As I Lay Dying – Decas

Hiszen gondoljunk csak bele: egy ekkora életmű, ami ekkora változáson ment keresztül a kilencvenes évek metalcore-jának lekövetésén át a göteborgi hatások csúcsra járatásán keresztül egészen a neothrash-fétisig, kellő izgalmat és időtálló dalt tartalmaz ahhoz, hogy egy módszeres, akár kétlemezes „Best Of”-jellegű kiadvány születhessen, ami mondjuk egy igényesen összerakott borítóval is el bírta volna viselni a Decas elejére dobott három új szerzeményt. Ugyanez az önmeghatározás zajlik magukon a koncerteken is, és épp emiatt lett volna igazán népszerűsítő, ünnepélyes jellege az anyagnak, mert az alábbi dalcsokorral nem is az a legnagyobb baj, hogy nem egységes, hanem az, hogy hihetetlenül erőltetett és felesleges. Nem azért, mert rossz, hanem azért, mert közömbös és semleges: a zenekar életművéhez nem tesz hozzá semmit a meglévő képhez, inkább csak izzadtságszaga van az egésznek, de hogy ne csak dogmatikusnak ható kinyilatkoztatásokra kerüljön sor, a következőkben tematikus elemenként vesézem ki a lemezt.

AZ ÚJ DALOK

Ha elhisszük azt, hogy a meglévő üzleti szempontokon (és a tengerentúli turnén) túlmenően Tim Lambesisék valóban a rajongókat szerették volna meglepni a Decasszal, akkor sem biztos, hogy a lemez elejére felsorakoztatott három szerzemény ezt elhiteti velünk, ugyanis azok minősége közel sem egyenértékű. A kiadvány legértékesebb pontja a korábban már megosztott Paralyzed, amely Dark Tranquillity-ihletésű verzéivel, fogós refrénjével és súlyos dalszövegével kétségkívül a megszokott (és ilyen tekintetben elvártan magas) minőséget hozza. Az ezt követő From Shapeless To Breakable az utóbbi két nagylemez thrash-centrikus megközelítésének újabb szürke példája, amely sajnos semmilyen izgalommal sem szolgáltat: a tétel gyakorlatilag egymaga magyarázza azt, hogy a ‘Powerless Rise-ról miért csak egyes dalokra, és nem magára a lemezre emlékszünk így, egy év távlatában. A Moving Forward pedig címével ellentétben újfent az előző két nagylemezre reflektál, hiszen dallamos gitártémája és dallamos verzéi kiváltképp az ‘Ocean hangulatát idézik fel, ez pedig egyedül azért szomorú, mert amíg az As I Lay Dying visszamenőleges pályafutásában mindig volt egy következő lépcsőfok, addig mostanra úgy tűnik az itt hallható három szerzemény alapján, hogy az eddig megszokott kétlemezes átívelések nem feltétlenül kívánnak új területeket felfedezni. Inkább a meglévőnél, a biztosnál maradnak, és ahhoz próbálnak valamicskét hozzátenni akár hangulatban, akár üzenetben, ám mindezt a lemezen egyedül a nyitó szerzemény képes igazán elhitetni velünk.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=qB5Jvm1bFn4

