten távozott a helyszínről. Szűk fél óra állt rendelkezésükre, ami igazi csont nélkülinek bizonyult, de abban biztos, vagyok, hogy ennél többet ebből a zenekarból nem igen lehet már kihozni. Meglátjuk, mindenestre én úgy éreztem, hogy még egy dal és könnyen átcsúszik unalomba a koncert.
Nem kellett sokat várnunk és egyből érkezett is a fekete leves. Az itthoni rajongók száma hála Istennek elég alacsony számot mutat, ugyanis az alábbi német zenekar talán az egyik legszörnyűbb dolog, amit hosszú ideje láttam. Alapvetően az Attila vonalán a humort és a bulizást igyekeznek középpontba helyezni, de míg az előbbiről ez hihető és követhető, addig tőlük pont annyira szánalmas, mint a zenekar neve. Nagyjából három dolog követte egymást a színpadon dalról-dalra. Kötelező jelleggel harmadrangú breakdownok, a falusi kocsma zenedobozának lejárt szavatosságú „pajta-trance” tételei és egy gyerek vonyítása, aki folyamatosan visít (szerencsére a „régisulis” TDCOH ihlette disznótémák csak párszor kerültek előtérbe). Ha az Asking Alexandria egy német NDK-s deathcore zenekar lenne, na, akkor ők lehetnének a We Butter The Bread With Butter. A magyar közönség többnyire kajálta a moslékot, hiszen a srácok pontosan tudták, hogy amit csinálnak az szörnyű és ezt profin palástolták is az olyan szemfényvesztő megoldásokkal, mint a füstgép, a fénytechnika, mellre erősíthető lámpák (lásd a videóban!) és az elmaradhatatlan konfettieső. Én a felénél kimentem és az aula TV-jén a Fásy Mulató különkiadásában néztem tovább a koncertet. Ott legalább volt szék.
Ha van zenekar, ami a kezdetek óta totálisan semleges szerepben tetszeleg előttem, akkor azaz Eyes Set To Kill és talán pont ez volt, ami miatt vártam, hogy élőben mit is fognak majd művelni. Várakozásomat pedig hatványozottan növelte, amikor a backstage-ben összefutottam Alexia Rodriguez kisasszonnyal és szépségével. Hölgyeim és uraim! Marta nyugodtan elbújhat, pláne, hogy már amúgy is bekötötték a fejét. És talán (sőt!) pont ez a báj és szépség az, ami miatt a zenekar ott tart, ahol, mert a koncertteljesítményük és a dalaik, azért lássuk be messze nem ütik meg azt a szintet, ahol az ismeretségük jelenleg áll. Nem mondom, hogy rossz koncert volt, de azt sem, hogy jó. Hiába voltak a szettben régebbi dalok vagy épp vadonatúj darabok a tényen, miszerint, hogy pont olyan jellegtelen és ezáltal unalmas volt élőben a csapat, mint felvételen. Alexia varázsa az, ami egyben tartja a zenekart, mert az eddig tizenegy tagváltáson átesett csapat kapcsán egyfolytában azaz érzés keringet bennem, hogy minden egyes dallal ugyanazt próbálják lenyomni a torkomon. Lehet, hogy rossz napjuk volt, de ez a koncert, azért nem ütötte meg az elvárható szintet, jó pillanatok ide vagy oda. A tényt, hogy őket nézte meg a legkevesebb ember pedig mindennél többet elárul, ugyanis breakdownok itt is voltak tisztességgel. Sajnálom és remélem legközelebb jobb formában láthatom őket. Az Eyes Set To Kill koncertje után az Attila interjúval kapcsolatos kötelességemet még azonban le kellet tudnom, úgyhogy a Winds Of Plague bulijáról Szabó Nándi kolléga fog beszámolni nektek:
Ha valaki azt mondja Winds Of Plague, nekem rögtön a Decimate The Weak album ugrik be. Ahhoz képest, hogy a zenekar mostmár jóformán teljes mértékben ráállt a NYHC vonal bénább verziójára rengeteg szintivel, még mindig él bennem az emlék, ahogy rongyosra hallgattam a már említett albumot. Ezért is vártam a koncertet, és csak reménykedni tudtam benne, hogy sok régebbi számot kapunk. Kaptunk is bőven régi számokat, jóformán az összes Decimate The Weak slágert (Decimate The Weak, Angels Of Debuchery, One Body Too Many, The Impaler), és ezek mellé természetesen az azokat követő albumok toughguy-hardcore ihlette számaiból is. Érdekes volt ez a vegyes kép, mert a régebbi