Caliban – Coverfield EP

COVERFIELD

Tracklist:

01. My Girlfriend's Girlfriend | Type O Negative (3:48)
02. Sonne | Rammstein (3:47)
03. Blinded By Fear | At The Gates (2:36)
04. Helter Skelter | The Beatles (3:37)

Hossz: 13:48

Megjelenés: 2011.05.06.

Kiadó: Century Media

Webcím: Ugrás a weboldalra

Ha a metalcore európai fejlődéséről kell beszélni, nem kerülhetjük meg a Calibant sem, hiszen a német zenekar lényegében legékesebb példája annak az ívnek, ami mintegy átvezetést kínált a kilencvenes évek megihletettsége és a kétezres évek svédeltsége között. A két irány, tehát a klasszikus értelemben vett agresszív és nyers metalcore, valamint a göteborgi származtatású csontdallamok breakdownokkal való kitöltése talán a 2003-as Shadow Hearts dalaiban egyesült a leginkább, hiszen amíg a Vent még csak próbálgatta a később kiforrt és középpontba helyezett paneleket, addig az Anders Fridén produceri közreműködésével rögzített The Opposite from Within rá is állt arra a röppályára, ahonnan egyre inkább megosztó, ám még mindig bástyaértékű bandaként tekinthetünk a Calibanre. Ilyenkor persze kérdés, hogy akkor az alábbi kislemez mégis kinek készült, de valamilyen megoldással talán tudunk szolgálni az egyes dalok áttekintését követően.

Elvégre ha egy hét nagylemezt megélt zenekar a nyolcadik kiadvány felvezetéseként újonnan írt saját dalok helyett a bandán belüli kedvencek adaptálását választja, okot ad némi gyanúra arra vonatkozóan, hogy mégis mennyi eredeti ötlet hever azon a munkaasztalon, ahol korábban több emlékezetes szerzemény is létjogosultságot nyert. A valósághoz az is hozzátartozik, hogy személy szerint a Caliban tevékenységét a dokumentálás szintjén negyedik éve nem követem, mert a csontdallamokkal és Andreas sminkmennyiségével arányosan úgy éreztem, hogy a dalszövegek és a közvetítendő üzenet issza meg az imidzsközpontúság levét, függetlenül attól, hogy a Say Hello To Tragedy belső indíttatású bekeményítése szükséges lépés volt ahhoz, hogy a banda kikerülje az azt megelőző három lemez negyedszeri elsütését. Így pedig konkrét esettanulmányt lehetne gyártani abból, hogy miért azok a dalok kerültek a vizuális tálalásában is a Cloverfieldre roncsolt Coverfieldre, amelyek, és ezek milyen összeköttetésben állnak a Caliban karakterével – a következőkben ennek tükrében fogunk egy-egy pillantást vetni a lemezen felsorakozó négy dalra.

A gótikus felhangok korántsem voltak idegenek a Caliban zenei világától, hiszen az olykor érzelmes fellángolásoknak is teret biztosító zenekar a szintetizátor révén előszeretettel nyúl a mai napig olyan hangulatok reprodukálásához, amelyek ilyen gyökerekhez nyúlnak vissza. Ebből a szempontból pedig egyáltalán nem meglepő a Type O Negative jelenléte, hiszen a brooklyni zenekar az utóbbi két évtized egyik legnagyobb stílusformáló alakja volt. Azonban az itt hallható átirat csak azt felejtette el, hogy ebben Peter utánozhatatlan orgánumának is szerepe volt, amihez hasonlót Andreas meg sem próbált kicsikarni magából, így lényegében egy olyan eljátszással van dolgunk a My Girlfriend’s Girlfriend hallatán, ami nem tesz hozzá semmilyen tulajdonító jellegű zenei elemet a végeredményhez. Hasonlóképp nyilatkozhatunk a Rammstein-átirat Sonnéről, ami szintúgy egy – nem a szó rammsteini értelmében – ipari felvétel, melyben az alkalmi duplázást leszámítva nem kapott szerepet semmilyen egyedi ötlet, vagy kikacsintás egy esetleges továbbgondolásra. Ezektől elvonatkoztatva a Blinded By Fearben sem fedeztem fel többlettartalmat, ami csak azért lehet problémás, mivel egy éven belül az olasz Fleshgod Apocalypse valóban saját karakteréhez tudta idomítani a szerzeményt, így elkerülhetetlen a hasonlítás, arról nem is beszélve, hogy azért az At The Gates nem egy annyira egydalos zenekar, amennyire a feldolgozások eloszlása sugallja egy laikus számára, így talán célszerűbb lett volna egy másik tételhez nyúlni, és nem a leginkább triviális lehetőséghez. Ez némiképp igaz a Helter Skelterre is, hiszen a U2-n és a The Shapeshiftersen túl a Mötley Crue is magáévá tette a ‘Beatles-dalt, amiről most – annak tükrében, hogy ha másban nem is, de ebben a dalban igazán mertek nagyot gondolni német feleink – bebizonyosodik, hogy a metalcore-ban mennyire nem tud működni, blastek ide, breakdownok oda, ez a dallammenet nem illeszkedik ilyen közegbe. Talán az Eleanor Rigby lehetett volna alkalmas alany némi tukatukával és csontdallammal, vagy látszathardcore-os süvítéssel, de ez már csak a brainstorming helye.

Mindazonáltal a végeredmény egyáltalán nem tekinthető vállalhatatlannak vagy cikinek, csupán feleslegesnek és felejthetőnek. Az indíttatás még talán érthető is, hiszen mind a négy dalnak szerepe van abban, hogy ma olyan zenére asszociálunk a Caliban nevét hallva, amilyenre, hiszen a Type O-tól a sötétséget, a Rammsteintől a lokálpatriotizmus büszkesége mellett az alkalmi kimértséget, az At The Gatestől dallam és nyers erő egységét, a The Beatlestől pedig a kúlsági faktort (…mikor lesz ciki Beatles-dalhoz nyúlni?) sajátította el a banda, és ez ha nem is teljesen, de mindmáig meg is határozza a Caliban arculatát. Érdekességnek nyilván tökéletes, és lehet, hogy holnap a Dürerben ezek közül már fel is csendül egy-egy szerzemény, ugyanakkor előítélettel telített hiba lenne ez alapján leírni a zenekart, hát még az ősszel érkező új nagylemezt.