A FELDOLGOZÁSOK

Ha van olyan műfaj, ahol a feldolgozások eleve stigmatizáltak, az bizonyosan a metalcore, hiszen amíg a műfaj második hulláma gyakorlatilag a mai napig önértékelési zavarokkal küzd a tradicionális metalrajongók elítélésének köszönhetően, addig itt görbült a leginkább az a kérdőjel, hogy egy aránylag friss zenekar mégis mit tud hozzátenni a már meglévő időtlen klasszikusokhoz. És lássuk be: kevés olyan zenekar van, amit egy-egy feldolgozásról jegyzünk meg, ám ha mégis van ilyen, azt vagy hamar elfelejtjük (Alien Ant Farm, pipa?), vagy alapvetően csak egyetlen réteget képes igazán megfogni, és azon túl senki sem képes komolyan venni (Helia). Hiszen hiába adott ki szórakoztató és minőségi feldolgozáslemezt korábban a Between The Buried And Me, vagy épp az Evergreen Terrace, mindkettő inkább csak érdekes volt, és ez ilyen tekintetben hálás eredmény is, hiszen mindkét banda meg tudta ugrani saját életművével azt a szintet, hogy külön datálnunk kéne az ilyen megnyilvánulásaikat. Ezért is furcsa az, hogy az As I Lay Dyingnak miért tíz év után jut eszébe rögzíteni a kedvenc dalait, főképp úgy, hogy az nem is feltétlenül tesz hozzá az eredetihez, sőt, adott esetben meg el is vesz annak tényleges értékéből. Mert amíg a War Ensemble semmi más, mint egy klasszikus rutinszerű (vagy ha úgy tetszik, ahhnoldisztikus) levétele, addig a Judas Priest Hellion/Electric Eye-dalpárosa egy módszeres kiherélésen ment keresztül, ami Lambesis monoton és szükségtelen ordítása miatt nyomába sem érhet az eredeti hangulatának, hangzásának és erejének. Ugyanígy a szintén Austrian Death Machine-modorban feldolgozott Descendents-dal sem veszi fel a versenyt az eredetivel erő és minőség tekintetében, és épp emiatt érvényesül az a kimondatlan tézis, hogy egy feldolgozást sajnos könnyebb megjegyezni arról, hogy mennyivel rosszabb az eredetinél. És itt sajnos nem hozzátételről, hanem elvételről van szó, ami nemcsak érződik, hanem meg is pecsételi a lemez további szerzeményeit.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=_1BTRqt1UFY

A REMIXEK

Ugyanis a korábbi újrakiadás és -felvétel miatt teljesen funkciótlannak ható ‘Beneath-tételt követően négy remixszel záródik a dalcsokor, ami valahol épp a feldolgozások hozzá-nem-tételét igyekszik kompenzálni, ám ezen a téren sem minden arany, ami fénylik. Hiszen amíg az Innerpartysystem teljesen szétzúzta és húzós bassline-okkal toldotta meg a felismerhetetlenségig elektronizált The Blinding Lightot, addig a The Dillinger Escape Plan Ben Weinmanja kedvenc breakbeat-ütemjeiből most egy kicsit sokat tett a Wrath Upon Ourselvesbe. Sőt, ha úgy tetszik, hallgathatatlanná tette a dalt, ami csak azért szomorú, mert Ben korábbi remixei között azért voltak igen emlékezetes megoldások is (Thrice, Whitechapel). Szerencsére az albumot záró két újragondolás valóban élvezhető és kellemes: Carnage Confined-újraértelmezése teljesen elektronikus közegben is életben hagyja a dalt összetartó csomópontokat és íveket, így ha kicsit vissza is vett a sebességből, attól még működőképes, ahogy Big Chocolate drum and bass-kompozíciója is, amely az Elegy hangszíneivel és sávjaival dolgozik. Az utóbbi két tétel így valóban különlegesen tudna hatni, de ehhez mondjuk az kéne, hogy az ember ne érezze nagyjából kétszer annyinak az amúgy alig negyven perces dalcsokrot. Azonban bármennyire is tűnik negatívnak az alábbi kritika, inkább csak az a csalódottság hatja végig a Decasról formált véleményem, hogy egy ekkora életmű méltóbb, tiszteletteljesebb (és ami még fontosabb: tekintélyt parancsoló) összefoglalást is megérdemelt volna, de hogy mentsem a menthetőt, egy kisebb kikacsintásként megemlékeznénk az utóbbi évek valóban legkínosabb kiadványairól, amiről néha nem is feltétlenül a zenekar tehetett.