számokat ugye jobban is ismerte a közönség, és a felcsendülő „klasszikusoknál” meg is változott a koncert hangulata. Amúgy a színpadkép javarészt egy testépítő brigád bemutatójára emlékeztetett, ahol Johnny Plague volt a kiskakas a szemétdombon, szinte az egész szettet félmeztelenül vezényelte le. Mondjuk, mint frontember kifogástalan volt a teljesítménye a színpadon, megállás nélkül kommunikált a közönséggel, buzdítva őket stagedivingra, circle pitre, headbangelésre, és természetesen azt is megköszönte, hogy első budapesti koncertjükön ennyien megjelentek. Tehát akármennyire is mufurc akar lenni a zenekar imidzse, közel sem volt gyilkos hangulatú a buli. Persze ez leginkább a közönség aktivitásán kellett volna, hogy megmutatkozzon, de ahogy láttam a srácokat eléggé lefárasztott az Eyes Set To Kill enervált produkciója, és nagyon nehezen sikerült csak feleszmélniük, hogy itt bizony már lehetett volna pörögni. Johnny Plague-gel kapcsolatban még annyit említenék meg, hogy továbbra sincs semmi erő élőben a hangjában, leszámítva ha a köpködős hardcore kajabálást kell prezentálnia, de ezen kívül nem sokat tud produkálni, ha más terjedelmekbe kell tolnia hangját. 2008-ban valószínűleg lepadlóztam volna a gyönyörtől, hogy látom a Winds Of Plague-et, most viszont valamilyen furcsa nosztalgia kapott el a koncert alatt, és nyugodtan bólogattam végig a setlistet. (Szabó Nándi)
Habár a Winds Of Plague fellépésének csak a második felét láthattam személy szerint nálam így is az este egyik legjobb koncertjét adták. A Caliban azonban még hátra volt. Úgy voltam vele, hogy mit nyújthat a Caliban azok után, hogy már számtalanszor láttam őket élőben és rendre csak arra késztetett a teljesítményük, hogy a kétezres évek közepe felénél lángoló szerelmünk teljesen tovatűnjön. Rendre középszerű teljesítményt vagy annál is rosszabbat nyújtottak élőben, amit minden bizonnyal ők is megelégeltek és, ahogy a tavaly márciusi fellépésüknél tapasztalható ilyen irányú minőségjavulás predesztinálta a Caliban eddigi legjobb hazai koncertjét adta. Könyörtelen megszólalás (a gitárra lehetett volna talán tenni, de nem volt vészes), közvetlen, barátságos stílus, összerakott, az utolsó hangig kigyakorolt show, egységes és amúgy nagyon igényes színpadkép és egy erős best of szett az újvonalas Caliban munkásságából. Noha én örültem volna, ha kicsit gyakrabban megyünk öt évnél többet vissza az időben, de ez legyen a legkevesebb. Az I Am Nemesis kapcsán talán újra felfelé veszi a pályáját a zenekar, hogy elérje harmad virágzását, mert valljuk be mindent összevetve jelenleg nem is csinálhatnák jobban, amit csinálnak. A playback-szerű tisztaének és a már jól bevált show elemek tökéletesen illeszkedtek a Caliban szettjébe, amiben olyan dalok csendültek fel, mint a kezdésként páratlannak ható Dein R3.ich, We Are The Many, The Bogeyman, Life Is Too Short, Memorial, 24 Years, Sonne (Rammstein-feldolgozás), I Will Never Let You Down, It’s Our Burden to Bleed vagy a Nothing Is Forever. Egy szó, mint száz az összkép nagyon erőteljesen pozitív irányba mozdult el a Caliban szereplése után, hiszen, ha mindez nem lett volna elég a We Are The Many c. dalban Andreasék a színpadra csábították egy-egy téma erejéig az Attila, az Eyes Set To Kill és a Winds of Plague énekesét is. Mindez pedig kifejezetten rendes gesztus volt a részükről, arról nem is beszélve, hogy nagyon megdobta a hangulatot. Kíváncsi leszek, ha legközelebb hazánkba látogatnak, mivel rukkolnak majd elő.
És ne feledjétek: pontosan egy hét múlva ugyanitt, ugyanekkor találkozunk, hogy megtekintsük, a Carnifex, a Beneath The Massacre, a Molotov Solution, a Within The Ruins és a Betraying The Martyrs teljesítményét a Bonecrusher fesztivál keretein belül. A lehetőséget pedig köszönjük a Skalar Music Hungary szervezőinek!
