Soha nem volt még egy Counterparts-lemez végig ennyire súlyos és bosszúszomjas

Van az az általános evolúciós tendencia metalos, hardcore-os, meg egyéb, a beavatatlan füleknek mindössze zajorientáltnak titulált közegekben, hogy adott zenekarok – általában a fiatalkori frusztrációjuktól vezérelve – durván beindítanak, majd

idővel eltűnnek a nyers, káoszos, agresszív jegyek, a helyüket pedig felváltja az érettebb hangzás, a letisztultabb és befogadhatóbb miliő, és nagy általánosságban az ún. „elpoposodás”.

Ez abból a szempontból maximálisan érthető, hogy vannak, akik mondjuk meg is élnének ebből az egészből, és nem feltétlen kívánnak csak a tíz haverjuk ízlésének megfelelő zenét játszani életük végéig. És amíg ebben a cudar világban nem a brutal technical death metal a leghallgatottabb műfaj, és a gazdag, fiatal, fehér lányok nem a Cryptopsyra őrülnek meg, addig ez nem igazán fog változni. És igen, ez nagyjából konstans, állandó elégedetlenséget és nemtetszést vált ki szinte minden újabb kiadvány megjelenésekor ezen közegek szereplői közt, üdv köztünk!

Azonban van, aki nem követi a nyájat, ellene megy az árnak, és egész egyszerűen tesz a trendekre. Nyilvánvaló példáknak ott a Pantera vagy épp a Judas Priest, de a fiatalabb (már amennyire) generációkból is vannak ezt az utat követő bandák, elég csak az olyanokra gondolni, mint a Machine Head, a Cradle of Filth, a Chimaira és a DevilDriver, vagy esetleg a legfrissebb kiadványuk okán a Counterparts. Brendan Murphyék már elég régóta amúgy is fittyet hánynak nagyjából mindenre, legutolsó nagylemezük, a 2022-es A Eulogy for Those Still Here lényegében bárminemű komolyabb marketingkampány nélkül jelent meg – és többek közt az énekes cicájának elvesztéséről szólt. És szó sincs arról, hogy a zenekar a körülmények áldozata lenne, és teljes DIY munkamorálra lenne ítélve, pont ellenkezőleg: a legfaszább producerek dolgoznak az anyagaikon, amik egyébként az egyik legrelevánsabb punk és alternatív kiadónál, a Pure Noise-nál jönnek ki már egy jó ideje. Valószínűleg azonban a labelnél is rájöttek, hogy egy ekkora kutyára kár a póráz, pláne Brendannel az élen, akinek van egy igazi suttyó alteregója az interneten, egy ironikus hardcore-főgeci.

Ilyen aduk mellett aztán egyáltalán nem meglepő, hogy a Counterparts a semmiből rántott elő egy hatszámos EP-t – és hogy mi szükség volt a fenti felvezetésre? Pusztán csak annyi, hogy

a Heaven Let Them Die a banda legagresszívebb, legautentikusabb kivetülése: őszinte, nyers, és nem ismer határokat.

Habár ezek az ő szavaik, az első pár hang felcsendülése után egyből világossá válik, hogy maximálisan igaz mindegyik, nem is kell ide több marketing, meg vagyunk véve! A srácok közel két évtized és vagy egy tucat kiadvány után szabadjára engedték a saját poklukat, ami tökéletesen reflektál a körülöttünk lévő fos világra és a belső civódásainkra.

Mint azt már az eddigiekben is szünet nélkül hangoztattam, a Heaven Let Them Die egy iszonyat brutális anyag lett (Counterparts-mértékkel nézve persze), de mi történt az elmúlt két évben, hogy ez olyan lett, amilyen? Hiszen a Eulogy’-n volt még jócskán tiszta ének, lassabb témák, hiába az alapvetően keserű, lesújtó tematika. Mint nagyjából minden Counterparts-anyag, ez is ott veszi fel a fonalat, ahol az elődje letette azt: tehát adott az énekes cicájának, Kumának a halála, meg természetesen egyéb barátságok, kapcsolatok elmúlása, amiket Brendan azelőtt olyan sokáig gyászolt, hogy egészen a depresszióba és az alkoholba üldözte magát. Bár saját elmondása szerint azóta sokat javult a mentális egészsége, a tényen ez sem változtat, miszerint ezeket az életeket, dolgokat nem tudja visszahozni, visszacsinálni. Hiába kért, könyörgött, imádkozott – ha létezik Isten, az úgy volt vele, hogy

Háh, mindent elvettem már ettől a balfasztól, amit csak lehet… de ott van még a macskája.