KITÉRŐ: AZ UTÓBBI ÉVEK LEGFELESLEGESEBB METALCORE-KIADVÁNYAI

3. Unearth – Our Days Of Eulogy
(2005, Metal Blade)

Ezt pedig főképp az Unearth első kislemezeinek újrakiadása kapcsán célszerű megjegyezni, ugyanis a Metal Blade kiadói gyakorlata különösképp szeret pénzt csinálni a legnépszerűbb előadóinak visszatekintő kiadásaiból. Ugyanezen átesett (és esik át jelen esetben is) az As I Lay Dying is az első nagylemez újrafelvétele során, ám az Unearth sem maradhatott ki ebből, így amíg a Century Media az Eulogytól megvásárolt jogokkal ismét kiadta a The Stings of Conscience című bemutatkozó nagylemezt az ‘Oncoming Storm sikerén felbuzdulva, addig a Metal Blade a zenekar 1999-es és 2002-es EP-it rakta össze egy korábban kiadatlan bootleggel. Igen, bootleggel, aminek a hangzása félúton van egy cipősdobozba tett mikrofon és egy Nadja-kislemez között, ez pedig sokat elárul a lemez minőségéről is: a vak is látja, hogy űrkitöltés céljából egészítették ki az egyébként kiforratlanul is reménykeltő dalokat egy korai koncertanyaggal, ami egyes pillanataiban tényleg élvezhető tud lenni, de hát nem véletlen, hogy a zenekar nem 2002-ben, hanem rá két-három évre vívta ki magának a világ figyelmét.

2. Bring Me The Horizon – Suicide Season: Cut Up!
(2009, Visible Noise)

Ennél sokkal kényesebb eset áll fenn a Bring Me The Horizon második nagylemezének remixváltozatánál, ami kétségkívül a brit klubéletet kívánta megcélozni a fiatal, 12 és 18 év közötti közönség mellett, ám épp emiatt bizonyosodott be, hogy mennyire szűk skálán is mozog a Suicide Season dalcsokra. Elvégre akárhogy is nézzük, a remixek szinte teljes egészükben eltávolodtak az eredeti szerzeményektől, amire egyfelől volt is alapjuk, másfelől szinte a felismerhetetlenségig formáltak át egy-egy szerzeményt, természetesen megtartva és modulálva a meglévő sajátosságokat, gondolva itt Oly Skyes egyes rikácsoló hangsávjaira, valamint az alapvető akkordváltásokra. A Cut Up! bónuszértékű újragondolása ilyen tekintetben ugyan képes volt tendenciát nyitni annak, hogy a metalcore és a deathcore elbírja a táncparkettek ütemeit, a vaskos bassline-okat (Skrillex) valamint a brutális tördeléseket (Ben Weinman), és ez még hazánkba is eljutott (a The Sharon Tate-nek és a Brainlustnak is készült baráti vagy épp rajongói indíttatású remixe), ám amilyen hamar divattá vált, olyan gyorsan el is felejtődött, és így talán jobb is mindannyiunknak.

1. Caliban – Coverfield EP
(2011, Century Media)

Képzeletbeli versenyünk győztese pedig aligha lehetne más, mint a német Caliban, amely zenekart gyakorlatilag naprakész menedzsmentje tarthat igazán a figyelem középpontjában. Ugyanígy esett az is, hogy a zenekar májusban hozzánk is eljutó turnéjára az új, feltehetően kevesek által várt nagylemez előtti időhúzás elmismásolásaként összehozott egy alig negyedórás dalcsokrot, ahol kizárólag feldolgozások szerepelnek. Ezzel még adott esetben talán nem is lenne probléma, mindazonáltal a kiválasztott előadók (Type O Negative, Rammstein, At The Gates és The Beatles) hiába hatottak akár tetten érhetően, akár látatlanul az egykor szebb napokat is megélt német metalcore-bandára, a lemez egésze gyakorlatilag teljesen felejthető és felejtendő, a Dürerben is elnyomott Helter Skelter miatt pedig John Lennon már rég a Földgolyó magváig fúrta magát, annyira pörgött szegény a sírjában.

ZÁRÁSKÉNT

Összességében tehát a Decas is egy olyan, látszólag inkább kiadóorientált és aktuális turnékra specializálódott kiadvány, ami nem a zenekar eddigi működését foglalja össze, hanem céltalan és réveteg zanzakiadványként igyekszik beállítani magát egy ünnepi dalcsokorként, miközben inkább egy „Rarities and B-Sides” jelleget ölt az egész hanganyag. Ez pedig tényleg csak azért sajnálatos, mert az ember remélné, hogy még van legalább egy-két lemeznyi az As I Lay Dyingban, és több talán nem is kell, minthogy emlékezetes dalok legyenek, ha maguk az albumok nem is maradéktalanul tökéletesek és formabontóak. Az alábbi lemez azonban felveti a kérdést, hogy joggal vannak-e még elvárásaink egy olyan zenekarral szemben, amely a saját munkásságát sem képes valódi alázattal összefoglalni. Remélem, minél hamarabb megkapjuk a választ, és az kedvező lesz mind a rajongókra, mind a metalcore jelenére nézve.