Innen a cím is, hogy a Mennyország hagyta őket elmenni, meghalni. Ami pedig innen jön, az egyáltalán nem követi a gyász fázisait, vagy ha mégis, felcseréli azokat. Először jött a tagadás, majd a depresszió, most pedig egész egyszerűen harag van, és beszáll egy új érzelem is a buliba: a méreg forralta bosszú.

Tehát az alap felütés megvan: a hat dal egész egyszerűen lubickol a vallásellenességben, mint a kisbárány a vérben, ami a borítón helyett kapott porcelán szenteltvíztartó angyalkából ömlik. Provokatív? Melyik ember kontra isten mű nem volt az? A szókimondó témához pedig egy olyan szakemberre volt szükség, aki mestere a kallódó (de gyökereinél fogva kíméletlen) riffek lélegzetelállítóvá tételének. Igen, gyerekek, eltaláltátok, Will Putney a házban! Vagyis Brendanék voltak az ő házában két hétig a nyáron, de mindegy, értitek. A metalcore/hardcore producer/Jedi mester (és egyben Murphy alkotótársa az Endben) nagyon is tudja, hogyan kell bordaporlasztó soundot kreálni, és habár az interneten már most megjelentek a két bandát összehasonlítgató pozitív és negatív hangok egyaránt, szerintem simán van ennek egy saját éle, bár azt elismerem, hogy a végeredmény valóban közelebb áll az Endhez, mint a legdallamosabb Counterpartshoz. (Bár ahogy azt a tavalyi példa is mutatja, nincs azzal semmi probléma, ha több az End a világban.)

A végeredményről azonban nagy valószínűséggel nem csak Brendan és Will döntött. A Counterparts dobosa, Kyle Brownlee másodállásban a Writhen nevű dallamos death(core)-bandát istápolja, mondhatni az éneken kívül mindent ő ír oda. Itt is hallhatók az onnan hozott robosztus metalos jegyek, de nem kell félteni a punkos/hardcore-os ritmikára éhező füleket sem: elég az olyan kiállásokat szemügyre venni, mint ami a záró címadó elején van, amit akkora vehemenciával szakít meg a játéka, hogy rögvest jelez is a fejben a mosh-riasztó, hogy ideje kirúgni pár haverom fogát. Természetesen Jesse Doreen és Tyler Williams gitárosok is benne voltak a buliban, és jól megpengetik, amit meg kell.

Szabályosan bömbölnek a hangszerek a kezeik alatt, az A Martyr Left Alive közben többször vicsorogtam, mint a fogorvosnál.

Ha pedig már felhoztam a nyitó darabot – ami egyben a kislemez egyik, ha nem a legpuritánabb öklöző fantoma -, akkor érdemes beszélni pár szót a vizuális körítésről, ugyanis ez a tétel és a No Lamb Was Lost kapott is egy összefüggő videoklipet (hiába nem egymás után helyezkednek el a lemezen). A videó – ki nem találnád – alapvetően egy ember és egy állat kapcsolatáról szól (jelen esetben egy kecskéről, mert Brendan szerint nem találtak alkalmas macskát), akik tökre elvannak, amíg meg nem jelennek az „angyalok”, hogy konkrétan széttépjék szegény párát és lakmározzanak belőle. Itt testesül meg az anyag legfőbb metaforája, miszerint végtére is mind meghalunk, és csak a Mennyország angyalait táplálják velünk. Akkor meg mi értelme az egésznek? Mi értelme betartani a szabályokat? Mi, emberek, vérre szomjazunk, és ahogy az a klipben is látszik, bosszút is állunk, ha úgy érezzük, hogy elnyomnak és semmibe vesznek minket.

A Counterparts jelen állása sokban hasonlít a Knocked Loose pozíciójára, vagy a Kublai Khan felfelé törésére. Míg előbbi hihetetlen mainsteam tereket hódított meg alapvetően kíméletlen zenéjével és valláskritikus mondandójával, látszólag fittyet hányva mindenféle irányzatra, addig a másik is hatalmas hullámokat ver a színtéren, és headlinerként vezet már nem kevés turnét Amerika-szerte. Úgy tűnik, hogy a súly az új dili, és minél közelebb áll egy agyi ütőér a durranáshoz egy adott performanszban, annál nagyobb tömegek fognak megmozdulni az üzenetedre. Ez párosítva a leszarom-attitűddel pedig olyan hegyeket képes megmozgatni, amire talán még egy feljebbvaló erő (egy isten) se képes. A Counterparts eddig is írt súlyos dalokat, lemezenként talán kettőt-hármat, na de amikor az egész anyag mind a hat tételével egy kompromisszummentes negyedórás seggszétrúgás, akkor válik nyilvánvalóvá, mennyire kifizetődő ehhez a közeghez tartozni az Úr 2024. évében. 9/10